Iskolák viadala: harc a gyermekekért. Ezzel a két szóval jellemezhető az a jelenség, mikor az iskolák egymás elől próbálják elszipkázni az elsősöket. Néha olyan eszközökkel, amelyeknek az iskolában nincsen helyük, elvégre nem a piacon vagyunk, és a tanárember sem piaci kofa.
Ha a pedagógiára gondolok, mindig Raffaello híres freskója, Az athéni iskola jut eszembe. A képen ókori filozófusok és gondolkodók népes együttese látható, a középpontban két főalakkal. Ők Platón és Arisztotelész. A tanítás a tudás átadása. A freskó ezt a műveletet szemlélteti. Számomra Platón a fontosabbik alak, talán, mert ő alapította az athéni iskolát. Az iskola több mint 900 évig működött. Ez már önmagában is lenyűgöző!
Azóta is születtek jó és kevésbé jó iskolák, s Platónon kívül sok más, kiváló tanárt is ismerünk. Voltak köztük újítók, igazi mentorok, tudósok, írók és hősök is. Persze, mivel az ember esendő természetű, voltak csapnivaló tanárok is. Ám egy biztos: az iskola mindig a tudás átadását szolgálta. (És nevelt.) Költői kérdésem így hangzik: Mennyire szolgálja ezt az eszményt a mai pedagógus?
A tanító mint marketinges
Sajnos, úgy látom, hogy a mai tanító nemegyszer inkább hasonlít egy marketingeshez, mint egy tudóshoz. Az iskolákban nagy a stressz, ami arról szól, hogy szeptemberben lesz-e elég kiselsősük. Főleg azokon a településeken gond ez, ahol a közeli községben vagy városkában több nagyobb iskola van, ahova szintén szívrepesve várják a nebulókat. A szülő pedig válogat, tetszés szerint ide is, és oda is, de akár amoda is beírathatja a gyermekét. A magyarok többsége vidéken él, ahol általában a kisvárosokban két vagy három magyar, de szlovák iskola is van. Év közben is minden a beíratások körül forog, az illetékesek már szeptemberben azon filóznak, hogy hány gyereket fognak beíratni áprilisban (ez a sikerráta). Illetve ebből kifolyólag minden arról szól, hogy mivel lehetne az adott iskolát szimpatikusabbá, csábítóbbá tenni a szülők számára (ebből születik az iskolapolitika). Bizonyos mértékig természetes az iskolák közti rivalizálás. Ám sokan átlendülnek a túloldalra, ahol szó sincs tisztességes versenyről, hanem mindenféle trükkökkel és spekulációkkal akarnak győzedelmeskedni a másik iskola felett. Olyan eszközökkel, amelyeknek az iskolában nincsen helyük – elvégre nem a piacon vagyunk.
Ha például egy szálloda akciós hétvégével vagy bónuszmasszázzsal csalogatja a vendégeket, nem lőtt túl a célon. Ha a fodrászszalonok teát kínálnak a hajvágás mellé, az is rendben van. Egy pincérnek is mindig a kedves vendég az első. Ám mára az iskola belépett abba a körbe, ahol a „kedves ügyfél” a fontos. Vagyis a szülő! Mert hát elsősorban őt kell meggyőzni arról, hogy a mi iskolánkat válassza, hozzánk írassa be a gyereket. Tehát az éttermek, szállodák, szépségszalonok után az iskola is rálépett az önreklámozás, az „ügyfélcsalogatás” útjára.
A fejkvótarendszer a hibás?
Nem titok, hogy mindennek a fejkvótarendszer az oka, vagyis az iskolákat a diáklétszám alapján finanszírozzák. Több diák, több pénz. A másik ok: a mai világban sosem látott gyerekhiány van. Sok régi fotót átnéztem az utóbbi napokban. Volt köztük kép a háború előttről, volt az 50-es évekből és a 70-es évek elejéről. Ami közös volt bennük, hogy csak úgy hemzsegtek rajtuk a gyerekfejek, alig lehetett összeszámolni a gyerkőcöket. Az akkori pedagógusoknak bizony nem kellett szembenézniük a gyerektoborzás rémével.
Mivel a szüleim tanítók voltak, gyerekkoromban bepillanthattam a színfalak mögé. A tantestületiben például mindig kávéillat terjengett, és vidám hangok duruzsoltak. (Természetesen akkor is voltak konfliktusok és intrikák, de más jellegűek.) Aztán én lettem iskolás – és lassacskán elkezdődött valami... Fogyogattunk. Ritkaság lett a B és C osztály, és egyre gyakrabban volt beszédtéma: melyik iskolába írattak be több gyerkőcöt.
