A Slow Food mozgalom a hagyományos, régi ízeket és alapanyagokat pártolja. Ezeket elevenítik fel a Marsen termékei is.
Bakura Babival – nagyon csinos, mosolygós hölgy – „rezidenciájukon”, a marcelházi pálinkafőzde kívül-belül ízléses épületében találkozunk. Márkanevüket – Marsen – a marcelovský sen, azaz marcelházi álom rövidítéséből kapjuk meg.
Babi, és férje Zoltán
Babi alaposan felkészült: hozza is a finomabbnál finomabb, kecses üvegekbe töltött italokat és az érdekes alakú (alul hasas, felül szűk) poharakat. Lelkesen magyarázza, hogy melyik párlatot melyik után ildomos megkóstolni, miért olyan a pohár, amilyen, hogyan rázogassuk, hogyan szívjuk be az illatát, hogyan nyeljük le, hogy a gyümölcs aromáját minél jobban érezzük. Szilvával kezdünk. Micsoda illat! Elvarázsolódom.
– Mitől ilyen finom, sima ez a pálinka?
– Az első osztályú gyümölcstől – feleli csillogó szemmel Babi. – Valamint attól, hogy nekünk nem a mennyiség, hanem a minőség a fontos: csak a pálinka szívét töltjük üvegekbe. Ez a következőt jelenti. A pálinkafőzésnek három szakasza van: az előpárlat, amelynek az alkoholtartalma magas, akár 90 fok is lehet, megsemmisítésre kerül. Aztán jön a középpárlat, a pálinka szíve, ebben érezni a legjobban a gyümölcs aromáját. Végül pedig az utópárlat folyik ki az üstből. Ebben még van alkoholtartalom, de már nem érezni benne a gyümölcsöt.
A többi hazai pálinkafőzdében még ezt is hasznosítják, hogy növeljék a mennyiséget. A Marsen többek közt attól első osztályú és különleges, hogy csak a középpárlatot töltjük az üvegekbe.
– Férje annak idején a bankszférában dolgozott, Ön pedig babaruhákat értékesített. Hogy jutott eszükbe éppen pálinkafőzésre adni a fejüket?
– Tulajdonképpen három ember ötlete volt: a férjemé és két barátjáé. Egy olyan első osztályú pálinkát képzeltek el, amilyen még nincs a szlovák piacon. Igazság szerint rengeteg energiát fektettünk már az előkészületekbe is, majd megvettük a rézből készült, kívülről is tetszetős főzőberendezést, és 2006-ban nekiláttunk.
– Ekkor már Ön is a cégnél dolgozott?
– Á, dehogy! Én éppen a saját fitneszklubomat építgettem… Mert nekem meg ez volt az álmom. Évekkel ezelőtt egy babaruházattal foglalkozó cégnek voltam az értékesítési menedzsere. Nagyon fárasztó munka volt: súlyos kilométereket levezetni, nap mint nap üzletet kötni… A sok autózást nem bírtam, egészségügyi problémáim támadtak. Tudtam, hogy idővel ki kell szállnom, és valami mással kell foglalkoznom.
Mivel a sport mindig is az életemhez tartozott, egy héten háromszor-négyszer futottam vagy tornáztam, elhatároztam: fitneszklubot nyitok.
– Nem a „cicababákra”, hanem a harmincas családanyákra kívántam építeni. Megvettem a gépeket – kölcsönből! –, és végre annak szenteltem az időmet, amit igazán szerettem: a sportnak. Jöttek is a nők szép számmal. Addigi munkámat feladtam, és az álmom szép lassan kezdett megvalósulni. Mindez 2005-ben történt…
– Egy évvel azelőtt, hogy belevágtak a pálinkafőzésbe?
– Pontosan. Aztán amikor megalapítottuk a cégünket, azt gondoltam, bejárok majd segíteni, de közben azért a fitnesszel is foglalkozom. Annál is inkább, mivel egy év alatt szép kis klientúrám alakult ki.
– Mikor jött el az idő, amikor úgy gondolta, hogy két lovat már nem tud megülni?
