Esős, téliesnek nem nevezhető időjárás volt azon a bizonyos februári napon. A nap már napok óta nem bukott ki a felhők közül, és ez mindenkit megviselt.
Andi unottan látott neki teendőinek. Semmi kedve nem volt a szürke irodához, szívesebben lebzselt volna otthon. Lassan a munkatársai is beszállingóztak az ajtón – egy árva férfi kivételével csupa nő... Ez az egy férfi is folyton csak a számítógéppel volt elfoglalva, zéró poén, zéró sárm.
– Unalmas egy alak – gondolta róla Andi. – Jóképű harmincas, de fogalma sincs, mitől szép az élet. Kár érte...
A nagy ritkán betévedő izgalmasabb pasik meg inkább a huszonéves kolleginákkal vannak elfoglalva.
– Ilyen a sors – sóhajtozott magában Andi, aki fiatal napjaiban igazi „csábibébinek” számított, imádott flörtölni. De hát az már jó rég volt... Negyven elmúlt, a szeme már nem csillog, a feneke jócskán megnőtt, a hurkácskákat a hasán meg rejtegetni kell. A ruhái sem a legtrendibbek – inkább kamasz lányaira költi kevéske dugipénzét. Természetes, hogy a férfiak a fiatalkákra kapják fel a fejüket. De mit is akarhat! Férje úgy szereti, ahogy van, rá se néz más nőre. Hazajön, eszik, aztán a laptop előtt bambul. Semmi bók, semmi ciróka-maróka, semmi izgalom... Jaj, de unalmas is az élet! Nem a munka hiányzik, hiszen abból bőven kijut. A lelkének hiányzik valami. Valami balzsam, valami tavaszias fuvallat.
Mire Andi idejutott a gondolatokban, ásított egy nagyot. És akkor belépett az ajtón – EGY FÉRFI. Amolyan ötvenes, pocakot eresztett, kopottas figura, aki kopasz feje búbjára gondosan rábiggyesztett egy kockás sildes sapkát. Lopva felméri az asztalok mögött ülő hölgyeket, aztán bizonytalanul Andi asztalához lép. Érdeklődik, ki tudja-e venni azokat az iratokat, amelyekre szüksége van. Andi bólint, és elkezd a fiókokban keresgélni. A férfi leereszt, köhint egyet, és elkezd óvatosan évődni. A nő eleinte diszkréten nevetgél, majd belelendül. Kitör belőle huncutkodó, viccelődő énje (ami már jó ideje szunnyadt), veszi a lapot, és visszavág. A férfi szeme nevet, szája csintalan mosolyra húzódik. – Nem is lehetett rossz pasi valamikor! – állapítja meg magában Andi. – Van benne valami könnyedség, valami fickósság, ami magával ragad...
És akkor, miközben Andi nyújtaná át a papírokat, a férfi hirtelen végigsimítja a nő kezét. „Véletlenül” egy kicsit megszorítja. Nincs félreértés, mert közben mélyen Andi szemébe néz... Te jó ég! Ez a pasi flörtöl vele! Hogy is kell most reagálni? Hiszen az már rég volt, amikor ő még „csábibébiként”, kacéran élte fénykorát... Andi meglepetten tapasztalja, hogy bizony kijött a gyakorlatból.
– Édes kis segítőm! – búgja az idős amorózó, gondolkodás nélkül újra elkapva Andi kezét. – Megtudhatnám a kedves nevét? – Andrea... – válaszolja bizonytalanul Andi, még mindig zavarban. – Andrea – ismétli meg olyan áhítattal a férfi, mintha legalábbis valami szent varázsszót hallott volna, miközben tekintete virgonc, akár egy kamasznak. Gyakorlottan puha csókot nyom a nő csuklójára! – Tudtam egyébként, ki van írva az asztalra – folytatja tovább zavartalanul, talán még az előbbinél is búgóbb hangon. A csibész! – Csak ezt a finom kis kezet szerettem volna megcsókolni...
Andi ijedten veszi észre, hogy elpirul. Jézusom, mint egy kislány! A férfi persze mindjárt észreveszi, úgyhogy rátromfol. – Csak nincs a közelben a férje? – fejével az iroda egyetlen férfi tagja felé biccentve. Andi megbotránkozva válaszol. – Hogy ő??? Dehogyis! – (Úristen, kinek kellene ez a számítógépkukac?! Hát neki biztosan nem.) – Akkor jó – lélegzett fel látszólag a hős csábító. – Akkor nem kapok ki. – Andiban lassan felébrednek a régi reflexek: rájön, hogy játszanak vele. Csak játék az egész... Semmi más. Felnevet, a férfi pedig örül, hogy nem veszik komolyan. – Hogy is tudnám a kedvességét meghálálni? – jön az újabb felkérés a táncra. – Meghívhatnám egy kávéra? – Nem, köszönöm – mosolyog most már felszabadultan a nő. – Most nem érek rá. – Talán legközelebb – kacsint a férfi, és mint aki jól végezte dolgát, peckesen elhagyja az irodát.
Andi csak ekkor veszi észre, hogy kolléganői lopva, a szemük csücskéből leselkedve, végigkövették az egész kis jelenetet. – Micsoda duma! – szólal meg végül sokatmondóan az egyikük. – Ez aztán nagy nőcsábász! Aztán a női szakasz egymásra néz, és kitör a nevetés. Felszabadult kacagás, mintha végre kisütött volna a nap. Az iroda egyetlen férfi tagja értetlenül néz fel a monitor mögül: – Történt valami? Kész, vége, a hahota most már szárnyakat kap. Mindenki visszavedlik kamasz lánnyá.
Andi aznap vidáman lépkedett hazafelé. Határozottan tele volt energiával. Hát, ez hiányzott az ő lelkének. Egy kis flört, egy kis játék.
Semmi más.
Hübschné Dráfi Anikó
