A nagyszülői (nem) segítség.
Kati nagymama. Heti kétszer vigyáz az unokájára. Se többet, se kevesebbet. Pedig az ő gyerekére az ő anyukája éjjel-nappal vigyázott, az életét adta volna érte! Pedig Kati a dolga felől ráérne, mert most éppen nem dolgozik.
Csala Adri (Dunaszerdahely, 54, tanárnő) és unokája (Juli, 5)
Adrit a környezetében a legjobb nagyinak tartják, mert mindig kéznél van, mikor a fiataloknak szüksége van rá. S ami ráadás: fiatalos nagyi, aki nem felejtette el, milyen volt gyereket nevelni, és ezerfelé szakadni. Milyen jól jött akkor a mama segítsége! – Mikor édesanyámnak hálálkodtam, ő mindig azt mondta: Ne nekem add vissza, majd a lányodnak és az unokádnak! Én csak eszerint járok el, továbbadom a stafétát. Nem nevelek másként, mint a lányom. Mi, nagyik, talán csak türelmesebbek vagyunk, és elnézőbben szeretünk, mint a fiatalok. Mi már tudjuk, hogy az időnk véges, és az unokával töltött idő pótolhatatlan, mert nekünk már nincsen „majd később”. És akkor kell segíteni, amikor a fiatalok kérik, nem akkor, amikor nekünk pont megfelel. Ehhez, persze, kell a nagypapa is, a drága „Papikám”, aki Julinak a legjobb játszópajtás. Mi azt valljuk: a legnagyobb ajándék a saját unoka és a vele töltött idő...
Mi azt valljuk: a legnagyobb ajándék a saját unoka és a vele töltött idő...
Gyerekként szinte a nagyinál éltünk
Mikor megözvegyült, ő is beköltözött. a városba. Épp abban az évben, amikor én megszülettem. A nagyi mindig tele tányér darakását főzött reggelire, isteni csurgós csokis kalácsot sütött, és az ő teája mindig másként ízlett, mint az otthoni. Ünnepnap volt, amikor ovi helyett elvonatoztunk Komáromba, hogy kalapot készíttessen magának, vagy Gútára buszoztunk tojásért. Később ő hordott a zeneiskolába, nyáron mindig fagyit vett, és még az övéből is adott, pedig nem kértem. Nála nyaraltunk vagy teleltünk a két unokabátyámmal, míg a szüleink dolgoztak, építkeztek vagy piacoztak. A nagyi meg mindenütt ott volt, segített, és vigyázott ránk. Nem volt tudós, üzletasszony vagy épp gazdag özvegy. Egyszerű asszony ő, aki az életénél is jobban szereti az unokáit.
Kevés a segítség
A pszichológusi szaklapok arról cikkeznek, hogy az utóbbi években egyre inkább panaszkodnak az anyukák: mindent egyedül kell megoldaniuk. Nincs vagy nagyon kevés a segítség. Manapság a nagyik még dolgoznak, de sokan nem is keresik az időt és alkalmat, hogy együtt legyenek az unokával. Nem azon gondolkodnak, hogy mivel gazdagíthatnák az unokák életét, hanem hogy az unoka mit tud majd adni nekik: energiát vagy pár színes órát. Egocentrikus társadalommá váltunk, s már vannak nagyszülők, akik örülnek ugyan az unoka érkezésének, de köszönik, a hétköznapokban nem kérnek belőle. Fontosabb lett a délutáni szappanopera, mint az unoka dünnyögése. A fiatalos nagyi ejtőzős szokásairól nem akar lemondani, még heti egy-két alkalommal sem. Kényelmesebb a barátnőkkel kávézni, mint babakocsit tologatni. Hisz olyan kicsi, nem tudom, mit kezdjek vele, nekem már „nem áll rá a kezem” – mondogatják. Pedig még a heti egy-két óra felügyelet is nagy segítség volna az anyukáknak. Az apa a nap végén fáradtan ér haza, jó esetben együtt vacsoráznak, fürdetnek, altatnak, de az anya a hétköznapokban többet nem várhat el a párjától. (És ha többet akar, abból mindig csetepaté van.) A megoldást máshol kell keresni. Jó esetben az anya számíthat a keresztszülőkre, esetleg a barátnőre. Ha pedig minden kötél szakad, magára köti a gyereket, és viszi magával: mi mást tehetne.
Szívében pedig csírát ereszt a keserűség...
A régi nagyik vinni tudták a nagyiszerepet. A maiak nem akarják, mert az áldozat. S nekik már miért kéne áldozatot hozni? Ők is a kenyér vajas felét akarják majszolgatni.
