Kényszeres evés csak a nőknél fordul elő. Pár éve írtuk az alábbi anyagot. Vajon mi változott azóta? Várjuk leveleiteket. „Kövérnek lenni azt jelenti, hogy várnom kell arra a férfira, aki majd keresztülverekszi magát a hájrétegen.“
A nő és a külseje
A nők megítélésében szerte a világon sokkal nagyobb szerep jut a külsejüknek, mint egyéb tulajdonságaiknak vagy a sikereiknek. Sőt, a sikeres nő több mint gyanús. Más fronton, az anyaság vagy a háztartásvezetés frontján biztosan kevésbé teljesített, azért érhetett el sikereket másutt. Ami igaz is lehet, de ugyanez igaz a férfiakra is. Csak egy férfin soha nem kérik számon, miért nem nősült meg, vagy törődött többet a családjával és a feleségével. Törődni csupán a nő dolga.
A nő lehet gyári munkás, kormányfő vagy színésznő, biztosak lehetünk benne, hogy minden vele készített interjúban találunk utalást a külsejére. Egy nő sohasem lehet elég szép, ha meg szép, sohasem lehet elég okos. Nő legyen a talpán, aki ennek megfelel.
Sőt, a sikeres nő több mint gyanús.
Végleges fogyás
Kerényi Gabriella Végleges fogyás fogyókúra nélkül c. könyvében annak járt utána, miért esznek kényszeresen a nők. Lélektani szempontból közelítette meg a kérdést, és meglepő következtetésre jutott. Egyáltalán nem azt mondja, hogy a fogyás csak akaraterő kérdése. McMenemy Kerényi Gabriella végzett pszichológus, sikeres táncdalénekesnő volt, mikor harminchat évesen férjhez ment Angliába. Egy kisvárosba került, s igazából semmit sem kellett csinálnia. A férje azt akarta, felejtse el a diplomáját, legyen csak feleség, és nem értette, hogy Gabriella miért nem boldog. De Gabriella nem volt boldog. Csak kövér. Az első évet végigette. Egészen addig, míg meg nem ismerkedett egy kisvárosi női feminista csoporttal, és a kezébe adtak egy könyvet: Hogyan lehet lefogyni fogyókúra nélkül? Gabriella – miután megértette a lélektani összefüggéseket –, hamar lefogyott, és tapasztalatait megírta egy könyvben.
Az idők változnak,
de a külső a nők számára még mindig fontosabb, mint a férfiak számára – írta. A kislányok hamar megtanulják, hogy milyen fontos a férjhez menés. Hiszen nemcsak az a gond, hogy nem tudnak majd a férfiakénál alacsonyabb bérből megélni, hanem az is, hogy ők a „gyengébb nem”. Szükségük lesz egy erős férfira, akire felnézhetnek.
Azt is tudjuk, milyen szánakozva beszél mindenki az egyedül élő nőkről: vénlányok. „Angliában például azt mondja a népnyelv az ilyen nem férjezett nőről, hogy „ott maradt a polcon” – írja Kerényi. Olyan áru, ami nem kelt el. Nálunk is a menyasszony az „eladó“, és nem a vőlegény.
Miután a férjhez menés ilyen fontos, egészen kicsi koruktól arra nevelik a lányokat, hogy megnyerő külsejükkel és kellemes modorukkal „férjet fogjanak” maguknak. „Vigyázz, könnyebb egy férfit megfogni, mint megtartani!” – tartja a mondás.
Nálunk is a menyasszony az „eladó“, és nem a vőlegény.
Kövérnek lenni azt jelenti, hogy várnom kell arra a férfira, aki majd keresztülverekszi magát a hájrétegen, és megtalál engem.
A lányokat környezetük, különösen édesanyjuk és az iskola arra tanítja, hogy különös figyelmet szenteljenek a külsejüknek. Ez a figyelem személyiségük alapvető részévé válik, és nem hagyja el őket egész életük folyamán. Kívülről, mint egy szigorú ítélőbíró, állandóan kritizálják a saját külsejüket.
