Harmadszor szültem

Kíváncsi voltam, hogy mi lombozza le leginkább az újdonsült kismamákat. Így olyat tettem, amit máskor nem: olvasgatni kezdtem a kórházak értékeléseit és az anyasági fórumokat. S arra jutottam, hogy szülés közben sokszor szinte végig kritika éri a nőt.

Januárban harmadszor szültem 

Ám ez az utolsó szülésem kicsit más volt, mint az előzőek, mert egy rideg-morgós kórházi stáb vett körbe. Persze, most így, visszagondolva, az előző szülések alkalmával sem tapasztaltam kimondott kedvességet az irányomban, de azért volt körülöttem pár mosolygós és figyelmes nővérke.
Pedig a vajúdó nő számára fontos, hogy a nővérek kedvesek legyenek, és a szülőorvosa pozitív, hiszen a nő kiszolgáltatott helyzetben van. Állítólag az apás szülés egyik hozadéka az, hogy apukával a hátunk mögött emberségesebb bánásmódban van részünk. Mert egy várandós anyuka első kérdése egy másik kismamához még mindig ez: Kinél szültél? És milyen volt? A kedves orvosoknak és nővéreknek hamar hírük megy. Régebben szinte általánosnak volt mondható, hogy a vajúdó nőnek „beszólnak”. Azt hiszem, ez mára már nem általános bánásmód. Szeretném hinni, hogy a harmadik szülésemnél egyszerűen csak nem volt szerencsém. S velem együtt sok anyukának még mindig nincs szerencséje.
Ám azért kíváncsi voltam, hogy manapság mi lombozza le az újdonsült kismamákat. Így olyat tettem, amit máskor elutasítok: olvasgatni kezdtem a kórházak értékeléseit és az anyasági fórumokat. Ahogy vártam, a vélemények ellentmondásosak voltak, mégis levonható belőlük a tanulság. Mert a legtöbb anyuka nem azt sérelmezte, hogy nem lehetett aromalámpát égetni a vajúdás alatt, vagy nem volt bordásfal, amibe belekapaszkodhatott volna. A fórumozók leginkább arra panaszkodtak, hogy az orvosok, illetve nővérek nem informálták őket kellőképp – és az a kevés információ, amit kaptak, sem volt világos vagy épp egyértelmű. Egyszerűsítve: úgy bántak velük, mint egy robottal szokás. A páciens egy gép, amelyik meghibásodott, az ügyeletes orvos pedig ridegen teszi a kötelességét... A szülésznővér fellebbenti a hálóinget, és már kaptunk is egy szurit a hátsónkba. (Mi meg tippelhetünk, hogy valószínűleg „fájáserősítőt” adtak, mert senki nem tájékoztat, éppen mi történik velünk.) Vagy fekszünk a szülőasztalon, és, hipp-hopp, infúziót kötnek a karunkba. Nem történt tragédia, mégis negatívan éljük meg ezeket a tapasztalatokat. Rosszulesik! Vagy se szó, se beszéd, felfektetnek az asztalra, és az orvos tágítani kezd... Ez már durvább eset, de szintén szokványosnak számít.

Sok helyen már eleve ridegen fogadják a szülő nőt 

– írják a neten a hozzászólók. (Én is hasonlót tapasztaltam a felvételek során.) Mindhárom szülésemnél bizonytalanságot éreztem: valahogy olyan érzésem volt, mintha rossz helyre csengettem volna be. Az apukák a beszámolóikban sokszor meg is jegyzik, hogy már a kórházépületekbe való bejutás is nehezített. Őket ez még jobban kiborítja, mint az anyukákat, mert nem tudnak segíteni, tehetetlennek érzik magukat. A betegfelvételt pedig a vámon történő áthaladáshoz hasonlították: hideg-rideg, személytelen, amolyan semmilyen. Száraz hangon elkérik a személyit, az egészségbiztosító-kártyát, a terheskönyvet, majd savanyú arckifejezéssel bepötyögnek valamit a számítógépbe. 
A kismama közben ott ül a kisszéken a hordónyi pocakjával, a hasas bőröndjével, és összehúzódásai vannak... Mert végre elérkezett a nagy nap! Nyilvánvaló, hogy a kórházi személyzet számára egy szülés csak a napi rutin része. Azt is tudom, hogy nem vagyunk a filmekben, ahol a bábák és a szülésznők versenyt mosolyognak a napocskával. De mégiscsak új napra, s lassan egy új életre virradunk, és a szülészeten az ablakok csak úgy zuhogtatják befelé a fényt... Miért nem lehetne jobb kedvünk?! A szülőszobákban a nővérkéknek nem különféle kórságokkal kell szembenézni, hanem új életekkel.

