Belépő a diliházba

Minden nő szívesen álmodozik az anyaság szépségeiről. Romantikus képzeletünk rózsaszín világában az apróságok egész éjszaka békésen szuszognak mellettünk. Később, ahogy nagyobbacskák lesznek, szívesen segédkeznek nekünk a konyhában. A családi sétákon pedig mindig ugyanabba az irányba lépkednek, mint mi, felnőttek... De ne áltassuk magunkat! A valóság egészen más. Hogy a lehető legpontosabban fogalmazzak: a gyermekgondozási szabadság rendszerint nem más, mint a bolondokháza és a kényszermunka különös keveréke.

Mónika sem így képzelte el az életét, amikor két gyermeke született alig egy év korkülönbséggel. Bár nagyon szereti a fiait, de szabályosan fellélegzett, mikor négyévnyi gyermekgondozási szabadság után végre munkába állhatott. Ha akkor nem vált, megőrült volna. Az otthonlét és az állandó mókuskerék felőrölte az idegeit. Az irodában végre mindenki kiszámítható módon viselkedett. A kollégái nem másztak az asztal alá, ha megkérte őket valamire, és süketnek sem tettették magukat, ahogyan a férje szokta. A legcsodálatosabb az volt, hogy végre annyit és úgy ehetett, amennyit és amilyen tempóban szeretett volna. Csodák csodájára, senki sem turkált bele a tányérjába, nem akart ő is éppen olyat enni... Úgy érezte, hogy még fél év, és teljes idegroncs lesz belőle. Alaposan elsárkányosodott, és egy ideje már minden különlegesebb ok nélkül is ordítozott a gyerekeivel és a férjével.

A tévéreklámokban szereplő csecsemők bájosak, és megeszik a babapapit! A saját hús-vér gyerekeink viszont egyáltalán nem ilyenek. Vásottak, és az őrületbe kergetnek minket
 

Légy üdvözölve a pokolban!
Az ösztöneink gyakran erősebbek nálunk. A vágy, hogy Mónika ismét anya legyen, elnyomta a józan ész szavát. Újfent csak teherbe esett. S megint csak békésen szuszogó babáról ábrándozott, aki mindig mindenben szót fogad, igazi tündér lesz: ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Terveiben nem szerepeltek az álmatlan éjszakák, és az az érzés sem, hogy egész álló nap meg sem áll, még sincs rend a lakásban. S hogy egy ideig semmit sem érdemes tervezni, mert úgyis a gyermeké az utolsó szó. Ha egy nő, aki soha életében nem volt különösebben szeszélyes, egyszerre tányérdobálásba kezd, akkor bizony elég komoly a gond. Persze, mindennek van története, mert ez is csak egy olyan nap volt, amikor az anya már az erőtartalékok tartalékait is elfogyasztotta, mégsem jutott sehova. A vacsora nem készült el, a nagyobbik gyerek hisztizik, apu tesz egy kelletlen megjegyzést, amire anyuban elpattan valami, és a földhöz vágja a tányért. A férj erre meglepődik, és életében először úgy gondolja, talán jobb lesz, ha ma ő áll oda a tűzhely mellé, és összeüt egy óriásrántottát. Hja, a nők kiszámíthatatlanok!

Intézd el, hiszen te egész nap otthon vagy!
Ki szeret a hivatalokban intézkedni, hosszú sorokban várakozni? Senki. És az embernek erre általában nincs is ideje, hiszen dolgozik. A kisgyerekes anyukát könnyen megtalálják a rokonok az efféle kérésekkel: intézd el, neked úgyis jut rá időd. Úgy gondolják, neki ez nem lehet gond, hiszen egész álló nap mást sem csinál, csak otthon van. Azt senki sem veszi észre, hogy majd beleőrül az otthonlétbe, hogy alig győzi utolérni magát. Ha szalad a háztartás, akkor biztosan lusta vagy rendetlen. Ha rossz a gyerek, akkor nem nevelte meg. Mivel egész nap más dolga sincs, mint otthon lenni, legyen olyan kedves, és segítsen azoknak, akik éjt nappallá téve dolgoznak, és intézkedjen a hivatalokban. Úgysincs jobb dolga. Kit érdekel, hogy a gyerek nem bírja a sorban állást, unatkozik, csúszik-mászik, percenként kérdi, hogy mikor mennek haza. Mindenki elfelejti, hogy a gyerekek mellett nem lehet pihenni, egyetlen percet sem. Az anyaság 24 órás szolgálat! Bárhogy is legyen, az az anyuka, akinek nem segít a családja, kimerül a szüntelen készenlétben. Az állandó fáradtság sokkal rosszabb, mint maga a mókuskerék: az etetés, a tisztába tevés, a rakodás körbe-körbe, amit ha egyetlen napra is felfüggesztenénk, a lakás ételmaradékokban úszna, és hanyatt esnénk a játékautókban, a fél pár zoknikban és a popsitörlőkendőkben.