Évi (32) a szerelemért a fővárosba költözött, messze a szülői háztól. Majd jött a házasság egy nagyvárosi mérnök fiúval és utána a két gyerek. – Amikor állapotos voltam, a puccos anyósom kijelentette, hogy ne számítsak rá, ő még dolgozik. Pár hónapig bírtam a babázást. Amikor a lányom féléves lett, úgy éreztem, ha nem csinálhatok valami mást is, megőrülök. Így részmunkaidőben visszamentem könyvelni (mindig is imádtam a munkámat, és home office-ra is lehetőséget kaptam), a kicsit meg bölcsibe adtam. Nem bántam meg, bár volt pár zűrös hónapunk. Ma igyekszem minden percből a maximumot kihozni, a babázósból és az anyukásból is.
Verának (29) se volt egyszerű, kire bízza a gyerekeit, bár a 63 éves anyósa a szomszédban él. – Nyugdíjas, jó egészségnek örvend, de olyan magának való. A két kislányomra (6 és 3 évesek) egyszer sem vigyázott, mert, úgymond, nem tudna tőlük aludni. Pedig igazán nagyon jó gyerekek, nem szoktak huzakodni. Ma már könnyebb, mert már mind a kettő óvodás. Sokáig a barátnőm segített ki. Ha elintéznivalóm akadt a városban, őt kértem meg pár órára, hogy vigyázzon a lányomra. Én meg az övére ügyeltem, mikor ki akarta engedni a gőzt. A végén találtam a közelben egy nyugdíjas tanítónőt, aki három eurós órabérben szívesen elvigyáz a gyerekekre, versikéket tanít velük, főz is nekik. Ő lett a mi „pótnagyink”. Ha romantikus estére vágyunk a férjemmel, ma is őt hívjuk, egyszer még nyaralni is eljött velünk, hogy legyen időnk egymásra. Ma már dolgozom: ingatlanos vagyok, szeretem a munkámat. Nemrégiben a közelünkben nyílt egy baba-mama klub, ahol az anyukák egymás babáira vigyáznak. Akárhányszor elmegyek előtte, mindig felsóhajtok: előbb is idetelepülhettek volna...
Grétinek (29) mindent egyedül kell megoldania. Szülei már nem élnek, így maradt a férje családja. Az anyós nagyon várta az unokát, hangoztatta, hogy majd besegít. Másfél éves az unoka, de még csak párszor vigyázott rá. – Rögtön az elején kiderült, hogy mennyire másként látjuk a gyereknevelést – mondja az öntudatos Gréti. – Tisztelem az anyósomat, tisztességben felnevelt két gyermeket, de hadd döntsem el én, miként akarom nevelni a gyerekemet. A nevelési trendek megváltoztak. Nem vitatkozom, de tudom, hogy megvan a véleménye rólam és a modern elveimről. Én ugyanis nem szeretném a gyerekemet korlátozni, nálunk nincs olyan, hogy sehova nem mászhatsz fel! Én semmi cukrot nem adok Tibikének, ő meg csak nyalókákkal tömné. Imádja a kólát, és az unokának is a tőle telhető legjobbat adja, a Pepsi-Colát. Szerencsére a férjem kiáll mellettem. Anyósom nem dolgozik, de mindig irtó elfoglalt. Nincs sok türelme a gyerekhez. Mindenkinek eldicsekszik vele, hogy milyen szép és okos, de ezzel vége. Bár hetente kétszer megfőz nekünk, s ez is nagy segítség. Ezért nem zúgolódom. Kényelmes ember, kirúzsozza a száját, s bemegy inkább a városba kávézni a barátnőkkel. Apósom sokat dolgozik, osztályvezető a városházán, ritkábban tud a kicsivel lenni. Ám néha megáll nálunk, és akkor órákig eljátszanak a kicsivel, én meg addig végzek a háztartással.
Nagy hassal cipelem le a gyerekkocsit, az anyós meg, aki soha nem ér rá, ha vigyázni kéne az unokájára, részvéttel azt mondja: Te szegény! Neked aztán ezt már nem kéne! De nem fogja meg a kocsit. Nem segít. Nekem aztán többet ne írjatok a női szolidaritásról! – mondja mérgesen a szomszédasszonyom, Zsuzsa...