A szülészet a betegellátásban külön kategória, hiszen a terhesség átlagos esetben nem jár betegséggel: a szülés egy természetes folyamat. 

A vajúdó nő mégsem ezt érzi, mert nem ezt éreztetik vele!

Persze, az orvosokon nagy a nyomás, hisz a születés csodája veszélyekkel is járhat. Stresszes helyzet ez mindenkinek, ahol elkél némi szigor – de azért csak módjával... És miért nem mondanak semmit? (Jómagam is átéltem ezt a különös szituációt: rá kellett kérdeznem az orvostól, hogy mégis mi a vizsgálat eredménye.)
Mert az orvos flegma arckifejezéssel érkezik, megvizsgálja az anyukát, majd szó nélkül távozik. A fogadott orvossal, persze, az ilyen gondok letudhatók. Ha viszont az anyuka, úgymond, az „utcáról esik be”, sok kedvességet nem várhat – írják az anyukás fórumokon. 

A szülésnél sok múlik a szerencsén

Ezt nem csupán én állítom, a neten hozzászólók is ezt állították. Amennyiben példaértékűen tűrjük a fájásokat, a gátmetszést, és ügyesen és hangtalanul nyomunk, majd sztoikus nyugalommal viseljük a varrást, akkor minden rendben lesz. Persze, tudom, emberi vonás, hogy mindig a könnyű eseteket szeretjük. Ez ellen nincs mit tenni. Viszont az empátiát nem pénzért adják, és az orvos vagy a felsőbb személyzet akár korrektül is viselkedhetne, ha már nem jár mosoly a státuszukkal. Hiszen minden kismama szíve tele van aggodalommal, várakozással és félelemmel. Többórás vajúdás áll mögöttünk, túl vagyunk a kínos procedúrákon, és zokszó nélkül elfogadjuk, hogy idegen tekintetek vizslatják premier plánban az altestünket. Nem érdemelnénk kímélőbb bánásmódot?

Nem kell negédesen viselkedni, de a flegmaság riasztó!

A csecsemőosztályon eltöltött napokról is megoszlanak a vélemények

Egyértelműen többségben voltak azok, akik a nem elég alapos tájékoztatást nehezményezték. Azt hiszem, a probléma az lehet, hogy a nővérek segítenek, ha már beütött a krach, viszont hiányzik az „előjáték”. Manapság már alapelvárás az úgynevezett rooming-in, a kórházak igyekeznek bababarátok lenni. A legtöbb helyen szinte az első pillanatoktól együtt lehetünk gyermekünkkel. Ám más az elmélet – és más a gyakorlat. A kismamákkal szülés után nagyot fordul a világ, hiába jártak előtte tanácsadásra. A rooming-in már nem tűnik akkora idillnek, mikor komoly erőfeszítésbe kerül még a poharunkat is leemelni az éjjeliszekrényről. És akkor még nem beszéltünk a tejbelövellésről. Senki nem mutatja meg, hogyan kell mellre tenni a babát, meddig szoptassuk, hogy ne rágja le a mellbimbónkat, vagy hogyan fejjük le a tejet. „Anyuka, ezt tudnia kell” – dörrent ránk a nővér, és hátat fordít. (S nagy felindulásában, hogy ilyen rosszul viselkedünk, elfelejti odaadni az antibiotikumot, pedig az orvos elrendelte, mi meg belázasodunk.) A kórházak haladni próbálnak a korral, de mégsem eléggé. A kisbaba időzített bombaként alszik, a kezdő anyuka meg dilemmázik: mikor fog felkelni? Fel szabad kelteni? Majd elmorzsol egy könnycseppet, mert álomszuszék babája nem kap rá a cicire. Később aztán megérkezik a felmentő sereg, csak sok nőben addigra már ott van a negatív élmény.

