Nem, nem vallhatom be, hogy a gyerekem bölcsibe megy! A többiek a csoportunkban széttrancsíroznának és felfalnának. Az a jó, ha senki nem tudja, hogy visszamegyek dolgozni!
Gyermekünket csak komoly indok esetén (orvos, hivataljárás) bízzuk rá valakire. Ha nem vagyunk olyan szerencsések, s nem vesznek körül segítőkész nagyszülők, akkor férj és feleség felváltva vívja meg a szürke hétköznapok csatáit. Ez úgy néz ki, hogy amíg apuka a gyerekekkel van, addig anyuka elugrik a boltba, vagy kigyomlálja a kertet, aztán cserélnek. Nálunk az a nézet uralkodik, hogy másra bízni gyermekünket egyenlő azzal, hogy elégedetlenek vagyunk az anyaszereppel, vagyis valami nincs rendben velünk. Ha az anyuka „hamarabb” visszamegy dolgozni, mint az ildomos, vagy valami tartós elfoglaltságot keres, csodálkozó arcokkal szembesülhet. (Vagy burkolt megjegyzésekkel találkozhat, de azokkal már nem szemtől szembe.)
Amikor egyedül kiteszem a lábam otthonról, szinte mindig akad egy kérdező: És ilyenkor kivel vannak a gyerekek? Ez kissé olyan, mintha nélkülük nem hagyhatnám el a házat, maximum felső tagozatos korukban. Tényleg olyan nagy szenzáció, hogy az apuka van velük? És mit szólnának ahhoz, ha dada vigyázna rájuk? Hiába, nálunk Szlovákiában még mindig az a felfogás uralkodik, hogy a jó anya három évig otthon van a gyermekkel, eggyé forrva.
Pedig minden gyakorló anyuka tudja, hogy a gyermekgondozási szabadság csupa-csupa ellentmondás. Akinek nyűgös kisbabája van, az évekig nem alussza végig az éjszakát, akinek meg kisangyallal van dolga, nos, ő meg az unalommal néz farkasszemet. A napi monotonitás gyilkossá tud válni. Az állandó, 24 órás együttlét a babával nem mindig válik az anyukák hasznára – csak ezt így nem merjük kimondani. Sok anya kedvetlen, lestrapált, ideges, és éppen ezért alig tölt minőségi időt a gyermekével. Nem mindig az a gyerek a derűs gyerek, aki évekre be van zárva az anyával egy légtérbe. Óvónő ismerőseim szerint ma egyre gyakoribb az olyan kisovis, akinek nehézségeket okoz a szobatisztaság, nem tud leszokni a pelusról, nem ismeri fel a színeket, nem tud pohárból inni... Régebben már egy 3-4 éves gyermeknek volt némi alapvetése a társas érintkezésből.
Nem harap
Nemrég olvastam egy jópofa könyvet, Nem harap a spenót címmel. Ebben egy amerikai anyuka írja le családi életüket, miután Franciaországba költöztek. A gall kakas hazájában teljesen hétköznapinak számít, hogy a 9-10 hónapos babák bölcsődében töltenek bizonyos időt, ahol diplomás dadák törődnek velük. Nincsenek foglalkozások: egyszerűen csak játszanak, alszanak, esznek (nem is akármilyen ételeket!). Tény, hogy az infót nehezen emésztettem meg, hiszen egész életemben azt hallottam, hogy a gyereknek hároméves koráig az anyja mellett a helye. Viszont van szemem, s látom, hogy egyáltalán nem idilli, hogy mi, anyukák 3 évig túlélő üzemmódban éljünk, arra várva, hogy gyerkőcünk végre ovis legyen. Azt tapasztalom, hogy egyre több a „neveletlen“ (régen így mondták) gyermek, aki „kihisztizi” a figyelmet, és társaságban végképp nem tud mit kezdeni magával... Szóval, a szocializációs folyamatok döcögnek. Vagyis az egy tányérból evés, az együtt alvás és a mellékhelyiség közös meglátogatása nem a foglalkozások csimborasszója. Amikor a baba kúszni-mászni kezd, mind fizikailag, mind mentálisan napról napra aktívabbá válik. Más ritmusra válthatunk, jöhetnek a dalocskák, a séták, a hintáztatás – és nem utolsósorban az új arcok, az új helyszínek. Viszont az anyuka addigra beleszürkül a monotonitásba, ereje (vagy kedve) elfogy, egyre idegesebben és unottabban teszi a dolgát. Alig várja, hogy a kicsi behörpölje az esti tejét, utána irány az ágy... Pedig már egy 10-12 hónapos gyermek is megérzi, hogy anyuci csak vele foglalkozik, figyel rá, vagy teljesen máshol jár az esze. Nagy különbség van az „egymás mellett“ vagy az „együtt“ tesszük jelentése között. Lestrapáltan nehéz minőségi időt eltölteni a gyermekünkkel, és a kisgyermek akkor lesz csak kiegyensúlyozott, ha anyuci is az. Hisz – akárcsak egy akkumulátor – az édesanya is lemerülhet. A dolgozó apuka is frusztrálódhat, főleg, ha nem tudja, hogy miben is segítsen az anyának. Vagy ha igen, neki sem kellemes a sokórás munkaidő leteltével átmenni aktív „bébicsőszbe“.
