Óvatosan lapozom át a szórólapokat. Tudom, hogy tele vannak télapókkal, vicces rénszarvasokkal, angyalokkal. Csillámpor és cukormáz. Tudom, hogy nem erről kellene szólnia. Nem a (túl)díszítésről, a rohanásról, az utolsó perces vásárlásról. Értem azokat is, akik felteszik a kérdést, az évnek miért csak ebben a szakaszában ajándékozunk, adományozunk…szeretünk.
Mégis legbelül csiklandoz valami. Talán a borongósabb, szürkébb idő, a hideg teszi, amit pont azért kedvelek, mert bent melegebb van. És nem kizárólag az otthonra értem. Azt hiszem, gyerekkorom óta vágytam arra, hogy ha majd szülő leszek, szuperjó karácsonyt szervezzek a sajátjaimnak. Elképzeltem az együttlétet, a meleg plédet, a gőzölgő teát vagy forró csokit. A leendő gyermekem angyali arcát, a rácsodálkozást. Mondjuk, ez megvan.
A karácsonyi ünnepeket megelőző adventi időszakban viszont úgy látszik, csak én vagyok izgatott. Persze titokban. Próbálkoztam gyermekemet a kicsit téli vagy karácsonyi témájú mesékre rábeszélni. Nem ment. Csak én várom, gondoltam kissé csalódottan. Azért egy-két történet mégis csak átjut a szűrőn, mikor már a csapból is télapók folynak. Mikor már az oviban is a karácsonyi műsorra készülődnek. De miért csak akkor? Tudom, viccesen hangzik, magam is nevetek rajta, hogy szomorkodom azon, hogy nem várja nálam is jobban.
Sebaj. Úgy döntöttem képeket nézegetek az előző évekből, karácsonyi filmeket nézek (ezt is persze titokban), és hangolódom. Összegyűjtöm, megvásárolom, amit nem az én családomnak szánok, hanem valakiknek, akiknek nagy szükségük van rá. Ehhez ragaszkodom.
A régi karácsonyokra gondolok, mások és a saját karácsonyi történeteire. Tudom, hogy sokaknál ekkor szakad el a cérna (biztosan, mert a nagytakarítás egy része elmaradt, a süti odaégett, nincs meg a karácsonyfaállvány és hasonlók), de sokaknál a megbékélés, a nyugalom és a megbocsátás is ekkor érkezik.
Elgondolkodom, hogy – bár az én gyerekkoromban a fát közösen díszítettük – a kicsinek mit is mondtunk tavaly: ki mit hozott. Jézuska vagy az angyalka melózott a fával? Nehogy eltévedjek! A fehér karácsony már csak legenda, tudom, sőt a hó önmagában is, de azért mindig a havas ünnepekről képzelődöm, kipirult arcú, csillogó szemű gyerekekről, ajándékozásról. A kandalló a tűzzel már lehet, hogy sok lenne, de akár…
Úgy tűnik, a családban én rajongok a legjobban a karácsonyért, én foglalkozom a legtöbbet az ajándékokkal, és nem feltétlenül csak azért, mert az én feladatom. Karácsonyfákat rajzolok már novemberben, ha a gyerekkel alkotunk. Bevallom: szeretem a karácsonyi varázst. Talán még a rénszarvasok idétlen piros orrát is egy kicsit.
Az üzletekbe azért, ha nem muszáj, nem merészkedem be, félek, hogy a roskadásig telt polcokon sorakozó díszektől, angyalkáktól, hópihéktől, Mikulásoktól, télapóktól és rénszarvasoktól megcsömörlenék, és én is besorakoznék a kiábrándult emberkék közé. Pedig én még reménykedek. Lehetne egész évben ilyen, fordulhatnánk szeretettel és elfogadással egymáshoz. De ha csak ilyenkor megy, akkor legalább ilyenkor így legyen, nem?!
Végh Koncz Csilla