„Az elején senki nem mondott semmit, végül szoptatási tanácsadót kellett fogadnom, de már késő volt, elment a tejem”, írja nem egy hozzászóló. 

Tudom, hogy sokszor csak az érem egyik oldalát látjuk

Sok kisebb szülészet megszűnik (mint nálunk Ipolyságon is) – nagy a telítettség a kórházakban. Én is megtapasztaltam a kórházi dolgozók leterheltségét. Viszont néha nem kell nagy dolgokat csinálni, a kis lépések politikája is segíthet. A kórházak nem szépségszalonok vagy biztosító cégek, ennek ellenére jól jöhet egy kommunikációs tréning a személyzetnek. Vagy pár hasznos tanács, hogy mivel lehetne kellemesebbé tenni a kórházi légkört. Ma már tudományos szinten foglalkoznak azzal, hogy milyen hatású a nonverbális kommunikáció. Egy kézfogás is lehet bizalmat ébresztő, és egy részvevő tekintettől is oldódhat bennünk a feszültség. Sőt, annak is vannak trükkjei, hogy miként lehetünk egyértelműek és lényegre törők a kommunikációnkban. Mindenki tisztában van vele, hogy a szülészet nem egy ötcsillagos hotel, és a főnővér nem a nyájassága okán került a posztjára. EZT MINDENKI TUDJA. Ám azt is, hogy mi, vajúdó nők hús-vér emberek vagyunk, akik felkapjuk a fejünket, ha valami gorombaságot vágnak hozzánk. S egész életünkben emlékezünk a bántásokra. Miért kell, hogy így legyen?

Kiszolgáltatottság másállapotban

Mikor az ember bevonul a kórházba, kiszolgáltatott helyzetbe kerül. Félünk a betegségtől, a vizsgálatoktól, szinte mindentől, ami ott ránk vár. Ezért is reagálunk érzékenyen az egészségügyi dolgozók rideg vagy éppen tiszteletlen hozzáállására. Nem véletlen, hogy a kedves orvosoknak, nővéreknek hamar hírük megy.

• Az anyuka hamar rádöbben, hogy az a kisbaba a pocakból ki is fog jönni. Hogyan? Ez itt a kérdés. A mi környékünkön nemigen vannak extra szülőszobák, vízben szülés, és a többi szlovákiai szülészetre sem a rendhagyó vagy mamabarát körülmények a jellemzőek. Ezért tudakozódnak az anyukák annyit a szülés körülményeiről: jól érzik, hogy egy ismeretlen állomás felé viszi őket a hullámvasút.
   
• A felmérések szerint nálunk a legtöbb panaszt a tájékoztatás hiánya és a siettetett szülések okozzák. 

Rose revolution, azaz a Rózsák forradalma

• Durván bánnak a nőkkel a szülőszobákban? Ma már létezik egy világmozgalom, a Rose revolution, mely felhívja a figyelmet az empátia hiányára és a figyelmetlenségekre a szülőszobában. Apák és családok kezdték el ezt az alulról szerveződő kampányt, amely szeretné összekötni a két felet, a vajúdó nőt és az orvost. A traumatizált szülésélményen áteső nők és a szimpatizáló kórházi személyzet sokszor együtt sétál a demonstrációkon. Sajnos, nálunk még nincs csoportjuk, de Magyarországon már igen.
   
• Nem, nem igényelnek az anyukák háromféle kávéautomatát az előcsarnokba (bár nem lenne rossz) – írják a fórumozók a Facebookon. Ők elsősorban a kedves fogadtatásnak örülnének. Szülés után pedig jólesne egy mosoly, uram bocsá’, egy gratuláció. Apróság az orvosnak, hatalmas dolog az anyukának!

Csáky Julianna (Ipolyság)