Linda (33) kisfia már 6 éves. Lacika másfél éves volt, mikor a szülők elváltak. Nem volt könnyű időszak Linda számára. Egyedül édesanyjára számíthatott, aki akkor került betegállományba. Mondják, hogy minden rosszban van valami jó. Lindának szólt a főnöke, hogy visszavárják – édesanyja pedig örömmel vállalta az unoka felügyeletét. Így nem kellett bölcsit keresni. Linda tudta, hogy Lacika a legjobb kezekben van. Bár az exszülei is szeretik az unokát, de ők messzebb laknak, és idősebbek. Nincs haragszomrád, az ellentétekre fátylat borítottak, és a mai napig látogatják egymást. – A kényszer bölcsességre nevel – mondja Linda. – Azelőtt én is kötöttem az ebet a karóhoz, hogy nem engedem meg majd az anyunak, hogy cukorral tömje a gyereket, és mindig palacsintát süssön neki. De mára engedtem. A cukrot csak a nagyi adja, nálam egészséges főzelék van, finom buggyantott tojással. És a gyerek megszokja a regulát. A legtöbb anyuka ott véti el, hogy a legtökéletesebben akarja csinálni. Pedig nem kell tökéletesen, elég csak majdnem jól. Hiába lesz tökéletes a gyerek étrendje, ha a nagyival állandóan veszekedünk. Megtanultam, hogy nem az elveimet adom fel, mikor nem szólok bele az anyukám nevelésébe. A türelem rózsát terem, a kisfiamnak pedig boldog gyerekkort. Elszámolok tízig, mielőtt felhorkannék, mikor kis cukros „málnát” nyom Lacika kezébe. És inkább magamnak is töltök egy kis pohárral.
Adrien (31) kislánya egyéves. – Igen, csodálatos érzés az anyaság – de irtózatosan rossz érzés napokat egyedül lenni a kicsivel, mikor senki nem nyitja ránk az ajtót, és nem tudok senkivel egy ép mondatot váltani. Nap mint nap egy egyéves gyerek szintjére kell leszállni. Volt már olyan, hogy átöltözni sem tudtam, délután kettőig hálóingben futkostam, mert annyi minden összejött. Mikor a kicsi belázasodott, még toalettre se tudtam nyugodtan elmenni. Kénytelen voltam a hintáztatóba beletenni, és jött velem mindenhova. A párom vállalkozó, és sokat dolgozik, hogy nekünk minden meglegyen. Kicsit irigylem a szomszédokat, ahol három generáció él együtt: ott az anyának is könnyebb, mert a babára mindig vigyáz valaki. A szüleim a közelben laknak, de őket se lehet leakasztani a szögről. Az édesapám már nyugdíjas, de aktív kertész, anyukám pedig még dolgozik. Meg aztán úgy veszik: én maradtam otthon a gyerekkel, akkor meg mit akarok. Ki kell bírni! Kislányom az após élettársát nem szereti, mert folyton rázza, vagy ha épp egyedül játszik, akkor kizökkenti. Néha úgy érzem, mintha magamnak szültem volna meg a gyerekemet.
Úgy veszik: én maradtam otthon a gyerekkel, akkor meg mit akarok. Ki kell bírni!
Ilonka (55) idén februárban lett nagymama. Nagyon szereti az unokáját, ahogyan a fiát és a menyét is. – Két műszakban dolgozom, a hétvége is beleesik. Tudom, hogy jólesne a segítség a fiataloknak, de nekem már nincs rá erőm. Panaszkodnak a fiatalok, hogy manapság nem segít a nagyszülő, de miért volna kötelessége? Nekem is megvan a saját életem. A nagyszülő nem bölcsőde. Kérni lehet, de követelni nem. Ha a nagyszülő csak szeretni akarja az unokákat, de pesztrálni nem, akkor megvan a joga hozzá. Nekem se segített senki.
László (54) kétszeres nagyszülő, 4 és 2 éves unokákkal. Amiben csak tudnak, segítenek a lányuknak. – Hét kilométerre lakunk egymástól, gyakran megyünk, segítünk. A lányom császármetszéssel szült, és mikor hazaengedték a kórházból, a feleségem ott volt mellette az első napokban. A vejem három műszakban dolgozik. Többször előfordult, hogy éjszaka az egyik gyerek belázasodott, vinni kellett az ügyeletre, de a másikat sem lehetett felügyelet nélkül hagyni. Pakoltunk, és mentünk. A nagyobbik unoka pénteken jön hozzánk, és imád nálunk lenni. Minden segítséget mi nyújtunk, a másik részről a nagymama már nem él, a nagypapa pedig már idősebb. Csak ránk számíthatnak. Az unokával mindig más a kapcsolat, mint a saját gyerekünkkel. Nincs kötelesség, feltétel nélkül lehet szeretni – és ez benne a legjobb. A szigorúan vett nevelés már a szülő dolga.
Azt mondják, hogy a nagyszülő kétszer örül. Amikor hozzák, és mikor elviszik az unokát. Ennek egyszerű a magyarázata. Nem 30 évesek, fáradékonyabbak, mint szülő korukban. Jó esetben a nagyszülő többet játszik az unokával, mint egykor a gyerekével. No, nem az ideje lett több, csak időskorra az ember valahogy megnyugszik. Nem akarja már lázasan megváltani a világot. A jó nagyi tudja, hogy az unokának most van rá szüksége. Nem három vagy hat év múlva. Később már úgyis jönnek a barátok. Ám addig a gyereknek a szülő – és a nagyszülő jelenti a világ közepét.
Ando Krisztina
Fotó: Dömötör Ede
