Miközben írom ezt a cikket, kíváncsiságból beírtam a keresőbe a nyilvános WC kifejezést. Legnagyobb meglepetésemre több opciót is kaptam térképpel, nyitvatartási idővel meg véleményekkel is.
Hasznos dolog az internet, amivel az ókori rómaiak nem rendelkeztek. Ám abban hasonlítottak a modern kori emberre, hogy felismerték, mekkora szükség van egy olyan helyre, ahol nyugodtan elvégezhették kis- és nagydolgukat akkor is, ha éppen nem tartózkodtak otthon.
Rómia kori közös illemhely (© Fr Lawrence Lew, OP, CC BY-NC-ND)
Mondjuk ők közben nem a telefonjukat bújták (vagy a samponos flakon hátulját böngészték), hanem egymással szórakoztak. Nehéz elképzelni, hogy amikor az ember ennyire intim tevékenységet folytat, akkor közben a vele szemben ülővel megvitatja az aktuális politikai helyzetet vagy a legfrissebb pletykákat. Pedig a rómaiak nagy valószínűséggel így könnyítettek magukon a kőből készült, többszemélyes, nyilvános latrinákban, amelyeknek a feljegyzések szerint még felügyelője is volt.
A kedvencem az ecettel töltött vödör, amiben lemosták a botra szúrt szivacsot, a tersoriumot: igaz, nem négyrétegű, illatosított vécépapír, de ha azt vesszük, hogy az ókori Rómáról beszélünk, egészen lenyűgöző. Kivéve azt a részét, hogy elég sok kézben megfordult ez a bizonyos szivacs. És még ha csak a kezekben fordult volna meg...
A rómaiak által használt tersorium (© toldinstone)
Időközben az is kiderült, hogy olyan apró, csiszolt cserépdarabkák, amelyeket a kutatók eredetileg valamiféle fejtörő játék darabjainak hittek, valójában azt a célt szolgálták, hogy az ókori görögök hátsó fertályukat tisztítsák velük. A cserepeken ugyanis ürülék nyomait fedezték fel, ráadásul használatukat bemutató ábrázolást is találtak a régészek. És még vannak olyan emberek, akik a kétrétegű papír miatt keseregnek…
Amióta hallottam a rémtörténetet (ami valószínűleg csak városi legenda) a menyasszonyról, akinek elfakadt a húgyhólyagja, mert élete legszebb napján nem akart olyan haszontalan emberi dologgal foglalkozni, mint a pisilés, azóta nagyon komolyan veszem ezt a „ha menni kell, akkor menni kell“dolgot.
Egy középkori katasztrófa
A középkor nem éppen a higiéniáról ismert korszak volt. Sok város utcáján bokáig koszban és ürülékben gázoltak az emberek, mivel a szemetet és az éjjeliedények tartalmát egyszerűen kiborították az ablakon. Állítólag létezett egy olyan törvény, miszerint a kiborítás előtt kiáltani kellett, hogy figyelmeztessék az utcán andalgókat a közelgő veszélyre. Ezáltal ugyan nem pottyant senki nyakába „végtermék”, ám az utcákat elborító bűzös ürülék teret adott a különféle betegségeknek.
Ezzel ellentétben a földművelésből élő vidékeken a trágya igazi kincsnek számított, hiszen termékenyebbé tette a talajt. Itt egy rövid gondolat erejéig visszakanyarodnék az ókori rómaiakhoz: egyes történészek szerint az okozta a Római Birodalom vesztét, hogy nem használták ki a trágyában lévő potenciált, így a termőföldek lassacskán terméketlenné váltak.
Árnyékszék használat közben az idősebb Pieter Brueghel Holland közmondások című 1559-ben készült festményén. (© szeretlekmagyarorszag.hu)
Térjünk vissza a középkori, ablakon kihajítós időkre! Hosszú ideig semmi változás nem történt árnyékszék ügyben (kerti illemhely). Legfeljebb annyi, hogy a várakban egész meghitt árnyékszékek kaptak helyet, melyeket többnyire a várárkok fölött helyeztek el. A 12. század végén történt egy tragikus kimenetelű baleset, amelyet erfurti latrinakatasztrófaként emlegetnek.
1184-ben Erfurt egyik épületében a birodalmi elit éppen egy földvitát igyekezett békés úton elrendezni, amikor az összegyűlt nemesek súlyától megadta magát a padló, és valamennyien az alattuk lévő pöcegödörbe pottyantak. Egyes feljegyzések szerint hatvanan, mások szerint akár százan is életüket veszítették a bizarr balesetben.