John Berger amerikai szociológus ezt írja Látásmódok (Ways of Seeing) című munkájában: „A férfiak cselekszenek, a nők megjelennek. A férfiak nézik a nőket. A nők figyelik önmagukat, amint a férfiak nézik őket. Ez határozza meg mind a férfi és nő, mind a nők egymás közti viszonyát.”
Ez a külsővel kapcsolatos kritikus magatartás ahhoz vezet, hogy nem tudjuk magunkat elfogadni olyannak, amilyenek vagyunk. És ez roppant keserű érzés. Kevés olyan nővel találkozni, aki teljesen elfogadta volna a külsejét, bármilyen szépnek látták is mások.
A nők figyelik önmagukat, amint a férfiak nézik őket.
Bergman Érintés című filmjében egy jellegzetes példáját láthattuk ennek. Amikor a nő lefekszik a valamivel fiatalabb férfival, aki szerelmet vallott neki, a nő az ágyban saját testének „hibáit” kezdi el sorolni. Mintha azt mondaná: „Biztos, hogy ezt akarod? Hiszen ez hibás áru!”
Miután a külső ilyen fontos, a nők kétségbeesetten próbálják magukat „karbantartani”. Ezt a szándékot lovagolja meg a divatipar. A nők próbálják követni a divatot, de van, akinek ez szinte reménytelennek tűnik. Hiszen míg egyik évben a lapos mell a divat, a következő évben a nagy mell és a Kardashian-fenék. Mindig valami extraság, soha nem a normális, hétköznapi kinézet. Vannak, akik belefáradnak a reménytelen küzdelembe – és inkább meghíznak. Hiszen kövéren már nem kell részt venni a „versenyben”, a jó nők versenyében. Azokon a plakátokon a nők olyan elérhetetlenül karcsúak és fiatalok, hogy ilyenek mi sosem leszünk. Inkább feladjuk.
Pedig kövérnek lenni és kényszeresen enni fájdalmas élmény
A kövérség elszigeteli a kényszeresen evő nőt. A környezete és a szakértők is a kényszeres evőt hibáztatják, mondván: „Nincs akaratereje, és szedje össze magát!” A kényszeres evő újra és újra megpróbálja „összeszedni magát”, de nem sikerül neki. Ezért aztán már nemcsak a külseje miatt utálja magát, hanem gyengesége miatt is.
„A nőket főleg két szerepben mutatja be a tömegkommunikáció. A tévéhirdetésekben, plakátokon mint szexuális tárgyat („jó nő“), vagy a családja körében mint jó anyát.” Amikor a nő jó külsejével és kellemes modorával eléri célját, és talál magának férjet, akkor kezdődik el a második szerep: a feleség és az anya szerepe. Ebben a szerepben a nőtől azt várják el, hogy a család többi tagjának az érdekeit előbbre valónak tartsa a magáénál. Ismét személyes példával magyaráznám. Mindkét gyerekemet majd két évig szoptattam. Mikor az első napokban leültem ebédelni, és a lányom nyöszörgött a pólyában, anyukám rám pirított: a gyerek az első! Első nap fel is keltem, és az éhségtől szédelegve megszoptattam a lányom, de másodszor már ülve maradtam, s végigettem az ebédet. Igenis, én vagyok az első, mondtam. Ahhoz, hogy tejem legyen, nekem kell jóllakni. Anyukám kerek szemmel nézett rám. Annyira nem jellemző, annyira „nőietlen” volt ez a magatartásom.
Kövérnek lenni azt jelenti, hogy össze kell magamat hasonlítani minden szembejövő nővel, és csak akkor nyugodhatok meg, ha kövérebb nálam
A nőknek ma a munka mellett nemcsak gyermekeikről kell gondoskodniuk, hanem férjükről is (és ha esetleg van még más családtag, akkor róla is), és csak azután magukról. „Gyerekkoromban azt gondoltam, édesanyám a csirke hátát szereti, mert mindig azt vette ki magának” – szól az ősi vicc. Pedig ő is a combját szerette, de ő mindig azon volt, hogy a férjnek és a gyerekeknek jusson a jobb falat.
