Egy parkolóhelyen vártam a sárga furgonra, oldalán már messziről virított a Szívből jövő segítség felirat. Pistával gyorsan átpakoltuk egyik autóból a másikba gyerekeim kinőtt ruháit és megunt játékait.
A róluk szóló cikket Pista már nem tudta autorizálni: elhunyt tüdőembóliában. Még előttem a kép, ahogy azon fáradozik, hogy behúzza a teli furgon ajtaját. Ők, ketten Marikával (48) olyanok voltak, mint a borsó meg a héja.
Rabin Mária
Rabin Mária és Borovský „Pista“. Társak voltak a szó nemes értelmében. Szervezkedtek, útra keltek és gyűjtöttek, hogy megkönnyítsék a rászoruló családok és a bántalmazott kapcsolatból kimenekülők életét. Vajon mi lesz a szervezet sorsa most, hogy az egyik alappillér kidőlt?
– Egy ekkora veszteség után adódik a kérdés: milyen lesz a társulás jövője?
– Mindkettőnk élete a Szívből jövő segítség körül forgott – kezdi Marika. – A nagy feladat összekötött bennünket. Pista még az utolsó percében is arra kért, hogy menjek tovább az úton, ne hagyjam magam eltántorítani a céltól. Ezért folytatni fogom a munkát, érte és mindenkiért, akik bíznak a segítségünkben. Nem zuhanhatok össze.
– Mi volt Pista szerepe a szervezetben?
– Pistával több mint kilenc évig éltünk együtt. A társulás volt a mi közös gyerekünk. Pista a pályázatok megírásában segített, néha anyagiakkal is. Ő volt az én legszilárdabb bástyám! Együtt jártunk terepszemlére, gyűjtésekre, ő volt a sofőr, én pedig az adományozókkal kommunikáltam. Ezt a tisztséget most a vejem fogja ellátni.
– Azt mondják, a gyerekek még mindig várják „aput“...
– Pista mindig úgy ment a gyerekekhez, hogy ott lapult a zsebében a nyalóka, szeretett a gyerekeknek örömöt szerezni. Nem lesz egyszerű megmagyarázni nekik, hogy miért nem jön többé; sokszor már messziről futottak eléje. Akik apa nélkül nőttek fel, őt szólították apunak.
Pista kifejezett kívánsága volt, hogy ne gyászoljam. „Nem mehetsz a gyerekek közé feketében!” – mondta. Azt szerette, mikor piros ruha volt rajtam, az volt az ő színe.
– Az utóbbi hónapokban csúcsra járt a jóság. Beszéljünk kicsit a szervezetről. Hogyan képzeljünk el egy gyűjtést?
– A közösségi háló előnye, hogy egyre több embert tudunk megszólítani. Nyilvános posztban hívjuk fel a figyelmet az adakozásra. Sokan, akik bejelentkeznek, rögtön tippet adnak, kinek jönne jól a segítség. A gyámhivatal is segíti a munkát, van tőlük egy névsorunk a mélyszegénységben élőkről, nevekkel és telefonszámokkal.
– A családokat már ti keresitek meg?
– Felhívjuk őket, megkérdezzük, mire lenne szükségük. Amennyiben új család kerül a képbe, kimegyünk terepszemlére. Sokan szerénykednek, mert bizony több mindenre volna szükségük, nem csupán arra, amivel megkeresnek bennünket. Hiába, az ember úgy van összerakva, hogy nem szeret kérni. Ahol a kút télen befagy, oda vizet viszünk. Ahol a gyerekek a földön aludtak, oda ágyat vittünk. Adni jó, mert boldogsághormonokat szabadít fel, erősíti az önbecsülésünket! Ez ma már tudományosan bebizonyított.
– Az emberben változás történik, mikor ilyesmiket lát. Ez a változás a külvilág számára láthatatlan, csak ő van tudatában. Mi változott meg benned?
