Felejteni nehéz
Előfordul, hogy tíz év is kevés. A volt férj (a Tökéletes) újra meg újra felbukkan, amikor végre már elfelejtenénk, aztán megint lelép, a Nő bőg, újra a gödör fenekére kerül, és a felejtést kezdheti elölről.
Eltelik pár hét, és a Nő talpra áll. Ha nem vagy te, majd jön más, mondja. És jön is. De miért nem olyan, mint a régi volt? Miért nem Tökéletes? Miért hord mindig farmert? Miért nem teniszezik? Nem telik bele sok idő, és kitesszük a szűrét. Aztán a következőnek is… Mert senki sem olyan jó, mint Ő volt. Aztán végre megérkezik a Vitéz villogó karddal (villogott mindene, amije volt), hogy végre a porba döntse Tökéletes urat, és mi a nyakára tehessük apró cipellőnket, és örökre a földbe taposhassuk, mint az ültetni való hagymát. Sikerült… Csakhogy az ágyás földjébe nyomott hagymát lelki szemeinkkel ezután is látjuk, sőt idővel beszélni is kezdünk hozzá. „Látod, milyen jól megvagyunk? Látod, milyen szép és okos fiú a párom? Ha tudnád, milyen boldog vagyok vele!” Majdnem olyan jól, mint veled, mondjuk magunkban halkan, olyan halkan, hogy szinte magunk se halljuk. És minden szép és jó mindaddig, amíg az elültetett hagyma ki nem dugja a fejét a földből. Amíg nem találkozunk ismét Tökéletes úrral. Elég egyetlen pillantás, és a Vitéz mehet kardostul a hulladékgyűjtőbe…
Megy is, de Tökéletes úr akkor se jött vissza, meg is mondta, hogy soha többé. Később rájöttünk, hogy szerencsénkre. Mert megjelent egy másik férfi, Jellegtelen úr, akiről kiderült, hogy még rendesebb, még céltudatosabb, mint Tökéletes úr, ugyanakkor két lábbal áll a földön, megbízható, kedves – és egyáltalán, mindenhez jobban ért, mint Ő. Észrevétlenül boldogok vagyunk. Eszünkbe se jut, hogy el kellene dicsekedni vele Tökéletes úrnak, mert Tökéletes úr egyszeriben eltűnt, porrá vált, már nincs jelen az emlékeinkben. Nem kellett beledöngölni a földbe, köddé vált magától. Egyszerűen elfelejtettük. A kis hagyma meg elszáradt…
Az ember évekig hordozza magában volt szerelmét. Nincs rá általános szabály, hogy meddig.
Szerelmes filmek
A pszichológusoknak gazdag tapasztalataik vannak az exek tekintetében. Ők tudják, hogy az ember évekig hordozza magában volt szerelmét. Nincs rá általános szabály, hogy meddig. Attól is függ, hogy a kedvesünket mi hagytuk-e el, vagy ő hagyott el minket. Attól is függ, hogy utána kivel hoz össze bennünket a sors. Ha egyáltalán összehoz valakivel… Az emlékek hónapokig, évekig visszajárhatnak, az is megtörténhet, hogy életünk végéig velünk maradnak. Brrrr!
Az életformánk is szerepet játszik benne. Például: Anna tizenhét éve nem tud szabadulni férje emlékétől. Mivel egyedül él, amikor hazamegy a munkából, bekapcsolja a tévét: ez az egyedüli szórakozása. Nem éppen megfelelő szórakozás, mert amikor egy szerelmespár megcsókolja egymást a képernyőn, Anna sírva fakad, és szidni kezdi volt férjét. Azt szeretné, ha őt is megcsókolná valaki, és a férfit hibáztatja azért, hogy nincs része ebben a kellemes élményben.
Mit lehet ilyenkor tenni? Hát először is: ne akarjunk erőnek erejével felejteni. Ne álljunk neki nagy dérrel-dúrral kiradírozni Tökéletes urat az emlékeinkből. Ne likvidáljunk mindent a lakásunkban, ami őrá emlékeztet, ne tépjük apró darabokra a fényképeit, ne kapjunk hisztériás rohamot, ha az ágy alól előkerül a zoknija. És főleg ne költözzünk el. A pszichológusok szerint a túlzott felejteni akarással épp az ellenkező hatást érjük el. Minél több energiát fektetünk az ex likvidálásába, annál jobban hiányzik. A baleset utáni autóvezetéshez hasonlíthatjuk ezt az érzést. Ha a baleset után röviddel nem kezdünk el újra vezetni, az idő múlásával egyre jobban félünk tőle. Ha túl sokáig várunk, soha többé nem ülünk kormányhoz.
Semmit sem kell túlzásba vinni. Egy-két emlékfoszlányt, tárgyi emlékeztetőt megtarthatunk későbbi életünkben is (például ne dobjuk ki azt a festményt, amelyet Tökéletes úrtól kaptunk a születésnapunkra, s amely azóta is a rekamié fölött függ). De ne találkozgassunk vele. Egy találka nem emlékfoszlány! Az egykori párok közül kevesen képesek baráti viszonyban maradni a régi szerelemmel. Azért, mert egyszerűen nem megy. Az ex hónapokkal a szakítás után is túl erős érzelmeket korbácsol fel a lelkünkben, s ha találkozgatni kezdünk vele, újra vágyakozni fogunk utána. Még rosszabb a helyzet, ha volt szerelmünk azóta új kapcsolatban él. Akkor már saját szemünkkel láthatjuk, hogy nem velünk tervezi a jövőt. És gyűlölni fogjuk ezért, akárcsak Anna a férjét. A legjobb, amit tehetünk, ha új szerelmet keresünk, lehetőleg olyat, aki mindenben különb a réginél. Tehát: ne keressük a találkozást a régivel, ne hívogassuk telefonon. (Főleg ez utóbbit ne tegyük.)
Az idegesítő ex
Van olyan kapcsolat is, amelyik rossz volt, és most boldogok vagyunk, hogy kiléphettünk belőle. Volt párunk nem felelt meg az elvárásainknak, s a jövőben ösztönösen olyan férfit fogunk keresni, aki a réginek pont az ellenkezője. Az ex nem engedte, hogy nézzük a tévét? Ez a mostani tévét néz reggeltől estig. Minden hétvégén hegyet kellett mászni vele? Jelenlegi párunk szabadidejében ki sem teszi a lábát a lakásból. Minden este szemrehányón feküdt az ágyban, mintha azt mondaná: szerinted normális, hogy nem szexelünk mindennap? Most bezzeg szó sem esik a szexről, mert kedvesünk minden este a lepkegyűjteménye mellett alszik el. Tehát: semmit sem szabad túlzásba vinni. Az „Igazi” az, aki nem tolakszik be az életünkbe, hanem teljesen természetesen beleilleszkedik. Akire nem kell majd emlékeznünk, mert vele fogunk élni. Ez az, amire vágyunk. És akkor már eszünkbe sem jut egyetlen exünk sem.
Varga Klára