Saját észrevételem, hogy amikor hazatérek egy-egy csajos traccsparti után, energiaszintem szinte az egeket veri
Nagyobb elánnal mondok esti mesét, türelmes vagyok. Sőt, egy két és fél órás énekkari próba után Duracell nyuszi vagyok, aki a kitartásáról híres: utolsó porcikámig feltöltődve ülök le a lányok mellé esti mesét nézni. Tehát a külön töltött idővel mindenki csak nyer! Igazság szerint nem a kipipált feladatoktól fáradunk el, hanem attól, amit nem teszünk meg. Amikor kifacsartan rogyunk le a kanapéra, legbelül azt érezzük, ma sem csináltunk semmi különöset, mégis végünk van. Önbecsülésünk sárba taposva, mert közben nem a legjobbakat gondoljuk magunkról.
Egy próba után olyan vagyok, mint a Duracell nyuszi.
Mi a megoldás?
Bizonyos időközönként (ez elég individuális) érdemes másra bízni a gyermeket. Igen ám, de kire? A nagyszülők ma már dolgoznak, vagy éppen máshol élnek. Atomizálódtak a családok. Régen egy nagycsaládban mindig akadt valaki, aki ránézett a gyerekre. Ma a nagyik nem tudnak (vagy sokszor nem is akarnak) rendszeres gyerekfelügyeletet vállalni, mert az életük unoka nélkül is kerek.
A rokonokat letudjuk azzal, hogy nekik is megvan a saját gondjuk-bajuk. Olyasmi, hogy dada, a mi környékünkön nem létezik. Kérdezősködtem több távolabbi ismerősömtől, és nekik is hasonló tapasztalataik vannak... Ebből a szempontból nem sok különbség van, hogy valaki Kassán vagy „Mucsaröcsögén” él. Az anyukák vagy férjüket, vagy hébe-hóba a barátnőjüket vetik be bébicsősznek – de csak végszükség esetén. Csak néhány elszánt anyuka kér tartós segítséget idegentől.
A mártírság mögött több ok húzódik meg
Néhányan nehezen viselik el, mikor az anyós vagy a Tökéletes Barátnő megjegyzi, hogy „ideje lenne leszoktatni Petikét a cumiról“. A női beállítódás valahogy ilyen: anyuka nem akarja, hogy egy másik nő (akit valamiért a riválisának tekint) beleszóljon az életébe. Ezért inkább belegebed, de nem kér segítséget. Egyik nyáron barátnőm hároméves kislányára vigyáztam, s az egy hét alatt sok érdekes megjegyzéssel szembesültem. Volt, aki csak meglepődött: hogyan bírok három gyerekkel? Volt, aki felháborodott: Hát ez jó, ennek a Valinak nincs senkije, aki segíthetne neki, pont neked kell?! Nem hiszem... És bekárogott pár vészmadár is: Csak nehogy rászokjon!