Valami bűzlik Versailles-ban
Versailles-ról általában a csillogás, a pompa, a fényes Tükörterem, a királyi udvar intrikái jutnak eszünkbe. Vajon ebben a hatalmas kastélyban mennyi budi lehetett? Nos, kiábrándító, de a fényűzés alatt valami igencsak bűzlött. Vagyis még mindig dúlt az éjjeliedények divatja, amelyek tartalmát pedig nyilvánvalóan a szolgálók ürítették ki.
Nem kevés vendég panaszkodott a kastélyban terjengő szagokról. Persze ez nem is volt csoda, hiszen emberek ezrei nyüzsögtek naponta a kastélyban. Arról nem is beszélve, hogy a hatalom szimbóluma hosszú ideig épült, így a munkálatokkal járó por, kosz is hozzátett az általános piszkossághoz.
Versailles-ban ehhez hasonló hordozható éjjeliedényeket használtak. (© genikuckhahn.com)
Amikor a nemesek elhagyták a kastélyt, magukkal vitték hordozható bilijüket, ami formában leginkább egy szószos tálhoz hasonlított, és amikor úgy hozta a szükség, azt használták. Ha meg nem volt náluk, akkor elintézték a dolgot bokrokban, átjáró folyosókon, lépcsőkön, sarkakban.
Az öblítős vécét egy angol úriembernek, Sir John Harringtonnak köszönhetjük. Ez a 16. századi próbálkozás azonban nem aratott nagy sikert. 1775-ben Alexander Cumming hozzágondolta az S alakú csövet és a csúszószelepet, végül Joseph Brahman tökéletesítette a szerkezetet, ami csupán az iparosodás után lett igazán népszerű.
Manapság természetesnek vesszük a kulturált illemhelyek létezését. Mármint mi, akik szerencsések vagyunk, és még válogathatunk is vagy fintoroghatunk, ha éppenséggel egy lepukkantabb benzinkúton kell elmennünk oda, ahová még a király is gyalog jár.
Nehéz elhinni, de még mindig vannak olyan helyek a világon, ahol az öblítős vécé maga a csoda. Ahol az ember a fél karját odaadná egy olyan nyilvános illemhelyért, amibe mi, a kényelmes ülőkéhez meg a Domestos szagához szokottak, semmi pénzért nem tennénk be a lábunkat.
Sir John Harrington és találmánya, az öblítős vécé. (© allthatsinteresting.com)
Vissza a középkorba
Hol tartunk most? Az okos vécéknél, amelyek érzékelik, ha a test eltávolodik tőlük, lehúzzák magukat, zenélnek, beépített bidé van bennük, magukat fertőtlenítik. De! Még mindig vannak olyan helyek a világon, ahol maradtak a középkori körülmények, amelyek nem csupán higiéniai okoból aggasztóak.
Mr. Toilet
Rablások, gyilkosságok, nemi erőszak is fenyegeti azokat a férfiakat és nőket, akik éppen annyi időre zárják ki a külvilágot az utcán, amíg elvégzik „dolgukat”. Egy olyan emberi szükségletről van szó, aminek nyugodt elvégzéséhez mindenkinek egyaránt joga van. Vagyis kellene, hogy legyen. Ezért a jogért harcol Jack Sim, akit a legtöbben Mr. Toiletként ismernek. A szingapúri születésű aktivista az “Élj hasznos életet!” mottót követve úgy érezte, az emberiséget kell szolgálnia.
Mr. Toilet, vagyis Jack Sim (© bbc.co.uk)
Felismerte, hogy az egészséges élet és a betegségek megelőzésének kulcsfontosságú része a tiszta mellékhelyiségek építése legfőképpen a szegény régiókban. Azokat az embereket képviseli, akiknek hangját egyébként nem hallanánk meg. Nyíltan beszél arról, amiről csak pironkodva ejtünk szót, amiről nem szokás beszélni. Igen, a vécézésről beszélek.
Mr. Toiletet megdöbbentette a nyilvános vécék állapota, ezért úgy döntött, felhívja a figyelmet erre a problémára. 2001-ben megalapította a WTO-t, vagyis a World Toilet Organization nevű szervezetet, ami amellett, hogy korszerű nyilvános mellékhelyiségeket épít a rászorulóknak, felhívja a figyelmet arra, hogy még mindig vannak olyan helyek a világon, ahol a szennyvízkezelés egyáltalán nem megoldott, aminek következtében rengetegen meghalnak, olyan helyek, ahol nem veszélytelen a pisiszünet.
Ha ezek után valaki szeretne hálát adni azért, hogy otthonában van öblítős vécé, zárható ajtó meg vécépapír, a városában pedig használható nyilvános vécé, akkor azt november 19-én tegye meg, ugyanis akkor van a WC világnapja.
