Gyakran megesik, hogy a nap nagy részében mindenkinek csak jajgatunk: „Megint fúj a szél!”, „Ezt sem sikerül elintéznem...”, „Megint felidegesítettek a munkahelyemen!”, „Nehéz a táska, amit reggeltől cipelek!” Arról nem szólva, hogy a munkahelyünkön is a közös panaszkodás veszi át a szerepet a legtöbb megbeszélésen, ebéden és a titkos kibeszéléseknél is. Mégis miért kesergünk ennyit?
Azt gondoljuk, hogy megsajnálnak minket
A legtöbbször tényleg azért panaszkodunk, mert úgy véljük, hogy majd jól megsajnálnak minket, ha látják, milyen rosszul megy a szekerünk. Ha tényleg így gondoljuk, akkor számítsunk azzal is, hogy előbb-utóbb senki nem akar majd velünk beszélgetni, mert tudni fogják, hogy egy pozitív szó sem hagyja el a szánkat. A deprimált, szomorú emberek társaságát nem sokan keresik és szeretik.
Közösen keseregni jobb, mint egyedül
Az viszont tény, hogy ha rátalálunk a „kesergő bajtársainkra”, akkor egész jó panaszklikkeket tudunk létesíteni életünk egyes területein. Munkahelyünkön, a közértben, az edzőteremben, sőt, egyes barátainkat is csak szinte „lelki szemeteszsákként” fogjuk használni, amibe jószerével mindent beledobhatunk. A legrosszabb viszont az, hogy ez az állandó panaszkodás s megerősítés a többi panaszkodó embertől is csak egy helyre vezethet minket: hogy kibeszélünk másokat, és előbb-utóbb depresszióba esünk. Egy idő után pedig ráeszmélünk, hogy semmi sem jó nekünk: az sem, ha esik az eső, és az sem, ha süt a nap. Hiába a közös panaszáradat, csak mélyebbre kerülünk lelkileg.
Az álpanaszkodók
Van, aki azért kesereg a sorsa felett állandóan, mert úgy véli, hogy ha a többiek meglátják, hogy neki milyen jó, akkor kirekesztik őt a társaságból, baráti körből. Vagy talán nem veszik őt a szájukra a jó sorsa miatt. Tévedés! A notórius panaszkodók ezt rögtön kiszúrják, s azzal vádolják és bélyegzik meg embertársukat, hogy „Ennek már tényleg semmi sem jó!” Az álpanaszkodásnak semmi értelme. Ne csak azért jajgassunk, mert a többiek is azt teszik, s mert úgy érezzük, hogy valamiről beszélgetnünk kell a minket körülvevő emberekkel. Ez esetben inkább maradjunk csendben.
Az építő jellegű kritika nem panasz!
Azt is meg kell említenünk, hogy sokan nem tudnak különbséget tenni kritika és panaszkodás között. Pedig a kritika igenis lehet építő jellegű, bár nincs az az ember, aki minden kritikát jól viselne, éppen ezért a kritika megfogalmazásával is igen finoman kell bánni. Ha kritikával illetünk valakit vagy valamit, akkor jó esetben a szándékunk az, hogy megoldást javasoljunk egy helyzetre, illetve, hogy véleményünkkel elősegítsünk egy stagnáló állapotot. A kritika előre tudja mozdítani az embert, azonban a panaszkodás csak a mélyre taszít minket.
A vérünkben lenne?
Azt mondják, a magyarok a szép lányaik mellett a panaszkodásról híresek. Ugyanúgy működik nálunk a panasz, mint az öröm: valahogy összehoz bennünket. A panasznak közösségkovácsoló ereje lenne? S tényleg a vérünkben van? Ez utóbbira nehéz válaszolni, ám azt ne felejtsük el, hogy a közös rossz elleni összefogás egyrészt megállíthatja az igazságtalanságot, összekovácsolhatja a nemzetet, amellett, hogy így indulnak aztán a nagy lázadások, felkelések, s végtére a háborúk is...
Almássy Dorka
