Igazságtalanok vagyunk, tudjuk. Egyrészt elismerjük, hogy a férjünk süti a legfinomabb paprikás rántottát (igaz, hogy utána az egész asztal vörös a paprikától), másrészt ott állunk a háta mögött, és figyeljük minden mozdulatát, mit tesz bele, mit nem tesz bele. Egyszóval: kiskorúsítjuk.
Kiszedted a ruhát a mosógépből?
Adtál inni a gyereknek? Ezek a kérdések máris elárulják, mennyibe vesszük a sokat hangoztatott egyenjogúságot. Mármint a férfiak egyenjogúságát – a „mi” konyhánkban. A felségterületünket gondosan körbepisiljük, s nem gondolunk bele, hogy az állandóan körbepisilt konyha, gyerekszoba, kertajtó és a többi nagyon büdös tud ám lenni.
Kiráz bennünket a hideg, ha férjünk (néhanap) kijelenti, hogy a hétvégén CSINÁLNA egy kis paprikás krumplit. Csak azt ne! – kiált bennünk egy kétségbeesett hang, s forgatjuk a szemünket, hiszen még a krumplit sem tudja rendesen megfőzni! Nem beszélve arról, hogy a végén minden ragad az olajtól, s nekünk kell elmosogatni.
Ki itt a szexista?
A legtöbb nőnek szent meggyőződése, hogy egy férfi nem tudja megfürdetni a gyereket, lerámolni a konyhapultot. Pusztán azért, mert férfi. S ezt meg is mondja neki. Bezzeg fönn vagyunk a plafonon, mikor ő jelenti ki, hogy mi nem lehetünk jó orvosok, menedzserek, jogászok, tanárok vagy üzletasszonyok – csak azért, mert nők vagyunk. Itt az ideje, hogy belássuk: a mi megítélésünk is lehet szexista. Képzeljük csak el, hogy belépünk az új munkahelyünkre, és a FÉRFI főnök bevezetésképpen azt mondja: „Sokkal jobban el tudnám végezni a maga munkáját, MERT FÉRFI VAGYOK, de megengedem, hogy tegyen egy próbát. A biztonság kedvéért azonban ellenőrizni fogom, mit hogyan csinál. Itt hagyom az aprólékos munkaleírást. Ha szolgálati útra megy, háromóránként hívni fogom, hogy minden rendben van-e.” Biztosak lehetünk abban, hogy az ilyen SOVINISZTA főnöknek menten kikaparnánk a szemét, aztán otthon ugyanezt tesszük a férjünkkel. A konyha csak a miénk, gondoljuk, de nincs se kedvünk, se energiánk egyedül „garázdálkodni” benne, ezért segítségül hívjuk a férfit. Ám nem adunk időt és teret neki a betanulásra, és azonnal alkalmatlannak kiáltjuk ki – miközben már irtóra unjuk a hegemóniánkat. S nem győzzük, nem bírjuk az irtó sok házimunkát, de balgán saját ellenségeink vagyunk, mikor nem akarjuk kiengedni a kezünkből a gyeplőt.
Túlzás, amit mondunk? Legalább gondolkodjunk el rajta. Mikor a férfit a konyhapulthoz engedjük, olyanok vagyunk, mint egy gyanakvó, ROSSZ főnök – ellenőrzünk, belebeszélünk, fitymálunk, lekezelő tanácsokat adunk, és ilyen SMS-eket küldünk: „Ne felejts el sapkát meg sálat adni a gyerekre! Ne, ne a sildeset, hanem azt a piros kötöttet!”
Nem csodálkozhatunk, hogy ezek után a férfiak nem repesnek az örömtől, ha otthoni munkával bízzuk meg őket. Nem véletlenül, hiszen nem dönthetnek saját belátásuk szerint, nem tehetik azt, amit jónak látnak, s ezért nincs semmi sikerélményük. Végletekig kivesézve a témát: ha takarításról, gyereknevelésről vagy bútorvásárlásról van szó, a férj csak egy báb, akit ide-oda tologatunk a képzeletbeli sakktáblánkon. Aki csak azért lett kitalálva, hogy végrehajtsa a mi parancsainkat.
Olyan, mint egy lassított film!
Mi, nők sokféle hibát találunk az egy szem férfiban, aki a férjünk. Például, hogy lassú: lassan teregeti ki a ruhát, lassan pakolja be a piszkos edényt a mosogatógépbe. „Én azalatt kétszer elmosogatok.” És megállapítjuk, hogy nélkülünk összeomlana a háztartás, a gyerekek csak mélyhűtött pizzán és virslin élnének, és pizsamakabátban mennének iskolába. És itt érhető tetten a legnagyobb paradox: egyrészt önként magunkra vesszük a TÖKÉLETES NŐ ÉS ANYA, SZERETŐ ÉS MUNKAERŐ szerepét, aki pénzt keres, meleg vacsorát főz, mos, főz, takarít, gyereket nevel, este meg szexi bugyit húz, hiszen nők vagyunk, s ki lehetne jobb nálunk? Másrészt meg panaszkodunk, hogy minden a mi vállunkat nyomja. Úgy teszünk, mintha egyedül csak mi tudnánk háztartást vezetni és gyereket nevelni. A sztereotípiákat a joghurt-, mosópor- és mosogatógép-reklámok is erősítik bennünk, mert mi annyira ügyesek vagyunk, hogy a férfiak a nyomunkba sem érnek. Melyik férfi tudja, hány fokon kell mosni az ingeket? Nem mi vagyunk azok, akik seperc alatt össze tudunk ütni egy gyors vacsorát, mikor éhes a család? Annyi mindenki mondja, hogy ebben mi vagyunk a legjobbak. A végén el is hisszük, hogy ezt egyik férfi sem tudná utánunk csinálni. Pedig: dehogyisnem!
Mi következik ebből?
Harcolunk az egyenjogúságért, ugyanakkor otthon rendszeresen megszegjük azokat a szabályokat, amelyekért küzdünk. Csodáljuk a férfiakat, de rettegünk attól, hogy egy hétre a férjünkre hagyjuk a gyerekeket és a házat. Valójában szexista módon viselkedünk – nem tudjuk elképzelni, hogy a férjünk is le tudna vezényelni egy hibátlan hétvégét. Másrészt viszont megsértődünk, ha kollégánkban kétség támad, hogy megbirkózunk-e egy kerékcserével.
Akkor most mi legyen? Hunyjuk be a szemünket, és végezzünk el egy rövid tesztet. Képzeljük el, hogy nincsenek velünk szemben semmilyen elvárások. Sem olyanok, amilyeneket mások várnak el tőlünk, sem olyanok, amilyeneket magunk várunk el magunktól. Teljesen mindegy, hogy ki vezeti a háztartást, mert legalább fél tucat ember van, aki helyettesíteni képes bennünket. Köztük a férjünk is (még akkor is, ha olykor-olykor a maga feje után megy). A gyerekek is túlélnék valahogy a napot nélkülünk, még ha vacsorára pizzát rendelnek is. Az önreflexió hozzásegít bennünket ahhoz, hogy levetkőzzük az előítéleteinket a másik nemmel szemben. Mert ha legalább néha el tudunk feledkezni szupernő mivoltunkról – sokkal jobb csapatjátékos válik belőlünk. Egyenjogú férjünk és széles mosollyal pizzát majszoló gyerekeink nagy örömére!
Varga Klára
