Hányszor, de hányszor ültünk gyerekkorunkban az ágyon, és BÁMULTUK a csupasz falat. Közben ide-oda száguldoztak gondolataink: mit tennénk kedvenc filmünk főhősnőjének a helyében, vagy merre utazgatnánk, ha lenne hétmérföldes csizmánk… Mit mondanánk a randin annak a fiúnak, aki kettővel fölöttünk jár… Fantáziánk nem ismert határokat. Ám akkor is jól éreztük magunkat, ha semmit sem csináltunk, és csak bámultunk magunk elé. A szüleink, persze, szidtak bennünket, hogy ne bambuljunk. Így csak olyan mihasznák leszünk, mint az egyszeri asszony. „Hová merűlt el szép szemed világa, mi az, mit kétes távolban keres?”
Ma már azt mondják a szakértők, hogy jó néha elrévedezni a semmibe. Ilyesféle okos tanácsokat adnak: „Ha az embernek gondjai vannak, nem tehet jobbat, mint hogy felrakja a lábát egy székre, és némán mered a semmibe.”
Múlt és jövő között
Milyen sok gondolat száguld egyszerre a fejünkben! Mit főzzek vacsorára; vajon jó-e az idő Tominak a kiránduláson; hová tettem a telefonomat; ja, elfelejtettem megvenni a fahéjat a süteményhez; már megint föl kell váltanom egy százast, és hasonlók. Jó esetben még a nappaliból behallatszó krimire is figyelünk, de előfordul, hogy nem. Valahol mindig leejtjük a fonalat...
Képzeljük el, mi történik. Olyan az egész, mintha mind az öt ujjunkkal valami mást akarnánk csinálni. Az egyik ujjunk a levest keverné, a másik horgolna, a harmadik a telefont nyomkodná… Lehet ezt bírni? Egy-két percig talán, utána szórt lesz a figyelmünk, elkalandozik a tekintetünk. Az agyunk kijelenti, hogy most már elég. Ám mi pihenés helyett mit teszünk? A múltban barangolunk (jaj, anyunak elfelejtettem bevásárolni; minek mondtam a barátnőmnek, hogy most nincs időm; nem mostam ki a gyerek pólóját…), vagy a jövőben (mi lesz, ha…; mi történik, ha…; biztosan fájni fog, amikor…) Csak épp a jelenben nem – ahogy a buddhisták mondják. De hol is van ez a jelen?
Jó néha csak úgy elrévedezni, észrevenni apró dolgokat, a falevél táncát a szélben, a szomszéd kisgyerek báját, kollégánk futó mosolyát. Jó meglátni azt, amit a nagy lótás-futás közben nem láthatunk meg. Manapság az emberek nem merengenek, mindenki rohan a dolga után. Pedig a legújabb pszichológiakönyvekben már szerepel a „mindfulness” kifejezés, egyre több szakértő foglalkozik vele. Mit jelent? Nincs pontos magyar megfelelője, körülbelül annyit tesz, mint „éber jelenlét, tudatos figyelem, teljes odafigyelés”. Meditációs technika, amelynek segítségével könnyebben megküzdhetünk a stresszel, szorongással, pánikkal, a testi és lelki fájdalommal. Sőt, nagyobb önkontrollra tehetünk szert. A tanítás segítségével a JELEN pillanatra összpontosítunk, az összevissza kalandozó gondolatokat elhessegetjük, összeszedetten arra gondolunk, ami éppen és konkrétan körülvesz bennünket. Ebben a révedező állapotban nyitottan tudjuk fogadni a külvilág jelzéseit.
