Bugár Krisztina és lánya már több, mint 15 éve nyújtják a rétest a fesztiválon. Őszintén beszélnek a nehézségekről, az örömökről és a réteshúzás összes csínjáról-bínjáról. A rétes már a tepsiben pihen, én meg végre feltehetem nekik a kérdéseimet!
A rétest Közép- és Kelet-Európa hagyományos ételei, finomságai közé sorolják. Nevét a rétegességéről kapta, bár a világban sok helyütt csak strudelként (strúdli) ismerik. A rétestészta legfőbb ismérve az, hogy hártyavékonyra nyújtják, jó esetben egy újságot is el tudunk olvasni, ha alátesszük. A rétes ízvilága az elkészítőjének fantáziáján múlik: lehet sós vagy akár édes. A legismertebb mifelénk a meggyes-mákos, túrós, barackos és káposztás, valamint a diós rétes. A lényeg, hogy kiváló alapanyagokból és töltelékből készítsük, és a végén ropogósra süssük!
Bugár Krisztina és lánya, Krisztina több, mint 15 éve nyújtják a rétest a fesztiválon
– Évek óta töretlenül sikeres a réteshúzó fesztivál Vásárúton. Mikor született meg a hagyományőrzés ötlete?
Bugár Krisztina: – Tizenegy évvel ezelőtt meghívtak minket, anyukámat és engemet egy magyarországi réteshúzó rekordkísérletre. Megtetszett nekem, azért is, mert a bevételt jótékony célokra fordították. Visszagondoltam a dédmamámra, aki minden májusban a friss cseresznyéhez húzta a rétest. Úgy éreztem, hogy ez olyan, amihez igazán értek. Lehet, hogy nem tudok pontos költségvetést csinálni, de rétest, azt igen! (mosolyog) Így 2007-ben elkezdtük szervezni a rendezvényt. Kevesen hittek benne, mert azt gondolták, hogy rétest húzni a falu közepén ciki. Pedig egyáltalán nem az. Sőt! Jöttek a férfiak, mert ők, ugye, nagyon szeretik a rétest, és kérdezték, hogy ki fogja húzni a rétestésztát? Mondtuk, hogy mi. Csodálkozva néztek ránk, hogy: Maguk? Mert ők azt hitték, hogy az öreg nénikék lesznek ott rakott szoknyában, fejkendővel a fejükön.
Fitos Krisztina: – Én már ebben nőttem fel, hogy ott kell lennem, segítenem kell az édesanyámnak. Elkezdtem hát, először bizonytalanul. Megszereztem magam mellé a két jó barátnőmet, és kialakítottuk a fiatal lányok csapatát. Az első évben már az sikerélmény volt, hogy ki tudtuk lyukmentesen húzni a tésztát!
– Ráadásul te, Krisztina jó példa vagy arra, hogy fiatalon sem ciki rétest nyújtani!
F. K.: – A fiatalabbak azt mondták, hogy ha nekem megy a nyújtás, akkor nekik is fog. Az évek alatt sokan bekapcsolódtak a versenybe, a környező falvakból is. Lett belőle egy élő hagyomány. Ha a lányok megtanulják a réteshúzást, örömet tudnak szerezni vele a családnak, akárcsak a régi időkben a nagyanyáik. Ettől él tovább a múlt, és lesz belőle jelen idő.
B. K.: – Büszkeséggel tölt el, amikor látom, mennyi embert vonzunk ide. Az első fesztivál után polgármester urunk azt mondta nekem: „No, leánko, ez férfimunka volt, büszke vagyok rád!” Onnantól már évről évre könnyebb volt, hiszen mellénk állt a falu, mellénk állt egész Vásárút! Tudtuk, hogy egy célért küzdünk. Amiről álmodtam, az valóra vált. Nagyanyáink technikája nem merül feledésbe, mert továbbadjuk a fiataloknak.
Egyik legsikeresebb fesztiválunk a vásárúti réteshúzó fesztivál. A vásárútiak élő hagyományt teremtettek vele. Anya lányának adja át a tudományát, nagyanya az unokájának. Mint ahogy Bugár Krisztina mondta az eredményhirdetésen: én megtanultam az édesanyámtól, és megtanítottam a lányomnak, Krisztinának, ő pedig megtanítja rá a kislányát, Lilikét... Mert ez is szép Kukkóniában!
– Mi történt a 15 év alatt?
