Miért nem csomagolunk már végre össze, indulunk útnak, és kezdünk új életet? Miért toporgunk egy helyben, és várunk évek óta a csodára? Tényleg azt gondoljuk, hogy majd egy varázsütésre megváltozik minden? Esetleg a remény tart vissza minket? Vagy tényleg képtelenek vagyunk elszakadni a másiktól, annyira megszoktuk őt? Íme, a kapcsolatfüggőség 5 jele!
-
A kommunikáció hiánya – avagy szeretem, de már nem vagyok szerelmes
Ha ez a mondat fogalmazódik meg bennünk, akkor biztosak lehetünk abban, hogy eljött a továbblépés ideje. Természetes, hogy minden kapcsolatban vannak mélységek és magasságok és csendesebb időszakok is, de ha a szeretet láthatóan kikopik az életünkből, nincs mire várnunk. Nem kell elhamarkodottan dönteni, szó sincs róla, egyszerűen csak tegyük fel magunknak a kérdést, hogy jó irányba haladunk-e. Mindketten ugyanazt akarjuk? Beszéljünk kedvesünkkel, mert az is megeshet, hogy ő is ugyanúgy érez, mint mi, és bár van remény, ott van még a kiút, de egyik fél sem mer beszélni róla. -
Állandóság – A szokás hatalma
Az egyhangú kapcsolatban szépen lassan egy jól működő, de annál unalmasabb gépezet részeseivé válunk. Mindent megszokunk és elfogadunk, még az állandó vitát, veszekedést és féltékenységet is. Vigyázat, az efféle viharos kapcsolat is függővé tehet minket! A másikfajta ragaszkodás azonban pont azért alakul ki, mert a párok már annyira megszokták egymást, hogy úgy élnek egymás mellett, mint a testvérek vagy a jó barátok. A monotonitás teszi ezt velük, a szokás hatalma, melyből előbb-utóbb kénytelen az ember kitörni. Ha nem teszi, könnyedén beleöregszik, elfásul és bezárkózik. Tényleg ezt szeretnénk? -
Egyedül nem megy? – A félelem az úr
Tény, hogy társas lények vagyunk, és szükségünk van arra, hogy valakivel megosszuk örömünket és bánatunkat, de ez nem azt jelenti, hogy amíg világ a világ, kötelező minden egyes napunkat szerelemben eltöltenünk valaki mellett. Fel kell ismernünk, hogy egyedül is képesek vagyunk létezni, sőt, továbbmegyek: ha egyedül képesek vagyunk a boldogságra, akkor sokkal jobban ki tudjuk tárni a szívünket mások felé. Miért mondanánk le erről? -
Mi lesz velem? – Az önállóság hiánya
A kapcsolatfüggő gyakran teszi fel a kérdést, hogy mi lesz vele, ha egyedül marad. Mintha teljesen életképtelen lenne, ám legtöbbször ilyenkor attól tart az ember, hogy elmagányosodik, unatkozni fog, és nem talál rá újra a szerelem. Ne féljünk a saját gondolatainktól! Itt az idő, hogy végre megismerjük önmagunkat, és felismerjük a saját igényeinket. A kapcsolatfüggő legtöbbször képtelen erre, hiszen úgy érzi, amíg ott van neki a másik fél, addig minden rendben van, hiszen megvan a kellő biztonságérzet és talán még a szeretet is. Azonban egyáltalán nem mindegy, hogy ez a gondoskodás, törődés és szeretet milyen mértékű és minőségű. Épphogy csurran-csöppen, és ebbe kapaszkodunk bele minden erőnkkel? -
Már nem működik, mégsem hagyhatom el – Az őszinteség hiánya
Félünk, szorongunk, mert lehet, hogy a párunk utalt rá, hogy ha egyszer elhagyjuk őt, akkor ő azt biztosan nem fogja túlélni. Való igaz, hogy sok esetben azért nem merünk lépni, mert attól félünk, borzasztó fájdalmat okozunk a másiknak, amivel ő nem fog tudni tovább létezni. Viszont nem áldozhatjuk fel magunkat egy ilyen mérgező és fenyegetődző kapcsolat oltárán. Nem önzőség kilépni egy olyan kapcsolatból, amely már nem gyümölcsöző. Ezt a legnehezebb lekommunikálni, mégis kénytelenek vagyunk megtenni. Nemcsak magunk, hanem a másik fél miatt is. Ne áltassuk és csapjuk be se a párunkat, se magunkat azzal, hogy minden rendben van.
Az, hogy valamit vagy valakit nem tudunk elengedni az életünkből, legtöbbször a hiányosságainkra mutat rá. Ideje felismernünk az intő jeleket és elbeszélgetnünk önmagunkkal. Hogyan szeretnék tovább élni? Milyen emberek vagyunk? Miben kéne változtatnunk?
Önismeret által mindig gyorsabban jutunk el a megoldásig, mely feltehetőleg boldogabbá teszi az életünket és szabadabbá a lelkünket. Tegyük fel magunknak a kérdést: inkább egy rossz párkapcsolatban maradunk, ahelyett, hogy végre az önmegismerés és boldogság útjára lépnénk? Mitől félünk igazán? A döntés a mi kezünkben van.
Dunai Mira
