Azt mondják, a nők két dologért képesek mindent megtenni: azért, hogy ne legyenek anyák, és azért, hogy anyák legyenek. Az alábbi vallomást egyik olvasónk küldte. Papírra kellett vetnie a szenvedését, írta. Ha lehozzuk, jó, ha nem, az is jó. Neki meg kellett írnia a levelet...
Olykor nehéz anyává válni
Megint egy hónap eltelt. Egy újabb remény… Reménykedés lassan már egy éve… Késik. Már két napja. Ez valami jót sugall. Munka után bemegyek a gyógyszertárba. Már alig várom, hogy végezzek. Mindig csak arra gondolok, mi lenne, ha… Na, végre, lejárt a munkaidő. Gyorsan összepakolok, beülök az autóba, és irány haza. Venni kellene valamit estére. Mit főzzek Csabának, mire hazaér… Na, mindegy, most ez kevésbé fontos. Majd rendelünk pizzát. Csak be ne zárjon a gyógyszertár. Mindig ugyanoda járok. Régtől ismerem a gyógyszerésznőt. Ő is várandós. Kérdi, mit adhat. Én csak annyit válaszolok, mint egy részeg a sarki kocsmában, hogy a szokásosat. Timi már tudja, hogy tesztelni szeretnék. Kedvesen rám néz, majd a kezembe adja a dobozt, s egy kissé megszorítja a kezemet. Ez azt jelenti, hogy együtt érez velem, nekik se jött össze egyszeriben. Sokat tesztelt, szinte tesztfüggővé vált. Ezt ő mesélte nekem. Beteszem a terhességi tesztet a táskámba, fizetek, megköszönöm a visszajárót, elköszönök, Timi pedig kedvesen rám mosolyog, visszaköszön, és sok szerencsét kíván.
Hazasietek, üres a ház, na, végre magam lehetek. Én és a teszt. Az áll a dobozon, hogy reggel ajánlott tesztelni. Várjak, ne várjak? De a barátnőmnek is kimutatta azonnal, s nem reggel csinálta. Két pálca van benne, beosztom. Az egyiket megcsinálom most, a másikat holnapra hagyom. Ez igazán logikus, és jó ötlet. Gondolom. Még a télen vettem magamnak egy 20 darabos, féldecis méretű műanyagpohár-csomagot. Van még belőle néhány darab, bár egyre fogyóban. Kezembe veszem, majd irány a WC. Kívánom, akarom, nagyon, nagyon… Ülök a budin, lógatom a tesztcsíkot a műanyag pohárba. Rutinos tesztelő vagyok, úgyhogy tudom, hogy kell csinálni. Szükségtelen elolvasnom az előírást, hisz már kívülről fújom. Kb. 10-15 másodpercig tartom a tesztcsíkot a pohárban. Olyan vékony ez a műanyag pohár, hogy még attól is átmelegszik, hogy belepisilek. Akkor egy forró kávét hogy bír el… Na, mindegy, gondoltam magamban, majd folytattam tovább a koncentrálást. Furcsa, de már néha oda se figyelek arra, hogy pont a MAX feliratig tartsam a tesztcsíkot a kezemben. Eleinte még a csuklóm is belegörcsölt, nem beszélve arról, hogy másodpercre pontosan mértem az időt. Ma már csak magamban számolok. Leteszem a poharat a padlóra, majd a pohár szájára a tesztcsíkot. Aztán figyelem, hogyan lilul az indikátorpapír. Azt írja a használati utasítás, hogy pontos eredményt 5 perc után kaphatunk. Ezt mindig kivárom. Talán ez a leghosszabb és szorongásokkal teli idő. Négy óra, Csaba hamarosan hazaér. Ilyenkor gyorsan harap egy-két falatot, megölel, nyom egy puszit a homlokomra, majd megy edzésre. Ő a helyi focicsapat edzője, így elég beütemezettek a mindennapok. Edzés után olyan nyolcra ér haza. Kimegyek a WC-ből, mert nem bírom a várakozást. Leülök az ebédlőben, aztán reménykedek. Hátha most tényleg sikerült! Úristen! És ha tényleg összejött?! Ha el kell mondanom neki?! Hogy közöljem? S mikor? Most, mikor gyorsan hazafut, vagy miután az edzést megtartotta?! Ezt nem lehet szavakba önteni. Hisz