B. K.: – A fesztivál virul és burjánzik, mint egy indaköteg. Minden évben jönnek új csapatok! Már nemcsak nők, hanem férfiak is. A kislányok is odaállnak, ők rakják a rétesre a meggyet. Kötényt adunk rájuk, a földön húzzák, de nem baj, mert örömmel csinálják. Idén az egyik fiatalember elmesélte nekem, hogy ő bizony nem akart több órát sorban állni, így megtanult rétest gyúrni és nyújtani. Elment a nagymamához, és idén már benevezett egy csapattal.
– Helyben is meg lehet tanulni a réteshúzást? A látogatók kérnek tanácsokat, útmutatást?
F. K.: – Néhány évvel ezelőtt én már egy külön asztalnál vártam az érdeklődőket, hogy megmutassam nekik, hogy kell kész tésztából rétest nyújtani. Odajött két néni, és mondta rögtön, hogy: hát ez kész tészta, ezt könnyű kihúzni. Ők az elejétől akarják megtanulni. Gyúrjunk egyet közösen! Együtt nyújtottunk, közben kérdezgettek, mit hogyan kell. Tőlem! Aki csak huszonegynéhány éves voltam. Annyira örültem neki. Ők meg annak örültek, hogy ezután végre otthon is süthetnek rétest a családnak. Azóta is sokan jönnek, hogy megkérdezzék, hogyan gyúrják össze a tésztát, milyen állagú legyen, és mennyit kell pihentetni. Mert tény és való, hogy a jó tésztát könnyű kihúzni.
B. K.: – Bizony, ha kemény a tészta, akkor nem tudják kinyújtani, mert olyan, mint a gumi. Ha nagyon lágy, akkor elhagyja magát, és szétfut a kézben.
2006-ban rendezték meg az első vásárúti réteshúzó fesztivált. Az alapítók az elején leszögezték, hogy a fesztivál a helyi közösség gyarapodását szolgálja. Az első három fesztivált önerőből, szponzori segítséggel szervezték meg, majd a harmadik után döntöttek arról, hogy megalapítják a Vásárútért Polgári Társulást, hogy pályázóképesek legyenek.
– Úgy vélem, manapság Vásárút neve szorosan egybefonódik a réteshúzás hagyományával.
B. K.: – Ez volt a cél. Polgármester urunk az első fesztivál után mellénk állt, és azt mondta, hogy ha szponzor kell, vagy épp sütőre van szükségünk, akkor bármiben számíthatunk rá. Amiben tudott, segített nekünk, mert ő is úgy érezte, hogy a rendezvény egybefonódott a faluval. Igaz, minden évben azt mondjuk, hogy ennyi volt, hiszen utána mindig rettentően elfáradunk, mert rettentő munkával jár az egész. Eddig minden évben volt valami, ami miatt úgy éreztük, hogy folytatni kell. Most is így van, mert tudjuk, hogy a polgármester úrnak ez volt a szíve csücske. Ezért sem hagyhatjuk abba.
– Ki az, aki még részt vesz a háttérmunkálatokban, segíti, támogatja a rendezvényt?
B. K.: – Az első pár évben mindenki ingyen dolgozott azért az egy napért, hogy aztán a bevételt az iskolának adományozzuk. Ebből készült el az új tornaterem, és gyönyörű új ajtók kerültek az iskolába. Aztán létrejött a Vásárútért Polgári Társulás, melynek az a célja, hogy az összegyűjtött pénzt jótékony célokra fordítsuk. A fesztivál ingyenes, a versenyzőknek az alapanyagot bebiztosítjuk, s díjakkal is megjutalmazzuk őket. Bekapcsolódik az egész falu, az iskola, a nyugdíjasklub, pénteken mázsaszámra pucolják az almát.
F. K.: – Tudni kell, hogy mi szombaton már az előző éjjel megsütött rétessel jövünk ki. Nekünk itt, a pékségben már pénteken elkezdődik a réteshúzás, a nyilvánosság számára viszont csak szombaton. S mivel rengetegen jönnek, próbáljuk több ízzel kielégíteni az igényeket. Persze, még mindig van mit fejlődni. Kígyózó sorok lesznek itt még sokáig, mert rengeteg rétes elfogy. Ha gép nyújtaná, az más lenne, de az asszonyok bizony elfáradnak.
