A magyar parasztságnál a tollal töltött dunna használata a 17. századtól bizonyítottan jelen volt. A vetett ágyban alul volt a szalmazsák, arra került a derékalj. A derékaljba az első kopasztású tollat tették. Erre lepedőt terítettek, majd legalább négy párnát. Erre jött még legalább egy dunna. Az ünneplő dunnát pehellyel töltötték.
Hosszú téli estéken a falu népe együtt múlatta az időt. MÉG NEM IS OLYAN RÉG több olyan munka is adódott, amit kalákában végeztek: a kukoricafosztás és a tollfosztás is a közösségi helyzetek közé tartozott. A bősi tájházban elevenítettük föl a tollfosztás hagyományait.
A gazdasszonyok ősszel kitépdesték a ludak apró tollait, melyeket úgyis levedlettek volna. A művelethez nagy szakértelemre volt szükség, hiszen az óvatlan kezek könnyen megsérthették a finom libabőrt. Az így összegyűjtött tollat aztán esténként a szomszédasszonyok, utcabeliek, komaasszonyok egymást látogatva fosztották meg. Az apró tollakról lehúzták a csutkát, s azt a földre dobták. Közben beszélgettek, énekeltek, a gyerekek pedig az asztal alatt kucorogva hallgatták az asszonyokat. Merthogy a tollfosztás az ASSZONYOK kiváltsága volt: oda bizony férfi be nem tehette a lábát! Hát, ha nem tehette, akkor legalább tréfát eszelt ki. Mondjuk, madarat tett a toll közé, hadd röpüljön a könnyű pihe százfelé. A megfosztott tollat a stafírunghoz használták föl: egy vánkoshoz két, míg egy dunnához négy kilogramm finom tollra volt szükség.
Ha elfogyott a toll, áldomást ültek, ide azonban már a férfiaknak is szabad bejárásuk volt. Jutott ilyenkor tepertős pogácsa és hájas sütemény – vagy ahogy Bősön mondják: hájos pepe – is az asztalra, farsangkor pedig pihe-puha szalagos fánk illatos rumos teával. Na meg a jóféle pálinka is előkerült a sublótból. Így ünnepelték meg a munka végét, s másnap a következő kalákabeli asztalánál kezdték újra a tollfosztást.
–l.horváth–
