TOMÁŠ
– Kristína vagyok, harminckét éves és alkoholista. Elhagytam a családomat egy szélhámosért, aki minden vagyonomból kiforgatott. A volt férjemet két hónapja vitte el a rák. Marušát az édesanyám neveli. Kiállok elétek és vállalom: segítségre szorulok.
– Ondrej vagyok, húsz éves, és tavaly szabadultam a fiatalkorúak börtönéből. Régi gyerekszobám falát nevelőapám vére festi vörösre. Egy közönséges konyhakéssel végeztem vele, miután részegen megrugdalta anyámat. Nem élhetek tovább ebben az elátkozott házban. Kiállok elétek és vállalom: segítségre szorulok.
A kör bezárult, és hirtelen húsz kíváncsi tekintetet szegeződött az arcomra. A szívem kalapált, homlokomról kövér verejtékcseppek csorogtak. Nyolc évnyi szenvedés keserve zúdult a lelkemre, olyan nyomorultul éreztem magam, mint egy utolsó féreg. Fogalmam sincs, hogy ki, vagy mi szólt belőlem, de arra eszméltem, hogy monoton hangon darálok:
– Tomáš vagyok, negyvennyolc éves, és megjártam a poklot. A szeretőmet az öngyilkosságba hajszoltam, a feleségemet lelki nyomorékká tettem, és a súlyos teher alatt magam is összeroppantam. Egy menedékházban élek, kegyelemkenyéren. Iszonyú érzés minden reggel azzal a tudattal ébredni, hogy a fiam megvet és egy mihaszna embernek tart.
A monológomat egy vékony hang szakította félbe.
– Uram, kérem, tartsa szem előtt, hogy ez csak egy gyors bemutatkozó kör. Személyes történeteikkel a jövő heti csoportterápián foglalkozunk. Most, kérem, ismételje utánam: Kiállok elétek és vállalom, segítségre szorulok. Első lépésben az a legfontosabb, hogy felismerjék magukban a változás igényét, mert csak így indulhatnak el a szebb élet felé vezető úton!
Meghökkenve néztem a hang irányába. Ki beszél hozzám?! Egy kövérkés, huszonöt év körüli lány állt előttem: pöttyös muszlinruhájában, szarukeretes szemüvegével annyira jelentéktelenül festett, hogy ezidáig észre sem vettem. Letaglózott, amikor ráeszméltem, hogy ez a gyermeklány a terapeuta! Ez a bakfis fog itt nekem tanácsokat osztogatni! Micsoda szamárság volt idejönni! S én még a feloldozásban reménykedtem!
– Maga tapasztalt már bármit az életből, vagy csupán a könyvekből tett szert erre a mérhetetlen bölcsességre? Mondok én valamit kislány: előbb nézzen körül a való világban, s csak azután tömje szerencsétlen emberek fejét ezzel a semmitmondó maszlaggal.
Ám mihelyt elhagyták a számat ezek a szavak, rögtön meg is bántam őket. A lány elképedt arccal bámult rám, az emberek a fejüket csóválták.
– Bunkó! Az ilyen nem érdemel bocsánatot! – kiáltotta egy férfi a hátsó sorból, mire a többiek bólogattak.
Ösztönösen ökölbe rándult a kezem, s már rohantam volna a kíméletlen vádlóm felé, amikor az ajtóban egy női alak sziluettjét pillantottam meg. Millió közül is felismertem volna ezt az alakot... Darina Krutschová! Szebb volt, mint valaha! Fehér bőre vakítóan ragyogott, hosszú, sötét haja kibontva omlott a vállára. Kedvenc piros selyemruháját viselte: a legkívánatosabb nő, akivel találkoztam.
Biztosra vettem, hogy csak a képzeletem játszik velem, hiszen nyolc éve már, hogy Darina meghalt. De a nő annyira élőnek és elevennek tűnt, hogy már-már magam is elhittem: megtébolyodtam. Néhány percig csak döbbenten álltam, majd amikor újra érezni kezdtem ereimben a vér lüktetését, halálra vált arccal megszólaltam:
– Ez... ez nem lehet. Lidérc! Fantom! – mutogattam a bejárat irányába, de senki nem állt az ajtóban. – Láttátok? Ugye láttátok? – kiáltottam torkom szakadtából, de a csoport csak hüledezve bámulta a furcsa kitörésemet.
– Őrült! Gyengeelméjű! – ripakodott rám a Kristína néven bemutatkozó nő, mire én rohanni kezdtem, ahogy csak a lábam bírta. Minél hamarabb magam mögött akartam hagyni ezt az átkozott helyiséget, ahova a megváltásért jöttem. Ó, micsoda naiv ábránd! Mintha az én bűnömre létezne bocsánat! Mintha Isten irgalmazna azoknak, akiknek vér tapad a kezükhöz! Miközben futottam, láttam magam előtt Darinát, amint a gyönyörtől rázkódik az ölelő karjaim között. Sose mondtam el neki, hogy szeretem: inkább eldobtam magamtól, mert a házas életem folytatása kényelmesebbnek bizonyult. Láttam a zokogó feleségem kétségbeesett arcát, amint halott barátnője testére borul. Darináéra, aki azért vetett véget az életének, mert képtelen volt nélkülem élni, s aki nélkül – most már biztosan tudom – én is képtelen vagyok. De a legfájdalmasabb emlék mégis az volt, amikor a történtek fényében Robo a képembe üvöltötte: – Gyűlöllek! Nem vagy az apám!
A földre rogytam, és zokogni kezdtem. Ordítottam, tomboltam és sírtam, mint egy védtelen csecsemő. Nem sokkal később egy puha kéz érintését éreztem a vállamon, majd egy női hang gyengéden a fülembe súgta:
– Ne félj, lassan vége a szenvedésnek. Segítek rajtad, ha eljön az idő.