„Persze attól, hogy tudjuk, miben hibáztunk, még újra és újra elkövetünk hasonló hibákat. Elolvadunk a pólyába bugyolált, édes kis, tejillatú csecsemő látványától. Valahogy úgy vagyunk ezzel, mint a szőke herceggel, akiről tudjuk, hogy mesebeli, valójában nem is létezik, de azért titkon mégis várjuk a felbukkanását"

Én csinálom, egyedül!
Mónika harmadik gyereke is fiú lett, de egészen más, mint a bátyjai. Szívesen segít a konyhában, figyel az anyukájára, de mindent egyedül szeretne csinálni. S ez nem kis ramazúrival jár. Ott ül a konyhapulton, és tesz-vesz, akár egy igazi kis szakács. Így aztán akár profi takarítónőt lehetne mellé fogadni, amire persze nincs pénz, úgyhogy a napi ötszöri rendrakás ismét csak anyucira marad.
Mónika legkisebb csemetéje szerencsére kommunikatív, mindent meg lehet vele beszélni, de ez sem ment könnyen. Kétéves korában még a vécére is követte az anyját, teljesen lerázhatatlanul. Ott volt, amikor a nagyobb gyerekekkel kellett tanulnia, még olvasni sem engedte. A lábába kapaszkodott, csüngött rajta. Egyszóval: kisajátította. Most már, hogy értelmesebb lett, lehet ugyan beszélni a fejével, de ez nem olyan, mint amikor az ember felnőttekkel beszélget. Mónika napja nagy részében lemegy a gyerek értelmi szintjére, és mit nem adna egy csevejért, akár az utálatos szomszéddal. Ő legalább felnőtt ember felnőtt témákkal. 

Ó, azok a mesés közös ébredések!
Az anyuka nyúzott, depis, s mellé még házassága is elszürkül. Az első gyerek születése előtt gyönyörű reggeli ébredésekről ábrándozunk: a kicsi ott ugrál köztünk az ágyon, mindenki boldogan mosolyog. A valóságban babánk hajnali ötkor ébred, és utána jó darabig esze ágában sincs visszaaludni. Mi vele együtt ébredünk, mindegy, hány órát aludtunk az éjszaka. Életünk párja éppen a másik oldalára fordul, aztán a szokott időben ébred. Épp csak futtában búcsúzik tőlünk, és munkába megy (mit megy, menekül!), el minél messzebb a gyereksírás és pisis pelenkák világából. Hazafelé lehetőleg még beül valahová a haverokkal, elvégre ápolni kell a kapcsolatait, ami a sikeres munkahelyi előrehaladás titka. Otthon legalábbis ezt mondja. Mindez persze jó ürügy arra, hogy ne kelljen jelen lenni a fürdetéseken, merthogy az sem az ő világa. Ugyan, hol vannak a filmekben látott, varázslatos közös ejtőzések! Játszótér apuval, netalán hintáspark-látogatás? Ritka, mint a fehér holló. Sajnos, lassan semelyik mese sem válik valóra, vagy ha mégis, akkor sem lesz olyan szép és tökéletes az élmény, mint volt a képzeletünkben. Vagy egész egyszerűen csak mi, anyukák hintáztatjuk, sétáltatjuk, nevelgetjük gyerekeinket... Lassan úgy érezzük: magunknak szültük őket.

Jól bírom a terhelést!
Erre a mondásra alaposan ráfizethetünk. Katika már a második házasságában él. Élete párja sokat dolgozik otthon, mindennaposak a közös ébredések és étkezések. Katikát csak az zavarja, hogy szeretne a dolgaiban a saját feje után menni, de így ezt, a „hátsó szobában a férjjel”, már nem lehet. Végre kicsit szundikálhatna, de most meg bántja a lelkiismeret, mert látja, hogy szerelme folyamatosan gürcöl. (Nem, nem a Facebookon lóg!) Nem lenne igazságos, ha ő ezalatt csak úgy pihengetne!
Hogy hogyan éli meg a nő a gyermekgondozási szabadságot, nagymértékben csakis rajta áll. A játékszabályokat mindjárt az elején mi állítjuk fel. Ha elkergetjük az apát a kicsi mellől, ha nem hagyjuk, hogy mindjárt a kezdet kezdetén tisztába tegye vagy megfürdesse, később majd már nem érzi magát annyira fontosnak. Ha minden szavunkkal és tettünkkel azt a hitet erősítjük benne, hogy életünk álma az anyaság és legnagyobb vágyunk a háztartás vezetése, s mi ezt gond nélkül meg is tudjuk oldani, akkor igencsak nagy szemeket mereszt majd, ha évek múlva kidől a bili... Kidől a bili, és a képébe ordítjuk, hogy elegünk van ebből a rabszolgaságból! 