Nem csoda, hogy a nők a nagy adakozásban összezavarodnak, és nem tudják, hol végződnek a többiek, a hozzájuk közel állók – és hol kezdődnek ők maguk.
Abban, hogy mindig csak adok, kiüresedem. Úgy tudok csak feltöltődni, hogy eszem...
„Ildikó harmincöt éves, két gyermek anyja, megjegyezte: ebben a folyamatos adásban kiüresedem, és egy módja annak, hogy feltöltődjem, az, ha eszem.”
Kiszámították, hogy egy anya naponta tíz órát dolgozik (ha „nem dolgozik”), és tizenhatot akkor, ha az otthoni munkán kívül is van foglalkozása. Ők a fizetés nélküli szervezői egy kicsi, de alapvetően fontos csoportnak, a családnak. Megszervezik a család szabadidejét, a gyerekek tanulását, különóráit, iskolába, óvodába vitelét, rendben tartják a lakást, mosnak, vasalnak, bevásárolnak, főznek a családra, csendet tartanak, ha az apa otthon dolgozik.
Mindeközben nagy nyomás nehezedik a nőkre a táplálkozással kapcsolatosan. Egy nő csak csipeget: már régen is előbb jóllaktak, utána mentek el a vendégségbe. Nem véletlen az sem, hogy a nők az anyasági alatt híznak el elsősorban. Abban az időszakban, amit az anya csak a gyerekével tölt, folyamatosan azon munkálkodik, hogy mások élete simán menjen. És mindeközben nem gondolja, hogy ezzel egy teljes értékű állást tölt be. Hiszen ő „nem dolgozik, otthon van”, de nem ő az élete főszereplője, nem ő a legfontosabb.
Az édesanya feladata, hogy visszatartsa a lányát attól, hogy határozott, erős, önálló, autonómiával rendelkező felnőtté váljon.
A családon belül a kislányok hamar megtanulják az anyjuktól, kik ők, és kivé válhatnak. Az anyjától tanulja meg a lány a női viselkedést. Hamar megtanulja azt is, hogy nem járhatja ugyanazt az utat, amit a fiútestvére. Az édesanya feladata, hogy visszatartsa a lányát attól, hogy határozott, erős, önálló, autonómiával rendelkező felnőtté váljon. „MICSODA NŐ LESZ BELŐLED?! EGY LÁNY CSÖNDES, ILLEDELMES.” Energiáit arrafelé irányítja, hogy másokkal törődjön. Ugyanakkor a fiúk azt tanulják meg, hogy elfogadják az érzelmi támogatást, a gondoskodást és a táplálást. Azt azonban nem tanulják meg, hogy hogyan adják vissza ezt a törődést.
Így tehát nőnek lenni azt jelenti, hogy azzal a feszültséggel kell élnünk, hogy adunk – de nem kapunk vissza törődést. A nő a folyamatos adásban kiürül, s eszik, hogy kibélelje magát a hájaival, hogy ne essen akkorát, mikor nekiütközik a környezetének. A háj megvédi őt a világ bántásaitól.
Az a tény, hogy a kényszeres evés főleg a nőknél fordul elő,
azt feltételezi, hogy valamilyen összefüggésben kell lennie azzal, hogy valaki nőnek születik, és nőként nő fel egy olyan társadalomban, ahol ő a 2. szám.
A nőpárti pszichológusok állítják, hogy az elhízás a nőknél egyfajta nem tudatos lázadást jelent az ellen az elvárás ellen, hogy egy bizonyos meghatározott (ideális) módon nézzenek ki és viselkedjenek. Lázadás a sztereotip női viselkedés ellen. Azt állítják, hogy aki kövér, az (nem tudatosan bár) nem mer valami miatt lefogyni – kövér akar lenni.
Varga Klára
