A téllel beköszöntött a társasvadászatok ideje. A körülmények kedvezőek a vaddisznóhajtáshoz: a lomb lehullott, s az örökké nedves laposokban megfagyott a víz. Vízkereszt napjára a hó is lehullott, így a bősi Büdösben a legjobb feltételek mellett kerülhetett sor a disznóhajtásra. A jeles eseményen az Új Nőt is vendégül látták.
Akinek van vadász a családjában, az élete során akarva-akaratlan felvérteződik némi szakirányú tudással. Megtanulja, mi az a sörét, a töret, vagy mi a különbség malac és süldő között. Társaságba keveredve izgalmas történeteket hall a vadászok eszén túljáró aranyérmes szarvasbikákról, a fácánosban tizedelő sunyi rókáról és magamutogató vadkanokról.
Édesapám révén jómagam is vadászcsaládban nőttem fel, s volt szerencsém egészben és darabokban is látni jó néhány elejtett vadat. Az ízes fogások reménye mindig erősebbnek bizonyult annál, hogysem sajnálkozzak felettük. Ez van. Sokat láttam és hallottam már a rituálékról – és száz szónak is egy a vége, a sok meséből kitűnt, hogy a vadászat misztériumába csak kevesek avatódhatnak bele. Azt valahogy ki kell érdemelni. Éppen ezért vegyes érzelmekkel érkezem a gyülekező férfiak közé, életem első vadászatára. Aggódom, vajon tudok-e méltón viselkedni: csendben, türelemmel VÁRNI, a megrezzenő cserjés látványát méltósággal tűrni. És azt sem tudom letagadni, hogy félek! Végtére is idegenekre bízom most magam. Elég egy kósza golyó vagy egy sebzett vadkan, s én is Zrínyi csúf sorsára jutok. (Ezt elkerülendő, a vadászokhoz hasonlóan én is szép narancssárga kiegészítőkkel vértezem fel magam: a láthatóság fontos a vadászok, na meg a vaddisznók szempontjából is.) Közben megszólal a kürt, s a vadászok szépen elcsendesedve SORFALAT állnak. Még az amúgy izgatott vadászkutyák is elcsitulnak, s mintha őket is érdekelné a „hegyi beszéd”, a vezető, Liszkay Tibor irányába fordulnak. A hajtás a szokásos eligazítással veszi kezdetét: a vadászat vezetője ismerteti a programot, részletezi az egyes hajtások helyszíneit, és felsorolja a lőhető fajokat. A mai napon a vaddisznó mellett rókákra is irányulhat a fegyver, nyugtázzák a vadászok. Végül beosztják a hajtókat és a vadászokat is. Kihirdetik, hogy az lesz a nap vadásza, aki albínó vagy babos disznót lő. A környéken ugyanis elszaporodtak a génhibás állatok. (A teljesen fehér disznót albínónak, a tarkát pedig babosnak nevezik.)
Utána mindenki elfoglalja a kijelölt lőállását, majd a jelre megindulnak a hajtók, egyre szűkítve a kört. A vaddisznók egészen intelligens állatok, s ahhoz, hogy a sűrűből kiugrasszák őket, sok hajtóra és még több kutyára van szükség. A hajtóknak is van vezetőjük, aki több szárnyba igazítja el őket. Az irányítók kitűnő helyismerettel kell bírjanak, hiszen sem a nyílt terepen, sem a nádasban vagy bozótosban nem tévedhetnek el. A megadott jelre az elálló vadászok betölthetik a fegyvereiket, s Vörösmarty versének szellemében várják a gyors vadat. Ugyanúgy elállók kerülhetnek a hajtók mögé is, a ravaszabb disznókhoz. A tapasztaltabbak ugyanis képesek áttörni a hajtósoron, így őket hátul érheti meglepetés.
Csallóközi kuriózum, hogy nem csupán a hajtóknak, de a malacoknak is kitűnő terepismeretük van: a vízfolyások, a mocsaras részek és a kis, dunai szigetecskék kiváló menekülő útvonalak. Mert a közhiedelemmel ellentétben a disznó egyáltalán nem fél a víztől, és szinte biztosra vehető, hogy arrafelé iramodik. Télen ez veszélyeket hordoz, hiszen a törékeny jég beszakadhat a súlya alatt, s a vad a jég alá kerülve elpusztul.
Ma a hajtók ügyeskednek, s a vadászok sem a hantlövők közül valók. A disznók sorra puskavégre kerülnek. A sikeres vadászok töretet kapnak, vagyis az elejtett állat vérébe MÁRTOTT gallyat, melyet a kalapjukra tűzhetnek. Az elejtett vadat kihúzzák a terepről, s azon melegében kizsigerelik (azaz eltávolítják a belső szerveit). Erre azért van szükség, mert a vaddisznónak nagyon vastag a bőre, sokáig tartja a meleget, így az állat hamar bomlásnak indulhat. Sebzés esetén a hajtás befejeztével vérebbel utánakeresnek a meglőtt állatnak. Sajnos, sem albínó, sem babos disznó nem akadt ma puskavégre. A vaddisznók már említett intelligenciáját tükrözi, hogy kizárólag a fotósunk számára voltak hajlandóak megmutatkozni! Az éles fegyvert viszont ügyesen elkerülték.
A mai nap során három hajtásra kerül sor. A vadászat végeztével az állatok terítékre kerülnek, ahol megadják nekik a kijáró végtisztességet. A meglőtt vadat egy fenyőgallyakkal körbekerített helyen kiterítik, melynek négy sarkán tűz ég. A vadászok kürtszó kíséretében tisztelegnek a zsákmány előtt, majd elosztják egymás között. S még mielőtt valaki gyilkos szenvedéllyel vádolná őket: a szervezett vadászatok IGENIS FONTOSAK a vadállomány szabályozása szempontjából. A VAD UGYANIS HAJLAMOS TÚLSZAPORODNI. A vaddisznó most különösképpen szapora errefelé. Régebben nem volt elterjedt a Csallóközben, számuk csak az ötvenes években nőtt meg robbanásszerűen. A Duna közvetítésével érkeztek ide a Kis-Kárpátokból, s az itt alkalmazott növénytermesztési módszerek, a nagytáblások kitűnő feltételeket biztosítottak a számukra. Kifejezetten szapora állatok: egy alomba akár tíz malac is születhet! Az egész éves etetés az oka annak, hogy a disznók szaporodási ciklusa így megkeveredett. Normális esetben a búgásuk, tehát a párzási időszakuk december környékére esik, azonban már az év bármely szakában találkozni csíkos kismalacokkal. A Csallóköz pedig jellemzően apróvadas terület, s ebben a disznók nagy kárt tudnak csinálni. Jobb a szaglásuk, mint a rókának, és feldúlják a fácánok fészkeit, sőt, a nyulak vackait is – mesélik a vadászok, miközben ünnepi asztalukhoz invitálnak. Egy közös vadászat ugyanis nem érhet véget lakoma nélkül. A közös asztal mellett újraélik a nap eseményeit, bosszankodnak azon, amit balgán elszalasztottak – és nosztalgiáznak a régi vadászatokon.
L. Horváth Katalin, fotó: Dömötör Ede
