Judit bájos anyuka, kis huncutkákkal az orcáján, a szeme picit fátyolos. Orvos ő, aki sokat tud az emberi testről. Mára megtanulta, hogy ez nem mindig segít. Néha szülés közben se, de szülés után se.
– Ugye, milyen nagy boldogság egy gyermek? Ezt kérdezgették tőlem, mire én sírva fakadtam. Senki se gondolná, hogy a születés, ez a hatalmas csoda szomorúságot is kiválthat az emberből – kezdi riportalanyunk, Judit (35). Judit fél éve adott életet gyermekének, és most őszintén mesél nekünk a szülést követő depresszív tüneteiről.
– Milyen volt a terhesség időszaka?
– Eleve pozitív gondolkozású és nyugodt emberke vagyok, a terhességem minden percét élveztem. Főleg, mikor rugdosni kezdett a fiam a pocakomban, az nagyon jó érzés volt. A terhességem alatt végig dolgoztam, leszámítva az utolsó heteket.
– Jártál szülésfelkészítő tanfolyamra, illetve terhestornára?
– Nem, viszont sok okos könyvet olvastam, és legfőképp: bíztam az ösztöneimben. Én ilyen józan típus vagyok. A nőgyógyászomtól megkaptam, hogy túl sokat tudok, ami nem biztos, hogy jó. Viszont sok pici gyerek van a családunkban, én pedig nyitott szemmel jártam közöttük. A depresszióról is elolvastam ezt-azt. Ezért tudom azt mondani, hogy én nem estem masszív depresszióba, csak enyhe tünetek jelentkeztek nálam. Már Hippokratész is – akit az orvostudomány megalapítójának tartanak – több mint 2000 évvel ezelőtt beszámolt az anyák körében észlelt mentális problémákról. Ma már azt mondják, mindenkinek van a szülés után egy kis „depije”, még annak is, akinek nincs. Én ezt nem hiszem, mert nem eszik azért olyan forrón a kását. Egy kis hormonháború köszönő viszonyban sincs a depresszióval.
– A családod próbált felkészíteni arra, ami a szülés után következik?
– Néha megjegyezték, hogy azért nem lesz az olyan egyszerű, mint ahogy én azt elképzelem. Mert úgy gondoltam, én aztán simán tudni fogom, hogyan kell ellátni egy csecsemőt. Utólag be kellett látnom, hogy igazuk volt.
Kezdő vagy. Mindegy, hogy előtte egy diplomás nő voltál, mindent tudtál, az anyaságban kezdő vagy és béna – ebből még az iskolázatlan szomszédasszonyod is ezerszer többet tud nálad. Én ki tudtam kelni az ágyból, a fiamat el tudtam látni. Sokan erre is képtelenek.
– Mesélnél nekünk bővebben a szülésedről?
– Előre tudtam, hogy császármetszés lesz. A fájdalmakat nem nagyon éreztem. Orvos vagyok, tudtam, hogy biztosan ki fogom bírni – ezzel nem is volt gond. Varázslatos érzés volt, mikor megpillantottam a fiamat. Ám mikor a karjaimba vettem, a varázs szertefoszlott. Nem éreztem semmit, semmit az égvilágon! Ez az üresség nagyon megijesztett. Hirtelen rádöbbentem, hogy mekkora felelősséget vállaltam. Ott volt egy aranyos kisbaba a kezemben, de én féltem: Miért alszik? Miért nem alszik? Miért nem eszik? Nem túl sárga?
– A hazatérés javított a hangulatodon?
– Kórházban senki sem szeret, én ott mégis biztonságban éreztem magam, mert számíthattam a nővérek segítségére. Otthon viszont egyedül maradtunk. Az első hat hetet végigaggódtam, pedig a fiam csak evett és aludt. A depresszió egyik tünete lehet az étkezési zavar: a végén már egy falatot sem bírtam lenyomni a torkomon, csak akkor ettem, mikor már nem bírtam hallgatni a korgó gyomromat. Lefogytam, zörögtek a csontjaim.
Ott volt egy aranyos kisbaba a kezemben, de én féltem: Miért alszik? Miért nem alszik?
