Amikor egy művész megalkot valamit, legyen az festmény vagy egy szobor – izgatott lélekkel elkezd töprengeni, hol tudná bemutatni az alkotását. Aztán lehetőséget kap, hogy bemutatkozzon – és nem is akár hol, hanem a budapesti Ernst Múzeumban…
– A látogatókat azonban csupán egy lezárt galériatér és két videófilm fogadta, amikben Németh Ilona Munkácsy-díjas művésznő megosztja velük a dilemmáját: Kiállítani vagy nem kiállítani. Miért is merült fel a kérdés?
Németh Ilona
– Az eredeti tervem az volt, hogy többek közt bemutatok egy videót, melyben Heller Ágnes elmeséli: nagyanyja, aki az első női diák volt a bécsi egyetemen, diákévei alatt miképpen volt egy paravánnal elválasztva a fiúktól. Ehhez kigondoltam egy térbeli installációt, de mire mindent megszerveztünk, addigra leváltották azokat, akikkel a kiállítást előkészítettük. És mindennek a tetejében Heller Ágnes nevét is meghurcolták. Ezért azt gondoltam, hogy nekem is változtatnom kell.
– A látogatók Kassán és Brünnben azonban megtekinthették az egész kiállítást. Az ön által készített installációk hatalmas térbeli alkotások, természetes anyagokból, különleges tárgyakból, bútorokból készülnek. Ezeket hogy tudják költöztetni?
– Teherautókon, kamionnal. De a legtöbb munkám nagyobb, mint a helység ahol dolgozom rajtuk, így a ceruzával készített skiccek és leírás alapján a végső simításokat már a helyszínen végzem. Ilyenkor látom először én magam is, hogy amit elképzeltem, hogy néz ki a térben – s mennyire közvetíti azokat a gondolatokat, érzéseket, amelyeket el szeretnék mondani. Folyamatos izgulás az egész, hiszen a javítás lehetősége korlátozott.
– Japántól Amerikáig már szinte mindenütt volt kiállítása. Ilyenkor lead egy „rendelési listát”, hogy biztosítsanak be hozzá homokot, ventillátort, nádat, tükröt?
– Pár évvel ezelőtt Fulbright ösztöndíjasként hosszabb időt töltöttem New Yorkban, így nem okozott gondot kint beszerezni az alapanyagokat. A japán viszonyokat azonban nem ismertem, így oda kész munkát szállítottam. A szállítás költségei azonban hatalmasak.
A kassai kiállításom anyagát például kamionnal szállítottuk Brünnbe. Szerencsére könnyen mozdítható, de van olyan munkám, ami 35 darabból álló, 6mx8m-es tükörfelületet tartalmaz.
– Miután véget ér a kiállítás, hová kerülnek az alkotások?
– Szerencsés esetben múzeumba és galériákba. S van, ami visszakerül hozzám, raktározásra. Amihez nem csupán raktár, hanem költöztető cég is kell. Igazság szerint rengeteg időmet elveszi a szervezés és a beszerzés. De nem bíznám másra.
– Feltételezem, hogy amikor forrasztani kell, hegeszteni vagy üveget csiszolni, azért elfogad némi „segítséget”...
– Sok olyan munkám van, aminek a megvalósításában a férjem, Ravasz Marián volt a társam. Ő építész – s rajta kívül még van pár olyan hozzáértő mesterember, akik nem ijednek meg a kihívásoktól.
– Pályája kezdetén az új expresszivitás festészete felé indult, majd jött a váltás. Miért pont az installációk ragadták meg?
– Már az első kiállításomon tárgyakkal és videó felvétellel tettem teljessé a festményeket körülvevő teret. Mire elkészültem, rájöttem: számomra érdekesebb ezekkel kifejezni a mondanivalómat, mint ecsettel. Innentől kezdve térben gondolkodtam.
– Posztfeminista alkotásaira, melyekben a tabuszámba menő helyzeteket, a nemiséget, a női lét kiszolgáltatottságát mutatja be, mennyire nyitott a közönség?
– A térbeli vizuális művészetet nehezebb befogadni, mert aktív hozzáállást igényel. Itt a néző megfogja az „alkotást”, vagy beleülhet, akár ráfekhet – ami egy olyan kultúrában, ahol mindenütt az van kiírva, hogy a művészeti alkotásokhoz hozzányúlni tilos: furcsa. A fiatalabb közönség már nyitottabb.
– Immár hetedik éve oktat a pozsonyi Képzőművészeti Akadémia intermédia tanszékén. Ezzel kapcsolatban egy interjúban elég csalódottan nyilatkozott…Külföldön nagyobb a társadalmi megbecsülése egy egyetemi tanárnak?
– Összehasonlíthatatlanul. Hozzá kell tennem, hogy Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban kevés a főállású az egyetemi tanár. Míg nálunk az egyetemen 60 tanár oktat – addig a világ egyik legrangosabb egyetemén, a Columbián mindössze 50!
Jártam olyan egyetemen, amelynek a képzőművészeti tanszékén három tanár van státuszban, a többiek csak óraadók. Nagyon nehéz bekerülni, a válogatás eltart akár egy évig is. Viszont a kiválasztott igencsak megbecsült tagjai a közösségnek – anyagilag is.
– Az életrajzát olvasva az ember azt gondolná, hogy élete sikersorozat. Ezek szerint a szakmai sikerek és díjak nem kárpótolnak?
– Mikor már végképp el vagyok keseredve, akkor végigsorolom magamban, mit tettem le eddig az asztalra, és kicsit rózsaszínűbben látom a világot. De csak egy kicsit! Mert a léc mindig feljebb kerül, s az elvárások magammal szemben nőnek. Alapvetően elégedetlen alkat vagyok.
– Akkor sem szárnyal, amikor ott áll egy újonnan elkészült alkotása előtt?
– Nem, csak fellélegzem. Soha nem tudom átélni a katartikus örömet, mert mindig úgy érzem, hogy nem sikerült tökéletesen megvalósítani azt, amit elképzeltem. Inkább az alkotás során, amikor ötletelek, és sorban születnek a tervek, élem meg az örömet. Megesik, hogy egy installációhoz évekig gyűjtöm az anyagot. A Szószékekkel például már nyolc éve foglalkozom, mert érdekel az egyház szerepe és a különböző egyházak attribútumai. Mikor elkészítettem hozzá a gyóntatószéket és ereklyetartót – amik az egésznek csak kis részei –, viszont nagyon örültem…