• Elsősegély a teljes idegösszeomlás megelőzésére 
  Szomszédasszonyunknak ikerlányai vannak, és boldogan vezeti a háztartást. És nála mindig rend van, pedig nem jár hozzá se bébicsősz, se bejárónő. Ezalatt mi egyetlen szem gyermekünk mellett nem győzzük a napi rutint. Feladat: el kell fogadni, hogy nem vagyunk tökéletesek! Nem az a fontos, hogy miben szuper a szomszédasszonyunk, hanem az, hogy mi is elég jó anyák vagyunk. S ennyi elég, nem kell a legjobbnak lenni! Tessék, néhány ötlet a teljes idegösszeomlás megelőzésére!
   
• Ne hasonlítgassuk össze magunkat másokkal!
  Ahogyan a gyerekünk teljesítményét se kell folyton összemérni a kortársaiéval, mi se hasonlítsuk magunkat össze a többi – szerintünk – sikeres anyukával. Lehet, hogy nekik olyan csodálatos gyerekeik vannak, akik a fél napot átalusszák. Vagy az édesanyjuk feljön hozzájuk, ha segítségre van szükségük, esetleg titokban bébiszittert tartanak. De az is lehet, hogy egészen egyszerűen csak nagyobb a munkabírásuk, nagyobb a („házi”) terhelhetőségük, mint nekünk. Ne törődjünk másokkal!

• Kérjünk segítséget!
  Ha már nincs erőnk ellátni feladatainkat, ne csak a legjobb barátnőnknek beszéljünk róla. A férjnek is joga van tudni, hogy érzi magát a felesége! Másként abban a tévhitben élhet, hogy a felesége szinte egész álló nap csak a gyerekekkel játszik, és a barátnőivel kávézik. Meg kell tudnia, hogyan érezzük magunkat, utána megbeszélhetjük, jut-e a családi költségvetésből bejárónőre vagy egyéb segítségre.

• Osszuk be ügyesebben az időnket!
  Legyünk őszinték, nem a gyerek és a háztartás körüli teendők azok, amiket nem győzünk ellátni, hanem az időnket nem tudjuk jól beosztani. Leginkább a kicsivel kapcsolatos – gyakran váratlanul bekövetkező – dolgok miatt! Tervezzünk minden napra maximum három olyan tennivalót, amit feltétlenül megcsinálunk. Ha sikerül, visszanyerhetjük önbizalmunkat.

• Menjünk ki a szabadba!
  Akármilyen legyen is az időjárás, mindennap menjünk ki a gyerekkel. Lehet, hogy egy polipot is könnyebb lenne felöltöztetni, mint a mi drága csöppségünket, de akkor se adjuk fel. A gyerekek többnyire szeretnek a szabadban lenni, játszótéren vagy parkokban futkosni. Ha a frász kerülget minket a környék anyukáitól, akkor menjünk másik játszótérre. A gyerekek imádnak a szabadban sarat gyúrni, havat taposni, és mi addig sem vagyunk a négy fal között. (Nem mellékes, hogy a friss levegő is megteszi a hatását, és a gyerek könnyebben elalszik.) Rossz idő van? Öltözzünk fel rendesen!
   
• Nem árt, ha néha lelépünk egy kicsit...
  Csecsemőnknek a nap 24 órájában szüksége van ránk, de az egy-két éves gyerekünknek már nincs minden pillanatban. Itt az ideje megbeszélni a kedvesünkkel, hogy hetente eljárunk jógázni, tornázni vagy akár egy énekkarba. Ha a „nemszeretem” anyósunk vágyna együtt lenni a gyerekünkkel, ne féljünk, hogy majd teletömi cukorkával. Azt mi szerencsére nem fogjuk látni, s neki is kijár egy kis öröm. Nekünk meg szükségünk van egy kis saját időre és térre, kössünk tehát kompromisszumot! Kicsit kettesben kell maradni önmagunkkal. Hadd legyen együtt a gyerekünk is az anyósunkkal, elvégre a nagyija!
   
• Plusz egy tanács: élvezzük ki az anyaság minden előnyét! 
  A gyermekeinknek soha többé nem lesz ránk akkora szükségük, mint a gyermekgondozási szabadság idején. És nekünk sem lesz annyi időnk, amit velük tölthetünk. A gyerekek – akármilyen hihetetlenül hangzik is – gyorsan felnőnek, és az elveszett időt már nem lehet visszahozni.

Varga Klára