Amikor felnövünk, elhatározzuk, hogy mi aztán nem fogunk úgy élni, mint a szüleink. (Főleg, ha sokat veszekedtek, s mi szenvedtünk emiatt.) Mi jobban és szebben fogunk élni. Aztán mégis megismételjük az ő életüket.
A szakemberek erre azt mondják: gyermekként úgynevezett reflektív kapcsolatokban fejlődünk. Fontos, hogy szüleink, a felnőttek hogyan reagálnak kezdeményezéseinkre. A figyelem, az elfogadás és a szeretet egy életre kialakítja azt az érzést, hogy fontosak és szerethetőek vagyunk. Ha viszont nem figyelnek ránk, örök hiány maradhat a lelkünkben. A szülői reakciók rögzülnek bennünk, szakszóval: a függvényükben fixálódunk. Nem azt érezzük, hogy „Szegény anyám, nem tudta kimutatni az érzelmeit”, hanem hogy „Én nem vagyok szerethető!”. Szóval lesz pár hibás olvasat, ami hibásan rögzül nálunk. Az érzést aztán rávetítjük a társunkra, és a legkisebb konfliktuskor is feltör a szorongás, hogy „No lám, neki sem vagyok fontos”. Ha a szüleink csak a teljesítményeinkért (óvodai szereplés, kiváló bizonyítvány) dicsértek minket, akkor úgy érezzük, sok munkával, magas fizetéssel kell bizonyítanunk a társunknak, mert csak akkor fog szeretni minket. Azt gondoljuk, ugyanazt várja el tőlünk, mint az édesanyánk. Pedig dehogy!
Ha a szülő figyelméért versengeni kellett a testvéreinkkel, akkor a párkapcsolatunkban is versengünk. Azt érezzük ilyenkor, hogy az anyós (vagy horribile dictu!, a gyerekünk) fontosabb a párunknak, mint mi magunk, s ezért haragszunk rá. Ha szüleink majomszeretettel csüngtek rajtunk, ez a túlzott imádatuk is visszavetül a párkapcsolatunkra. A gyerekkorában királylányként, királyfiként kezelt gyermek felnőttként mindig úgy érzi, hogy KÜLÖNLEGES lény. A hozzá közeledő férfiakról, nőkről pedig azt gondolja, hogy igencsak nem méltók hozzá, és csak nagy nehézségek árán tud valódi intim kapcsolatot fenntartani.
A korai kapcsolatok ismétlése
Párkapcsolatunkban sokszor újraéljük a korábban elfojtott érzelmi sérüléseket. A párunkon verjük le a nagy sérelmeket, pedig azokhoz neki nem sok köze van. Rávetítjük gyermekkori élményeinket és hiányainkat. Az eredmény? Nemsokára ugyanúgy kezd majd viselkedni, mint annak idején a szüleink, ami tovább fokozza indulatainkat. Olyan eszközökkel kívánjuk kivívni a szeretetet, amelyek gyermekkorunkban „jól beváltak”. A hiszti, a dac viszont felnőttként már romboló. Egy példa: A férfi meredten bámulja a számítógép monitorját. A nő hirtelen kiabálni, csapkodni, zokogni kezd. Miért is? Ugyanazt a fájó érzést éli meg, mint korábban az apjával: a szeretett férfi nem figyel rá. „Cseppet sem vagyok fontos neki!” – gondolja a nő. S ugyanúgy reagál, ahogy gyermekkorában szokott. A férfiban pedig az a görcs jön elő, amit ő is gyermekként élt meg, amikor az anyja tehetetlenségében sírással akart hatni a feldühödött apjára. Az indulatok hevében egyiküknek sem jutnak eszébe a FELNŐTT MEGOLDÁSOK: a nőnek meg kéne értenie, hogy a párjának dolga van, a férfinak pedig kis időt kéne kérnie munkája befejezéséhez.
Aki a szüleit nem fogadja el, az önmagával és a társával sem lehet békében
Ha valaki nőként elutasítja az anyját, az saját nőiségét tagadja meg. Lélekben kislány marad. Ha a férfi elutasítja az apját, lélekben kisfiú marad. Ha pedig az anyját, akkor a nőkkel való kapcsolata lesz problematikus.
Önismeretünk fejlődésével azonban ezeket a korai tapasztalatokat átírhatjuk magunkban. Hogy egy-egy szituációban a korábbi sérülések kattantak be, azt abból vehetjük észre, hogy a reakciónk inadekvát lesz. Hirtelen heves érzelmeket (indulatokat, szorongásokat) produkálunk... Ilyenkor nem az adott helyzetre válaszolunk, hanem életünk hasonlónak érzett (fixálódott) szituációjára. „Mi dühített fel ennyire? Mi fájt?” – kérdezhetjük. S ha bátrak vagyunk, a „Mikor, hol, kivel éreztem ugyanígy?” kérdésekkel elérhetjük és átírhatjuk a gyermekkori berögződéseket. Társunktól ugyanis bármikor elválhatunk, önmagunktól soha. S ha nem tudunk megváltozni, akkor mint megakadt lemezjátszó – életünk végéig ismételjük majd a rosszul rögzült mintákat, és követeljük társunktól a teljesíthetetlent.
–varga–