– Igen, ő megkért arra, hogy rögtön mondjam el neki, ha baj van, vagy sírjam ki magamból. Ezekben az időkben borzasztóan sokat sírtam, és mindenkit elkezdtem faggatni a környezetemben, hogy hallottak-e ilyenről, volt-e hasonlóban részük. Rajtam például ez segített, hogy mertem kérdezni. Kiderült, hogy az anyák zöme ugyanazt érezte, amit én érzek, viszont pár nap vagy hét múlva az egészet elfelejtette, és már nem szívesen beszél róla. Utólag már nekem sem tűnik olyan szörnyűnek az egész, de akkor jégverem volt. A párom egy hétig maradt velem otthon, majd visszament dolgozni. Ám én számoltam az órákat, a perceket, hogy mikor ér már végre haza. Ő volt számomra a fogódzó, a biztonság.
– Ki, illetve mi segített végül?
– A párom, aki bámulatosan magabiztos férfi. Minden nap elküldött sétálni, és ez sokat segített rajtam. Ekkor jöttem rá arra, hogy mennyire hálátlan vagyok. Minden, amit csak akartam, elértem az életben. A jóistentől egy kisbabát kértem, a vágyam teljesült, én meg ilyen hálátlan vagyok?! Szerencsére a családom mellettem állt, gyakran meglátogattak, kérdezgették, hogy vagyok. Az első hat hét volt a legrosszabb. Ma már tudom, hogy miért sír a gyermekem, és azt is, hogyan tudok neki segíteni. Persze, egy anyának mindig lesz félnivalója, de most már tudom, hogy ha a fiam jól van, akkor én is jól vagyok. Amit viszont borzasztóan sajnálok, hogy nem tudtam szoptatni a fiamat... Biztosan segített volna rajtam, ha táplálni tudom a saját testemből. Vagy ki tudja... Akkor meg biztosan azért szorongtam volna, van-e elég tejem.
– Nem indult meg a tejképződés?
– Nem, ami a fokozott stressznek volt betudható. Ha a kismama nincs rendben, akkor a tejképződés is leblokkolhat. Én előtte azt hittem, az egész csak nyavalygás, igenis minden anya tud szoptatni. A szülésznők már a kórházban jelezték: nem biztos, hogy nekem menni fog. Én meg dacoltam: ugyan már! Olyan nincs, hogy valaki ne tudjon szoptatni!
Rajtam például ez segített, hogy mertem kérdezni.
– És mégis van...
– Bizony van. Ekkor szembesültem azzal, hogy azt az anyát, aki nem szoptat, a többi nő kikezdi, mélységesen elítéli. A facebookos csoportokban az anyák hatalmas elvárásokat támasztanak egymással szemben. „Nem tetted rá elégszer a melledre, nem jól csináltad, nem úgy kell!” – mondogatták, amikor kiderült, hogy nem szoptatok. Mindig kaptam egy bónuszkommentárt, hogyan kéne csinálni. Ilyenkor mindenki jobban tud mindent. Holott a saját gyerekednek az anyja csak te tudsz lenni, ezért csak te tudhatod, mi a legjobb neki. Ma már nem izgat, ki miért szól be.
– Mit tanácsolsz a leendő anyukáknak?
– Mindig legyen legalább egy olyan ember körülöttünk, akivel meg tudjuk beszélni a fájdalmainkat, aggályainkat és a gondjainkat. Ne féljünk kérdezni, ne zárkózzunk be! Az eleje borzasztóan nehéz volt a számomra, és nem hittem volna, hogy egyszer jobb lesz. Viszont pár hónap után minden rutinosabban megy. Amikor éjjel 4 órán keresztül sírt a fiunk, azt mondtuk a párommal, hogy nem lesz több gyerekünk. Ma már máshogy gondoljuk. (mosolyog) Természetesen most még nem bírnék ki egy akkora stresszt, mint a gyerekágy, de hiszem, hogy az idő kimossa belőlem a rosszat. Az idő gyógyít...
Derzsi Bernadett
Kapcsolódó írásunk: Test és lélek
