A gyerekneveléséhez nincs használati utasítás
Még 2019-ben sem. A mai felnőttek gyerekként olyan világban éltek, ahol a fegyelem meghatározó volt. A „jó szülő” ismertetőjele a csendes, szófogadó gyerek volt. Ma már tudjuk, hogy a tekintélyelvű nevelés megöli a gyermeki lelket. Parancsokkal, veréssel látszólag engedelmes gyermeket lehet nevelni, aki meg sem mozdul az asztalnál – ám később az elfojtott érzelmek dühkitörések formájában felszínre jönnek. És ez csak az érem egyik oldala.
A másik, hogy ilyen nevelés mellett nemcsak a gyerek sérül, hanem a szülő maga is torzul. Az az abszurd meggyőződés alakul ki benne, hogy a gyerek tökéletlen, tehát ő a tökéletes. A gyerek téved, ő pedig tévedhetetlen. Ha a gyereknek nincs igaza, akkor a felnőttnek van igaza. Csakhogy SENKI SEM TÖKÉLETES.
Öntudatosság kontra túlzott önbizalom
Fel kellene tenni a kérdést, hogy tulajdonképpen milyen világnak neveljük a gyerekeinket. Régen a gyerekeinket ugyanolyan világnak neveltük, amilyenben mi magunk is felnőttünk. A mai szülőnek azonban fogalma sincsen, milyen lesz majd a világ akkor, amikorra az ő gyermeke felnő. Azt viszont jól tudja, hogy nagy szüksége lesz önbizalomra, empátiára, önérzetre, határozottságra, hogy talpon tudjon maradni. Tévedés ne essék, nem a szabados nevelést pártoljuk. Nem azt akarjuk mondani, hogy a szülő ne nevelje vagy ne irányítsa a gyerekét. Sosem szabad csendben nézni, hogy a gyerekünk milyen szépen, szabadon nő, mint a gyom. A határokat ki nem jelölő nevelés ugyanolyan tanácstalan felnőttet eredményez, mint a tekintélyelvű nevelés. A liberális hozzáállás, amikor egyforma súllyal esik latba a szülő és a gyerek szava, nem vezet sehova. A gyerek az gyerek: tapasztalatok hiányában nem tudja megítélni az élethelyzeteket, mert egyszerűen még nem érett meg rá.
Hogyan nevelnek a dánok?
Jesper Juul dán pszichológus harminc éve foglalkozik családterápiával. Nevelési tanácsait csak dicsérni lehet. Hosszú ideje Dánia vezeti azoknak az országoknak a listáját, ahol a legboldogabbak az emberek. Dániában általában őszinték, önállóak és öntudatosak az emberek. Jesper Juul állítása szerint a gyerekek születésüktől fogva együtt akarnak működni szüleikkel. A kérdés csak az, hogy felismerjük-e a jó szándékot. A szülők ugyanis általában nem veszik észre, hogy a gyerekük ugyanazt akarja, amit ők. Csak arra figyelnek fel, amikor a gyerek ellenkezik. Vajon miért mond ellent a gyermek? Általában azért, mert nem látja értelmét annak, amit kívánnak tőle. A gyerekek nagyon korán felfedezik saját határaikat. Kiskoruktól kezdve pontosan tudják, mikor éhesek vagy fáradtak. Ezért hangos sírással tiltakoznak, amikor a szülő olyanokat mond, hogy „addig nem kelsz fel az asztaltól, amíg meg nem etted a főzeléket”. A gyerek végül beletörődik, és könnyes szemmel kikanalazza az ételt. A szülő akkor elégedett, mikor a gyerek nem. Ilyen esetekből megtanulja, hogy az ő érzései nem fontosak, és ennie nem akkor kell, amikor éhes, hanem amikor a szülő parancsolja.
Ne a gyereket változtassuk meg!