a múltkor, mikor „csak úgy” beugrottam néhány vitaminért a nőgyógyászomhoz, egy gyors rutinvizsgálat után a hüvely UH-n egy kicsi bogyót észlelt a doktor úr. Azt mondta, lehet, hogy AZ, de inkább ne éljem bele magam, mert menstruáció előtt is előfordul ilyesmi… valami… nem is tudom, mi, azt se tudom, mit mondott azután, mert csak a baba járt a fejemben. A szívem a torkomban, Ő pedig ott ült az autóban, s várt rám. A nővér levette a vért, el kellett vinnünk kivizsgálásra. Beültem a kocsiba, s nem tudtam neki elmondani, hogy a levett vért azért visszük a laborba, hogy meggyőződjünk, bébike kuckózik-e a hasamban, vagy sem. Csak sírtam. Nem, inkább bőgtem… Nem bírtam szóhoz jutni. Ő pedig megijedt, nem tudta, mi a bajom. Aztán nagy nehezen kiböktem, hogy lehet, babát várunk. Nem szólt, csak mosolygott, láttam a boldogságot az arcán, csak vezetett, és figyelte az utat. Megérkeztünk, épp kiszállok a kocsiból, hogy leadjam vizsgálatra a levett vért, ő visszahúz, rám néz, és mondja, hogy várni fog a parkolóban.
Azt mondta a doki, hogy pénteken hívjam fel őt az eredmények végett. Nem bírtam ki, így már másnap felhívtam, hátha már tudja a választ. A nővérke azonnal a doktor urat adta a telefonhoz, és mikor azzal kezdte a mondatot, hogy „Sajnálom, de…”, tudtam, hogy vaklárma volt. Pedig milyen szép volt az este! Kéz a kézben néztük a tévét, el se engedtük egymás kezét, mellkasára hajtottam a fejemet, ő pedig itt-ott pocisimogatást tartott. Megható volt. Ez az érzés hirtelen egy hatalmasra fújt lufivá változott, melyet egy kis hegyes tűvel kipukkasztott volna valami. Nem csüggedünk, az élet megy tovább. Majd legközelebb… Nyugtattam magamat.
Na, de már túl sokat nosztalgiázok. Akkor most mi legyen? Menjek vagy még várjak?! Eltelt már az az öt perc, vagy már több is? És ha két csík?! Ha megjön Csaba, csak úgy lerohanok a lépcsőn, kezemben a pozitív teszttel, és a nyakába ugrok? De milyen edzést fog akkor tartani? Nem fog tudni koncentrálni a csapatra. Most léptek egy osztályt, minden meccs számít. Inkább megpróbálok uralkodni magamon, és este közlöm vele. Addig az én titkom marad. Az első közös titkunk. Milyen csodálatos!
Nagy levegőt veszek, felkelek a kanapéról, és a WC felé indulok. Kezembe veszem a tesztet, közben azon gondolkodom, hogy miért nem vártam meg a reggelt. Mindenki azt mondja, hogy a reggeli tesztelés a leghihetőbb. Mindegy már. Rápillantok. Negatív. Nem hiszek a szememnek. Miért csak egy csík? Biztos rossz a teszt. Hisz mindent úgy csinálunk, ahogy azt a nőgyógyász javasolta. Ráadásul késik a menzim is. Jó, néha előfordul, de most biztos azért késik, mert terhes vagyok. Gyerünk már, bújj elő, második csík! Semmi. Idegesen és csalódottan visszateszem a tesztet a csomagolásba, majd a kosárba dobom. Kezet, könnyes szemeket, s lelket mosok a csap alatt. Majd legközelebb. Közben hazaérkezik Csaba is. Készítek neki valami finomat az estére, ha hazaér edzésről. Sütök is neki. Szeretek sütni. Abban megnyugszom, és örömet szerzek Neki is. Szereti a főztömet, én meg a hasát. Alig egy év alatt felszedett nyolc kilót. Én így szeretem, ilyennek, amilyen. Csengetnek, ez ő, megjött! Ajtót nyitok neki, ő megcsókol, átölel, és azt mondja: „De jó, hogy mindig vár rám itthon valaki.” (Hát még nekem, hisz ő a mindenem!) Nem tudom, miért sírok… Jobban hangozna ez az üdvözlés többes számban…
Szirén Erika