– Hát, nem én gondoltam úgy, hanem a férjem. Egy szép napon bedobott a mély vízbe. Közölte velem, hogy holnapután vendégek jönnek, akiknek pálinkakóstolót kéne tartani. Mondom: tessék? Jól hallottam? „Hát persze” – felelte teljes nyugalommal. – „Meg tudod te azt csinálni”. Mit mondjak? Kissé ideges lettem. De a tét nagy volt, és nem volt időm gondolkodni. Másnap bementem, mindent összeírtam. Sőt, próbát is tartottam. Megkértem a fitneszes hölgyeket és a férjeiket – külön a szlovákokat és külön a magyarokat –, hogy jöjjenek, hallgassanak meg. Az első próba nehéz volt, a második könnyebb, a harmadik pedig – az igazi pálinkakóstoló! – sikerült. A férjem csak annyit mondott: „Na, ugye! Én megmondtam.” Férfi módra ennyi volt a dicséret. Egyébként a férfiak nem szoktak szembe dicsérni – csak a hátam mögött. Másoktól szoktam visszahallani, mennyire elégedettek a munkámmal.
– És maga megdicséri őket?
– Ha ügyesek. És azt se rejtem véka alá, ha valamivel elégedetlen vagyok. A férfiak és a nők teljesen másképp gondolkodnak. Szerintem ahhoz, hogy valami jól működjön, szükség van mindkét látásmódra. Ki kell egyensúlyoznunk egymást.
– Mára már rutinosan tartja a kóstolókat. A pálinka viszont kimondottan férfias ital. Mit mondanak a férfiak, mikor megjelenik egy ilyen csinos nő?
– Alaposan meglepődnek. Aztán kellemesen csalódnak, majd örülnek, hogy egy hölggyel cseverészhetnek. Tisztelettel tölti el őket, hogy ennyi mindent tudok a kedvenc italukról. Persze szoktak viccelődni is: Hogyhogy nekem még nem piros az orrom? Biztos azért vagyok ilyen karcsú, mert sokat iszom! Meg hasonló megjegyzések vannak. De én nem sértődöm meg az ilyesmin, inkább veszem a lapot. Egyébként nem csak itt, Marcelházán tartok bemutatókat. Mivel a mi párlatunk ínyenceknek készül – első osztályú gyümölcs, kézi feldolgozás, középpárlat, az üvegeket is kézzel címkézzük –, nincs értelme üzletekben értékesíteni. Maradnak a jó nevű szállodák és éttermek, ahol viszont nehéz elérni az igazgatót. Izgi, ha végre sikerül találkoznunk: az étteremben üldögélve a fekete kistáskámból egymás után húzom ki a laposüvegeket… És persze mindegyiket megkóstoljuk. Vicces nézni a szomszédos asztalnál ülők reakcióit.
– Azért tegyük hozzá, hogy nemcsak Szlovákiát járja, hanem Európát is…
– Igen, minden évben benevezünk néhány nemzetközi versenyre, amelyek közül némelyik – például a bécsi Destillata vagy a budapesti HunDeszt – igen nívós világverseny.
Nagyon büszkék vagyunk rá, hogy szinte az összes termékünk díjnyertes – arany-, ezüst- vagy bronzdíjas. 2007-től több mint 70 díjjal rendelkezünk.
– Jelenleg hányan működtetik a vállalkozást?
– A férjem, Zoltán dolga a párlat elkészítésének technikai oldala, azaz ő a főzőmester. Jozef Šteffek felelős a szervezési háttérért. Az én tisztem a kapcsolatok kiépítése és ápolása. Ezenkívül van még két alkalmazottunk. Máskülönben a gyümölcs feldolgozásánál, a töltésnél és a címkézésnél mindenki dolgozik, a fiaim is besegítenek.
– A fiúk folytatják majd a szülők munkáját?
– Az egyik fiam főiskolára készül, a másik még csak középiskolás. (Szóval: mind a kettő középiskolás!) Szívem mélyén bízom benne, hogy egyszer majd a munkatársaink lesznek, de erőltetni semmit sem lehet. Mindezt majd a jövő dönti el.