Beíratási kampánydömping
Teltek-múltak az évek, és most már ott tartunk, hogy a beíratást lassan már olyan kampánydömping előzi meg, mint az amerikai elnökválasztást. A verbuválás magas szinten folyik, a módszerek színesek. Az üzletek kirakatában elhelyezett, szerény kis faliújságtól eljutottunk a „Mi vagyunk a legjobbak!” magabiztos kampányszlogenig. Szórólapok landolnak a kiscsoportos ovisok szekrénykéjében, sőt, a falvakon már házalás is folyik. „A nemzetközi helyzet egyre fokozódik” – idézhetnénk A tanú című film ideges, szorongó párttagját, Virág elvtársat. És valóban. A helyzet fokozódik – adják a tudtomra volt egyetemi csoporttársaim. A Facebookon nem csupán a reggeli kapucsínókat csodálhatjuk meg, több tucat kép töltődik fel aranyos gesztenyebábukról, sárkányeregetésről, egyszóval: teljesen hétköznapi iskolai teendőkről. Haladni kell a korral, de azért a MÉRTÉKLETESSÉG nagy erény, a képek hírértékét is illik figyelembe venni. Az életképek megosztása mellett előtérbe került a „kirakatpolitika”: az iskolák vidám csalogatókat, játékos délelőttöket vagy délutánokat rendeznek, melyeken ovisok vesznek részt (vagyis a potenciális elsősök). Az elgondolás nem rossz, kellenek a rendhagyó napok, és minden ilyen rendezvény előkészítése kemény munkával jár. Ám ezek nem afféle nyílt napok, ahol a szülő, diák, ovis egyaránt kikapcsolódhat. Az iskola tanulói sok helyütt nemcsak hogy nem vesznek részt a rendezvényen, hanem a parancs egyértelmű: láthatatlannak maradni! Csak semmi zaj. A kis ovisok vígan mókáznak a tanító nénikkel, míg a háttérben a helyettesítő pedagógus stresszelve tartja a frontot.
„Tegyük oda magunkat”
Egy Dunaszerdahely környékén tanító ismerősöm nem igazán ismeri a jelenséget. Ők szerencsések, mert 3 osztályt is tudtak tavaly nyitni. Szerinte nemcsak a beíratás előtt, hanem egész évben „oda kéne tenni magunkat”. Tetszett a véleménye, de rögtön eszembe jutott, hogy sokan pont a „tegyük oda magunkat” kifejezést értelmezik félre. Automatikusan a szülő (az ügyfél) jut róla az eszükbe, és kínosan ügyelni kezdenek a látszatra. Mi, pedagógusok sokat panaszkodunk a szülőkre, de magunkat sem menthetjük fel. El kell gondolkodni, mi volt előbb: a tyúk vagy a tojás. Iskoláinkban eltűnőben van az egyenes, bátor kiállás, előtérbe került a félelem: mit lát és hall a kedves szülő.
Mit szól majd a sáros lábnyomok láttán, jaj, nehogy meghallja, hogy zajonganak a gyerekek. A nagy igyekezet visszafelé sült el. Egymást lessük, figyeljük és skatulyázzuk. Farkastörvények uralkodnak. Az egyik kedves barátom (aki pár éves tanítás után pályaelhagyó lett, átevezett más vizekre) így fogalmazott nemrég: „A fejpénz lassan háttérbe szorítja a minőséget. Ma már nem jó tanárok, hanem olyan tanárok kellenek, akik segíteni tudják az iskola „marketingkampányát”. Még az sem kell, hogy a reklám igaz legyen, az a fontos, hogy jól eladja az iskolát. Tehát nem biztos, hogy az a tanár marad meg a pályán, aki tehetséges tanító, hanem az, aki jól el tudja magát adni.” Sarkos vélemény, mondtam mosolyogva. Ám kétségkívül van benne igazság.
A fejpénz lassan háttérbe szorítja a minőséget. Ma már nem jó tanárok, hanem olyan tanárok kellenek, akik segíteni tudják az iskola „marketingkampányát”.