A falu lakossága 2000-2200 fő között mozog, ennek a duplája fordult meg a réteshúzó fesztiválon. Volt olyan év, amikor 8-9 televízió is közvetítette a rétesnyújtó rekordkísérletet.
– Hogyan született a rekordkísérlet ötlete?
B. K.: – Anno Magyarországon kihúztunk egy hosszú rétest, nem volt hozzá körítés. Mi meg úgy gondoltuk, hogy ha már lúd, akkor legyen kövér. Legyen itt a népdalkör is, a citerazenekar, a Dalárda népdalkör is! S mivel mi a rétesversenyben nem akartunk részt venni (nem lett volna sportszerű), azt gondoltuk, hogy azért mi is szerepeljünk: próbáljunk meg kinyújtani egy 10 méternél kicsit hosszabb rétest. Ez legyen a fő attrakció! És a 10 méter helyett mindjárt 15-öt húztunk. Ez nagy csoda volt, és így kezdődött minden...
„Tekeredik a kígyó, rétes akar lenni”. Miközben a múlt szépségein merengek, megnyitják a fesztivált, mely mostanra már a csallóközi szabadtéri rendezvények idénynyitójává avanzsált. A kíváncsi nép pedig figyel, és próbálja ellesni a finom rétestészta készítésének apró fortélyait.
– Azóta több mint 42 méterre húzták a rétestésztát. Lehet ezt még továbbnyújtani?
B. K.: – Tavaly még azt mondtam, hogy nem, de idén meg azt mondom, hogy lehet! Az idei csapatunkban rengeteg új asszony volt. Minden élesben ment, nem próbáltunk előtte. Kijelentettem, hogy meg kell csinálni, ha nem is magunkért, de a polgármesterünkért, aki a kórházban feküdt nagybetegen! Kiadtam az instrukciókat: húzni kell, vigyázni kell, mert szakad, se a szél, se a napsütés nem tesz túl jót neki. Gyorsan kell vele dolgozni! Ha aláteszem a kezem, érezni kell, mennyire nyúlik az a tészta. Ha meg pihentetjük, hamarább szárad. Ha ki van húzva a hártya, tölteni kell gyorsan, mert nem szabad, hogy papírszárazzá száradjon, hiszen akkor nem tudjuk feltekerni! Ez nagyon technikás művelet. Összesen húszan voltunk, és tízen nyújtottunk. Többen nem is nagyon férnénk el az asztal körül.
F. K.: – Volt, aki sírni kezdett, és megijedt, hogy most bizonyítani kell, és mi van, ha nem sikerül. De ebből is látszik, mennyire fontos ez, mennyire számít az ittenieknek.
A befolyt pénzből felújították többek között a tornatermet, az iskola új ajtókat kapott, valamit megújították az iskolakonyha felszerelését. Kiadták Simon Mária könyvét, játszóteret építettek. Legutóbb a művelődési központ konyhafelszerelését fizették ki.
– Melyik a legizgalmasabb része a rekordkísérletnek? Amikor a végén egyszerre felgöngyölik a töltött tésztát?
B. K.: – Az már a legkönnyebb! Temérdek ember van kint, és én alig kapok levegőt, mert középen kell a tésztát kiönteni. Vájolnom kell, meg kell formálnom, és mire a végére érek, a karom már ki van fáradva. Amikor le van olajozva, és pihentetjük, akkor még nagyon stresszelek, hogy ha alányúlok, akkor milyen lesz a tészta. Nem szabad húzni, mert magától is enged. A karon kell vinni, és babusgatni a tésztát a végéig. Az asztal széléig megyünk, és nyújtjuk, aztán lehúzzuk, de valakinek tekerni is kell, nehogy lekapja az egészet az asztalról! S amikor már látom a végét, az utolsó néhány métert, akkor kezdek megnyugodni.
– Ismét sikerült, új rekord született: 42 méter 40 centi!
B. K.: – Tavaly azt hittem, az volt a leghosszabb, amit tudunk, ám idén kiderült, hogy van még bennünk több is!
F. K.: – Bizony, és én még lecsíptem a végéről egy kiló tésztát, mert nem volt már több asztal, amire nyújthattunk. Egy kiló tészta 2 métert jelent. Szóval ez azt jelenti, hogy jövőre is sikerülhet!
A rétes ízvilága az elkészítőjének fantáziáján múlik: lehet sós vagy akár édes. A legismertebb mifelénk a meggyes-mákos, túrós, barackos és káposztás, valamint a diós rétes. A lényeg, hogy kiváló alapanyagokból és töltelékből készítsük, és a végén ropogósra süssük!