– Hússzívem van, mégis megkeményedtem. Az elején minden nap sírással telt, mert rengeteg gyerek él silány körülmények között. Sok hely van, ahol még villany sincsen. Erről ritkán esik szó. Pedig jó tudni, mert így kerekebb képünk lesz a világról. Pista és én az évek során megedződtünk; puha szívvel nem jutottunk volna messzire. Nemegyszer ki akartak használni bennünket. Ezért is fontosak a terepszemlék. Pista testes, nagydarab férfi volt, de engem sem kellett félteni. Nem voltam rest kiállni az elesettekért, ám ha visszaélést tapasztaltam, felemeltem a hangomat. Összeszokott páros voltunk mi Pistával, a végén mindig objektívek tudtunk maradni. Egyszer jelentkezett egy ötgyermekes család, hogy fizessük ki a villanyszámlájukat. Kiérkezve láttuk, hogy a 35 éves családapa otthon van, nem dolgozik, mert úgymond, fáj a dereka. Ilyen esetben feltételekhez kötjük a támogatást. Egyszer adunk, mert tekintettel vagyunk a gyerekekre – ellátjuk őket ruhaneművel és tartós élelmiszerrel –, amennyiben viszont az apa nem áll munkába, legközelebb már nem segítünk. Ennek az apukának aztán találtunk munkát.
– Mi mindent adományoztok a ruhaneműn kívül?
– Mindent, amit csak el lehet képzelni! Tartós élelmiszert vásárolunk, de felajánlásokat is elfogadunk. Lejárt szavatosságú ételt azonban nem továbbítunk. Az adományozásnak is van méltósága, fontos, hogy olyan adományokat ajánljunk fel, amelyeket mi magunk is szívesen fogadnánk. A gyűjtésekbe sokan bekapcsolódnak: polgármesterek, helyi képviselők, jólelkű magánvállalkozók és családok. Az emberek eredendően jók.
– Hogyan szűritek ki a nemkívánatos holmikat és cikkeket?
– A helyszínen pontos ütemterv alapján haladunk. Az adományozókat sorszámmal jegyzem, átvételkor ez a szám az adományra is rákerül. Így tudjuk, ki mit ad, és a limlomot szelektálni tudjuk. Egy törött játék, kinyúlt pulóver, lyukas cipő azt üzeni: „Nekik az is jó!“ Ez nem igaz, tisztelni érdemes a megszorulót. Mindig hangsúlyozom, hogy a használt ruhát csak tisztítva fogadjuk el.
Végül a raktárunkban mindent rendszerezünk, néha kimossuk a ruhákat, méret szerint átválogatjuk, szortírozzuk. Így tudom, merre nyúljak, mikor hívnak, hogy egy 12 éves fiúnak kéne télikabát. A munka időigényes, de vannak önkénteseink, akik örömmel segítenek.
– A szervezet hány családdal áll kontaktusban?
– 59 családhoz járunk stabilan, zömmel a nagyszombati és a nyitrai kerületből vannak. A szám egyre gyarapodik, mert a jó szándékú emberek segítenek. Egyszer egy kislány elárulta, hogy még sosem kapott a születésnapjára tortát. A közösségi hálón azonnal bejelentkezett egy cukrásznő, aki teljesítette a kívánságát. Vagy: egy ruhakereskedőtől rendszeresen érkezik támogatás, néha még az átadásokra is elkísér bennünket. Talán ezek a momentumok a legmegindítóbbak, mert azóta is emlegeti. Sokan csak nemes egyszerűséggel felhívnak, hogy szeretnének egy gyermeket meglepni; nem kérkednek a jótéteményükkel, nem verik nagydobra. Például így kapott nemrég egy kislány babaházat.
– A bántalmazott kapcsolatban élőket hogyan tudjátok segíteni? Hogyan jutnak el hozzátok?