A következő pillanatban jeges levegő suhant át a testemen. Megfordultam, de egy árva lélek sem volt a közelemben.
ALENA
– Nyugodjon meg, Červenková asszony, ez minden bizonnyal az antidepresszáns mellékhatása. Az ilyen erős hatóanyagú készítmények használatakor fennáll a kockázat, hogy a páciensnek képzelgései, lázálmai lesznek. Felírok önnek egy enyhe nyugtatót. Lefekvés előtt oldjon fel egy kapszulát vízben, és meglátja: úgy alszik majd, mint a tej. – Dr. Mudroch lassan, tagoltan beszélt, s szokásához híven most is kikukucskált ódivatú szemüvege fölül.
Ekkor már lassan egy évtizede jártam ehhez a kedves, idős úrhoz, aki szakmai jártasságával és emberséges bánásmódjával életem legsötétebb időszakain segített át. Mellettem állt a váláskor, segített feldolgozni Darina öngyilkosságát, és visszarángatott a lelki összeomlás kapujából. Megtanított, hogy az életben olykor meg kell próbálnunk megbocsátani a megbocsáthatatlant, mert egy haragos lélek soha nem lelhet igazi békére.
Az éjjel történtek után habozás nélkül hozzá fordultam segítségért, az utolsó pillanatban mégis visszakoztam. Féltem, hogy a bizarr eset miatt tébolyultnak titulál.
– Köszönöm doktor úr, de attól tartok, hogy egyetlen pirula nem segíthet most a gondomon. Tudom, hogy őrültségnek hangzik, de higgye el: valaki járt éjjel a szobámban. És félek, ha megosztom önnel a feltevésemet, a legjobb esetben is eszelősnek tart majd... – mondtam bizonytalanul.
– Alena, kérem. Harminc éve foglalkozom traumás betegekkel, önt nyolc éve kezelem. Biztosíthatom, hogy ami ebben a rendelőben elhangzik, az köztünk marad. Kérem, mesélje el részletesen a történteket!
Hát jó, innen már nincs visszaút... – gondoltam, majd belekezdtem a mondandómba:
– Mostanában előfordul, hogy megiszom egy pohár bort esténként, de ezzel, ugye nincs semmi baj... – megerősítést várva dr. Mudrochra néztem.
– Igen – az orvos bólintott, majd hozzátette: – Az állapota javulása érdekében ennyi engedélyezett.
– Szóval, tegnap kitöltöttem magamnak egy pohárka vöröset, de olyan erős fejfájás gyötört, hogy inkább a komódra tettem és lepihentem. Ahogy behunytam a szemem, szinte rögtön elaludtam, majd egy véres csatatéren találtam magam. A lábamnál mindenütt holttestek hevertek, de nem láttam az arcukat, mert maszkot viseltek. Odaszaladtam az egyik halotthoz, és letéptem az álarcát. Darina, a halott barátnőm nézett velem farkasszemet. Sikoltani próbáltam, de egy hang sem jött ki a torkomon. Ám, ekkor a kép hirtelen megváltozott, és már egy erdei tisztás avarában lépkedtem. Tomáš, a volt férjem a földön hevert és zokogott. Egy női alak lépett elő a fák közül, majd Tomáš mögé lépett és hátulról átölelte. Fekete hajából és karcsú termetéből rögtön tudtam: Darina az.
Az orvos nyughatatlan tekintettel fürkészte az arcomat.
– Most jön a lényeg. Ahogy felriadtam ebből a furcsa, zavaros álomból, tisztán hallottam: az ajtó irányából valaki zihálva kapkodja a levegőt. Rögtön a villanykapcsolóhoz nyúltam, de ahogy kigyúlt a fény, nem láttam senkit a szobában. A padlót azonban beborították a szilánkok, amelyek úsztak a vörösbortócsában.
– Nem lehet, hogy a fia...? – kérdezte tágra nyílt szemekkel az orvos.
– A fiam Mikulovban él, kéthavonta látogat haza.
– Kutya, macska...?
– Allergiás vagyok a szőrre. De van itt még valami. Az egész szobában különös, erős parfümillat terjengett. Azonnal felismertem: Chanel N°5, a komoly, karakteres hölgyek illata. Egyetlen nőt ismertem csak azelőtt, aki rajongott ezért a parfümért... De az képtelenség. Uram, ugye képtelenség? – kérdeztem.
Ekkor dr. Mudroch a fiókjába nyúlt, és egy újságot húzott elő.
– Egészen véletlenül nem így nézett ki a maga barátnője? – kérdezte, majd egy rendőrségi felvételre mutatott a címoldal sarkában.
Darina arcát láttam magam előtt. Az újság aznap jelent meg, érezni lehetett a friss festék illatát.
A megdöbbenéstől eltorzult arccal olvastam:
Szemtanúk szerint újra Prágában garázdálkodik Olga Terchová, a skizofréniával is kezelt, szökött pszichopata. A fokozottan érzékeny nő különösen veszélyes: a legkülönfélébb embereknek adja ki magát, és abban leli örömét, hogy a bizalmukba férkőzve tönkreteszi az életüket. A nő a legdrasztikusabb eszközöktől sem riad vissza: egy finn jegyzőkönyv szerint egyszer megrendezte saját halálát. Kérjük, ha bárkinek bármi információja van a képen látható nőről, azonnal jelentse a hatóságoknak. Nyomravezetői díj: 10000 Kč.
Negyvenhárom évem során ekkor fordult elő velem először, hogy elájultam.
Kapcsolódó írásunk: A nő helye; Nyughatatlan lelkek 1. rész