Mint a majmok
Tanuljunk gondolkodni? Ezt talán mégsem! Tudunk mi gondolkodni magunktól is. Igen ám, csak az agyunkban van egy kis szöglet, amelyet „majomagynak” neveznek. A majomagynak az a tulajdonsága, hogy szüntelenül OSZTJA AZ ÉSZT. Csupa jé, meg nézz oda, meg hasonló blabla. El lehet hallgattatni? Igen, ha munkát adunk neki. Például azt, hogy figyelje a légzésünket. Az emberek többsége azt hiszi, meditálni csak úgy lehet, ha csendben ülünk egy szobában, és figyeljük, hogy most kilégzés, utána belégzés, és közben nem gondolunk semmire. Ám ez nem igaz. Meditálni bárhol, bármikor lehet, elég hozzá egy-két másodperc, akár kávéivás közben vagy gyűlésen. Kezdetnek elég, ha odafigyelünk arra, hogy most kilélegzünk és belélegzünk. A kósza gondolatokkal nem érdemes felvenni a harcot, mert a gondolatok már csak olyanok, hogy mindig visszatérnek. Ha akarjuk, ha nem. Viszont fontos, hogy a légzésünkre figyeljünk, hiszen lélegezni mindig kell...
Az agy leáll
Mi történik akkor, ha egyszerre túl sok információval terheljük le agyunkat? Aki tornázik, az tudja, mi történik, ha mértéken felül edzünk. A hátunk, a kezünk, a lábunk egyszer csak azt mondja: elég. Feküdj le szépen, és pihenj.
Az agy is bosszút áll, ha fáradt. Bolond módjára kezd viselkedni. Először csak elfelejtünk dolgokat, fáradtak, ingerültek leszünk, könnyen elsírjuk magunkat, esetleg szorongani kezdünk. Vagy negyvenéves korunkban azt vesszük észre, hogy butulunk. A tudósok a kutatások alapján megállapították, hogy egy negyvenéves embernek nem volna szabad heti negyven óránál többet dolgozni. Mert ehhez hozzá kell számítani a munkahelyen kívül, azaz otthon végzett munkákat, hiszen sokféle családi és háztartásbeli kötelességünk van. Ezt figyelembe véve, sokkal több mint hatvan órát töltünk munkával hetente.
A túlterhelt agy olyan munkára kényszerül, mint az a számítógép, amelyen több ablakot nyitunk ki egyszerre. Amikor túl sok fájl van nyitva, a gép egyszer csak BESÜL. Egyszerűen nem tudja, melyik utasítást teljesítse előbb. A rövid távú memória hasonlóképpen működik. Ha túlterheljük, és sok lényegtelen gondolat jár a fejünkben, a végén nem tudunk odafigyelni a lényegre. Besülünk mi is.
Úgy kerülhetjük el a káoszt, ha a nem fontos és a butácska kis gondolatokat „egy másik fájlban” helyezzük el. Hogyan? Sokféleképpen. Van, aki beírja a mobiljába, a noteszébe, más egyszerű jegyzetfüzetet és ceruzát használ. A kapkodó emberek úgy előzik meg a felejtést, hogy SMS-eket és íméleket küldözgetnek saját maguknak. Ezzel a gondolat biztos helyen rögzítve, kidobhatják a fejükből. És most már nyugodtan bámulhatják az üres falat.
Az agyi restart olyan, mintha az embert fürdőbe utalnák, és a kezelés már a vonatból kilépve elkezdődne: az utcán belemártanák a gyógyvízbe, azután pedig beszállítanák a szobájába, és ráparancsolnának, hogy aludjon. Jó sokat. Az agywellness akkor hatásos, ha megfelelő étrend és mozgás társul hozzá. Az agy ugyanis nagyevő, a bevitt energia teljes egyötödét magának követeli. Különösen szereti a cukrot, valamint az almát, a banánt, a tojást, de a zöld teát, a citromot és a zabpelyhet is. Meg persze a mogyorót. És kívánja a mozgást, legjobban a FUTÁS ÉS A GYORS SÉTA tetszik neki. Meg az alvás és olyan értelmetlen dolgok, mint a zene és a nevetés. Nagyon szereti azt is, ha csak úgy vagyunk – és bámulunk a semmibe....
Varga Klára