– Az amatőrök versenyét most a lúcsi asszonyok után ti, fiatalok nyertétek!
F. K.: – Réteshúzásban nem vagyok se amatőr, se profi, éppen ezért indultam a csapatommal. Én egyedül is szeretnék bizonyítani. Meg akarom mutatni, hogy képes vagyok rá! Igaz, az ízeket az anyukámtól tanultam, de én is állandóan kísérletezem.
B. K.: – Az anyukám és én is ilyenek vagyunk, mint a lányom. Mindent magunk akarunk csinálni.
– S a réteshúzás már nemcsak anyáról lányára hagyományozódik, hanem az unokára, Lilikére is!
F. K.: – A kislányom sokat van a cukrászdában és pékségünkben is, állandóan azt játssza, hogy rétest süt. Kávét is kínál hozzá, felszolgál és cukrászkodik. Ötéves, és persze ugyanazt szereti, mint más családnál más gyerek: a palacsintát. Ismeri a hozzávalókat, segít kikeverni a tésztát.
Kezdetét veszi az amatőr csapatok versenye, így a sok szorgos kéz máris munkához lát. Nők, férfiak, idősek és fiatalok fáradhatatlanul és eltökélten nyújtják és tekerik a tésztát.
– Valószínűleg azért szereti így, mert azt látja, hogy anya és nagymama szeretettel nyúl a tésztához. Továbbá együtt tudtok működni, és példát mutattok ezzel neki. Ugyanúgy, mint a fesztivál látogatóinak.
B. K.: – Női ágon a vérünkben van a sütés-főzés. Anyukám nagyon energikus volt, és ezt én is, és a lányom is örököltük.
F. K.: – Most már én is úgy érzem, hogy tudok „krisztinás” süteményeket csinálni! Eleinte keresgéltem, recepteket olvastam, de most már nem ragaszkodom a receptekhez. Érzem a tésztát, az ízeket, és ránézésre látom, melyik hozzávalóból mennyi kell.
A falu és a képviselőtestület eleinte nem nagyon hitt a sikerben. Ennek ellenére a médiában sikerült nagy hírverést csapni. Ezer körüli látogatóra számítottunk az első rendezvényen – és vagy ötezren jöttek. Fél háromkor elfogyott az összes rétes. Ezután már könnyebb volt a községgel is tárgyalni, megkaptuk a teljes támogatást.
Megegyeztek, ha elérik a 40 métert, törekedni fognak arra, hogy bekerüljenek a rekordok könyvébe. Szlovákiában mind a mai napig ők tartják a csúcsot.
A befolyt pénzből felújították többek között a tornatermet, az iskola új ajtókat kapott, valamit megújították az iskolakonyha felszerelését. Kiadták Simon Mária könyvét, játszóteret építettek. Legutóbb a művelődési központ konyhafelszerelését fizették ki.
A vásárúti rétes kuriózum! A Guinness Rekordok Könyvében szereplő rekordot már rég megdöntötték. Sőt, egy tésztából nyújtott rétes nincs még egy a világon. Tehát a vásárúti rekord világszenzációnak számít!
Pont, mint anno a nagyanyáink! – mondom ki rögvest a végszót. Hiszen ők azok, akik ránézésre és ráérzésre tudtak sütni-főzni. Nem méricskéltek, hanem szemmértékkel főztek. S lám-lám, úgy néz ki, hogy mindez nekünk, serény utódoknak is sikerülni fog. Azt szokás mondani, hogy ne nyújtsuk hosszúra a rétestésztát (gondolok itt a szószaporításra a magam részéről). Ám nekem még mondanom kell valamit azon kívül, hogy megtudtam: a meggyes-mákos és a túrós rétest szeretjük a leginkább.
Az olvasó nem látja azt, amit én tapasztalok. Anya és lánya egymás mellett ül, és gyakran megérintik egymás kezét, vállát. Tisztelettel, elismerően néznek a másikra, érződik bennük a szeretet és a hála, az optimizmus és az életszeretet. S pont ezért kívánom nekik, hogy nyúljon még jó sokáig hosszúra az a bizonyos vásárúti rétestészta!
Derzsi Bernadett
Fotó: Dömötör Ede
Kapcsolódó írásunk: Házasodnál, s utána megszöknél?