Magunkon változtassunk. Ezeregy eset van, amikor a gyerek felajánlja az együttműködését, de a szülő ezt nem veszi észre. Pedig fontos lenne észrevenni. A szülő a gyerek számára isten, akit csodál, s akinek minden tettét, minden mozdulatát utánozni akarja. A szülők közti viszonyt is érzékeli. Ha a gyerek agresszívvá, önpusztítóvá válik, vagy magába vonul, a szülők között VALAMI NINCS RENDBEN. A gyerek mindig jelez. A gyerek sose a szavakat hallja, hanem a tettet látja. Nagy bajt okoz, ha a szülő szavai és tettei között ellentmondás van. Ennek tipikus példája, amikor a szülő mérgesen kiabálva utasítja a gyereket: „Nyugodj már meg!” Ekkor a szülő olyasmit kíván a gyerektől, amit maga nem tesz meg. A gyerek látja ezt, és nem engedelmeskedik, mert a szóbeli intést értelmetlennek találja.
Hosszú út áll a szülő előtt, amikor meg akarja változtatni gyerekét. Mert előbb magának kell megváltozni. A gyerek viselkedése mindig csak válasz a szülő viselkedésére. Ha a szülő elfogadja ezt, lehet, hogy életében először fedezi fel saját határait, először nevezi néven a néven nevezendőt, először fejezi ki saját érzéseit. A jutalma pedig az lesz, hogy gyermeke ugyanígy fog viselkedni.
Amikor senki sem látja
A tekintélyelvű nevelés az erősebb pozíciójából lesöpri az asztalról a gyerek kívánságát, és kiabálással, fenyegetésekkel, erőszakkal a saját akaratát érvényesíti. A kisgyerek engedelmeskedik, de a serdülő később fellázad. Ilyenkor kérdi meg a szülő: „Mit csináltam rosszul? Hiszen mindent megadtam neki! Olyan jó gyerek volt mindig…”
Mikor vagyunk tehát jó szülők? Az együttműködő nevelés alapelve az egészséges önbizalom erősítése a gyermekben. Ne erőltessünk rá semmit, inkább olyan dolgokra buzdítsuk, aminek az értelmét látja, s amivel egyetért. Így talán olyan felnőtté válik, aki akkor is helyesen cselekszik, amikor senki sem látja. Az ilyen gyermek nem félelemből tesz vagy nem tesz valamit, hanem abból a meggyőződésből, hogy az a helyes, amit tesz. Csak a magában bízó ember tudja tisztelni a másik embert.
Jesper Juul arra is felhívja a figyelmet, hogy a szülő ne személytelenül utasítsa a gyereket. Nem helyes olyanokat mondani, hogy „ez nem illik”, vagy „nem eszünk kézzel”. Mindig a saját nevünkben beszéljünk, ilyenformán: Nem akarom, hogy ezt csináld. Nem tetszik, hogy kézzel eszel, mert bepiszkolod magad. A gyerek inkább elfogadja, ha a szülő kíván tőle valamit, mint azt, mikor egy képzeletbeli tekintélyre vagy szokásra hivatkozik. A személyre szóló utasítást tiszteletben tudja tartani, s így azt is megtanulja, hogyan fogalmazza meg a saját elvárásait. Ugyanez vonatkozik egy másik intésre: „Mit szólnak majd ehhez a többiek?” Ezt így kellene megfogalmazni: „Mit szólok majd én, ha rosszul viselkedtem?” Egyenes gerincű ember abból lesz, aki világosan lát önmagát illetően, a maga ügyeiben.
Rossz szülő vagyok?
Jesper Juul gyakran elismétli, hogy tökéletes szülő nincs, mert nem is lehet. Mindenki követ el hibát, időnként mindenkinek az idegei felmondják a szolgálatot. A gyermek nemcsak arra ad lehetőséget, hogy neveljük, hanem arra is, hogy a saját életünket jó vágányra tereljük.
Varga Klára