Sok anyós, anyuka azzal riasztja el a fiatalabb nemzedéket, hogy minden alkalommal megjegyzi: Bezzeg az én időmben! (Ilyen alapon az ősember lehetne a legjobban felháborodva, hisz neki nemhogy gyorsforralója nem volt, de még a napi betevőt is neki kellett elejteni.) Ma már a fotelből megoldhatjuk a pénzátutalást, bevásárolhatunk, és mosogatógépe is mindenkinek van, sőt a szárítógép sem ritkaság. Igen, a régi generációknak ebből a szempontból nehéz dolguk volt – ámde a mai anyukák élete sem diadalmenet. Viszont ez összefügghet azzal, hogy mindig csak magunkra akarunk számítani. Olyan világot élünk, melyben az emberek többsége bezárkózva él. Ingázunk az otthonunk és a munkahelyünk között. A szomszédokkal távolságtartók maradunk, a Facebookon küldözgetjük a szmájlikat, csetelgetünk kicsit, ellenben nincs időnk egy kávéra beülni egy hús-vér baráttal. Kitől kérjünk segítséget, ha csak online tartjuk egymással a kapcsolatot? A legtöbb anyukának az a baja, hogy nincs, akivel „élőben” megbeszélhetné ügyes-bajos gondjait. Ebből kifolyólag kialakul az ördögi kör. A bűntudat miatt sem akarják a gyereket „lepasszolni”. Sokan félnek, hogyan fog viselkedni mással a gyermek. Ám ha nem próbáljuk ki, nem is tudjuk meg.
És nem mellesleg meglepődnénk, hogy az a gyermek, akitől mi otthon már kikészülünk, mással milyen kezes bárány. A világ nem fekete-fehér. Merjünk lépni, merjünk kérni!
Írta Deák Csáky Julianna 3 gyerekes anyuka (Ipolyság)
Az egyik anyukás csoportban szétszedték azt a kismamát, aki félve bevallotta, hogy bölcsibe megy a gyerek, mert vissza szeretne menni dolgozni. Még mindig nem a társadalom ítéli el a nőket, ha kezdeni akarnak magukkal valamit az otthon falain kívül is, hanem a többi nő. Még mindig egymást vegzáljuk! 37 évesen szültem a második gyermeket. Jó ideig elvoltunk, mert még élt az édesanyám, aki olyan volt számomra, mint a levegő. Mindig ott volt a közelünkben. Aztán vége lett, és egyik napról a másikra magunkra maradtunk (a férjem későig dolgozott). Ma sem értem, honnan volt bennem akkora mersz, hogy becsörtessek a vadonba, de feladtam az első apróhirdetést: heti pár órára gyerekfelvigyázót keresek. S megtettem még háromszor, a fiam tizenkét éves koráig. Ami utána következett, a legjobb dolog volt, ami csak történhetett velünk. Bucó mindegyik bébiszitterétől kapott valami csodálatosat. Kati, aki a zsebpénzéből mindig kóbor kutyákat etetett, felnyitotta a szemét az állatvédelemre. A joggyakornok Anikó a tanulást szerette mindennél jobban (ilyennel azóta sem találkoztam). Anita pedig a legszelídebb teremtés volt, akit a hátán hordott a Föld. Minden ember egy csoda a maga nemében, és gyerekemnek ez örökre bevésődött. A csacsogó lányokkal a háttérben színesebb lett a négy fal között az élet. Soha nem bántam meg, hogy feladtam a hirdetéseket. Zsuzsa kolléganőm, akinek egymás után a jöttek a gyerekek, és akinek a világon senkije, de senkije nem volt, végül egy nyugdíjas tanárnővel egyezett meg, hogy egy kis levegőhöz jusson (a férje külföldön dolgozott). Magdi néni a szigort és a következetességet hozta el az életükbe. Zsuzsa kapcsolata a gyerekeivel nem szenvedett csorbát, ma is a világ legjobb anyukájának tartják. (A lánya novellákat ír csodás gyerekkorukról.) Hát így.
Nagyvendégi Éva, Új Nő
Kapcsolódó írásunk: Minden, ami SEGÍT AZ ANYÁNAK ÉS A BABÁNAK