– Telefonszámunk nyilvános. Sokan csupán lelki támogatásra vágynak, de a többség, aki hív, már döntött: menekülni akar az erőszakból. Általában a fiatal, kisgyermekes anyukák keresnek meg bennünket. A legtöbb esetben van hozzátartozó, akinél meghúzódhatnak; persze, az odajutást mi intézzük. A szervezet furgonjával és egy személyautóval érkezünk a helyszínre, a bántalmazott legszükségesebb dolgait elszállítjuk, utána a gyerekekkel beül a személyautóba. Rengeteg szervezéssel jár egy-egy kiszállás. Volt, hogy egy kékre-zöldre vert nő nálunk keresett menedéket: van erre berendezve egy szobánk. Persze, a párja nagy ribilliót csapott. Mert ahogy a bántalmazott tudja, hol keressen minket, úgy a bántalmazó is tisztában van vele, hová menekül.
– Mit teszel ilyenkor, mikor egy erős férfi agresszíven döngeti az ajtód?
– Nyugodt vagyok, és próbálok hatni rá. Néha sikerrel járok, néha nem. Pista régen katonatiszt volt, a megjelenése mindenkit tartózkodásra intett, ám kettőnk közül én voltam a keményebb, aki helyre utasította a hőzöngőket. Tartottak már pisztolyt a fejemhez.
Léopold Burger festménye 1894-ből
– A szervezet miből tartja fenn magát?
– Mi, ketten Pista nyugdíjából éltünk. A társulás Nemesócsán egy vegyeskereskedést üzemeltet: a befolyt összegből tartja fenn magát, ebből tankolunk, és vásároljuk a tartós élelmiszert. Én teljes egészében a szervezet működtetésével foglalkozom, a biztosításokat pedig elvezetem magam után. Szerencsére sokan adakoznak, és sokat pályázunk. A legnagyobb álmunk, hogy kiépítsünk egy menedéket a rászorulóknak.
– Mit jelent számodra a szociális munka?
– Szegénynek lenni, és várni a segítségre kettős teher, a feszültség sokszor rajtunk csapódik le. Néha mondogatjuk, elég volt, befejezzük; annyi bántás ért már bennünket. Aztán meg rögtön arra gondoltunk: vajon ki segítene ezeken az embereken, ha már mi sem? A legnagyobb boldogságot a mosolygós gyermekarcok jelentik számunkra. Egymás kezét fogtuk, mikor Pista lehunyta a szemét. Erőt adott, hogy az utolsó percekben vele lehettem; ettől ma még erősebben munkálkodik bennem a tenni akarás.
A végén megtudjuk, hogy a szervezet főtitkára tüdőembóliában halt meg. Nem volt beoltva, de a tesztje negatív volt. Mária otthon kezelte, mivel évekig egészségügyi alkalmazott volt. István vírusos tüdőgyulladással került 9 napra kórházba. Kiderült, hogy csupán az egyik tüdeje működött rendeltetésszerűen, a másik egy korábbi baleset miatt már nem jött helyre. Miután hazaengedték, otthon még másfél hétig élt.
Szeretni a másik embert!
Marika búcsúzóul még hozzáteszi:
– Gyerekfejjel arról győzködtem édesapámat: Meglássa, én majd árvaházat nyitok! Árvaházam ugyan nem lett, de dolgoztam idősotthonban és kórházban is. Dédelgetős, szeretgető típus vagyok. Egyik gondozottam, Feri bácsi meg is jegyezte, hogy én mindig simogatok. Benső indíttatásból fakad, hogy a szívemen viselem más emberek, a gyerekek és az idősek sorsát. Mikor a lányommal Nyárasdra költöztünk, egy rendezvényen megismertem Rigó Andrást: ők akkor már nagyban jótékonykodtak. Évekig csak figyeltem a munkájukat, segítettem, ahol tudtam. Végül aztán megszületett a döntés, önálló útra lépünk. 2012-ben mi is elindultunk Szívből jövő segítség néven. Pista lett a főtitkárunk, én az elnök, a lányom pedig a mindenes. A nyárasdi polgári társulással aktívan segítettük egymás munkáját, például gyermektáborokat szerveztünk közösen. Végül Nemesócsán vásároltunk egy családi házat, az lett az otthonunk és egyben a hivatalos székhelyünk.