Újra divat a szigorú tanító néni
A kampány részeként kezd újra divatba jönni a SZIGORÚ tanító néni, vagyis inkább a szőrszálhasogató pedagógus. Régen, ugye, nagyobb volt a regula, sokszor hátra tett kézzel kellett ülni az órán. Igen ám, de a szünetekben és ebéd után százszor nagyobb szabadságot kaptunk, és százszor szabadabbak voltunk, mint most a tanulók. Alapiskolás éveim alatt legfeljebb a takarító nénit foglalkoztatta a rendetlen öltöző vagy a padban felejtett szemét problémája. Az iskolaudvaron a fiúk eszeveszetten fociztak, a napköziben önfeledten játszottunk, az ebédlőben cseresznyemagokat lődöztünk egymásra (ez utóbbi, elismerem, nem volt szép foglalatosság). Kérdezzük csak meg néhány ismerősünket, milyen csínyeket követtek el diákkorukban. Érdekes dolgokat fognak mesélni.
Mert régen, ha nem volt is rózsás a helyzet az iskolákban, egyszerűbb volt. A mostani diákok a régi szabadságnak és kópéságnak már a felét sem élhetik meg. A tanító is összezavarodott, egyre idegesebb. Ellenőrzi a diák minden lépését. Hiszen két oldalról is szorongatva van. A szülőktől és a felettesektől is.
Hogyan függ ez össze a beíratással?
Az összefüggés ott van, hogy az iskolák közötti versengés miatt válik a tanító maximalistává. Egy külföldről visszatérő tanító néni arról számolt be, hogy amíg távol volt, sok minden megváltozott a régi munkahelyén. „Mintha máshová jöttem volna vissza. A kollégák mániásan törekednek a tökéletességre, a gyerekek pedig hihetetlenül árulkodósak. A nagy nyomás miatt logikátlan szabályok tömege születik. A gyerekek a nagy szigor miatt egymást kezdik figyelni, egymást vegzálják, akárcsak a kollégák. Külön spioncsoportok állnak össze a „rendbontók” megfigyelésére.”
Ez utóbbi jelenséget jómagam is megtapasztaltam. A gyerekekből kezd eltűnni a betyárbecsület. Ha ők nem tombolhatják ki magukat az udvaron, a másik se tegye! A szekrény előtt árválkodó papucsot nem rakják be a párja mellé, hanem jelentik az ügyet: mire „eljárás” indul a hanyag tanuló (pedagógus) ellen. És ez az a momentum, ahol érezni kellene, hogy már túl messzire mentünk.
Bármennyire kétségbeejtő is a helyzet, nem felejthetjük el, hogy azért csak pedagógusok volnánk. Gondoljunk a régi nagy tanítókra, elődeinkre. Vajon ők is órákig lamentáltak egy elkallódott sapkán vagy az udvaron felejtett homokozólapáton? Jó példát mutatunk a gyerekeinknek ezzel a kicsinyeskedéssel? Arról nem is beszélve, hogy a csip-csup ügyek elvonják figyelmünket az igazán fontos teendőkről, és felesleges stresszhelyzetek teremtődnek.
Tanítói és tanári méltóságunkat ne veszítsük el, már csak híres elődeinkre való tekintettel se.
A beíratási kampány néha a szülőknek, az anyukáknak is fejfájást okoz
Nemrégiben az egyikük morcosan nyilatkozta, hogy legszívesebben átmenne az utca túloldalára, mikor meglátja a szembe jövő tanító nénit. Hiszen már előre tudja, mi lesz a kérdés: Anyuka, hova fogja adni a kislányt? Egy másik anyuka azt mondta, hogy amióta a fia iskolaköteles, úgy köröznek körülötte a tanító nénik, mint a hittérítő szektatagok. Jót nevettünk, bár inkább ironikus volt a megjegyzés.
Vannak dolgok, amelyeket nem tudunk megváltoztatni. Nem oldhatjuk meg egy csapásra a gyerekhiányt. Elbagatellizálni sem akarom a kérdést, hisz vannak falusi iskolák, melyek fölött tényleg a Damoklesz kardja lebeg, és pedagógusok százai veszíthetik el az állásukat. Viszont egy fontos dolgot ne feledjünk: egy pedagógus számára az a legnagyobb elismerés, ha évtizedek múltán is PÉLDAKÉPKÉNT emlegetik, és a diákok csupa jót mondanak róla. Tehát ha „oda akarjuk tenni magunkat”, akkor pedagógusként tegyük oda magunkat. Sokan azon a véleményen vannak, hogy aki nem halad, az lemarad, versenyszellemű világban élünk. Igen, de azért ne térjünk le az arany középútról! Tanítói és tanári méltóságunkat ne veszítsük el, már csak híres elődeinkre való tekintettel se.
Deák Csáky Julianna (Ipolyság)
