Tévedés ne essék, nem a lustaság mellett kampányolunk, hanem az egészséges szépséget hirdetjük. Amelyik néha 34-es, néha 46-os méretű. Mert így kerek a világ!
A legutóbbi Új Nő-s rendezvényünkön egy gödröcskés arcú kislány mondott mesét. Duci szilvás gombócként gurultak ajkáról a szavak, maga is csupa gömbölyűség és kerekdedség volt. Önkéntelenül is az jutott eszembe róla: mennyire szegényes is volna a csupa 36-os méretekkel teli világ… Eltűnne minden sokszínűség és változatosság, ezt a mesét sem mondaná el így többé senki, eltűnnének a telt keblek és bevágó varrások, hegyes könyökkel közlekednénk egy szabályosan szögletes világban. Brrr!
Pedig egy efféle világ felé tartunk... Egy hófehér tejszínhab felhőről azonnal saját, kövér testünk jut eszünkbe. És máris biztosak vagyunk benne, hogy soha senki sem fog szeretni minket. Mert egy duci nő – az nem lehet szeretnivaló. A kövér jövőtől való félelem teljesen bekebelezi a jelenünket. Felszabadult pillanatok helyett kalóriákat számlálunk. Majd akkor leszek igazi nő, boldog és vidám, ha lefogytam. Ha, ha, ha... De az a bizonyos nap valahogy soha nem jön el. Pedig tetszik, vagy sem, az egyetlen dolog, ami biztosan elkísér minket az életünk végéig, az a testünk. Akár hetven évet is eltékozolhatunk azzal, hogy hibáztatjuk, miért is nem tökéletes.
Épp ezért itt az ideje mérlegelni, kinek a mércéjével tekintünk önmagunkra – és egy kis időre elhagyni végre a 90/60/90-es méretek világát! Talán nem a divattervezőknek kéne megmondaniuk, hogy elfogadható-e a testünk, vagy sem, hanem saját magunknak.
Tegyünk próbát: egy hónapig ne gondoljunk arra, milyennek kéne lennünk mások szerint, hanem élvezzük és szeressük azt, amink van! Minél több, annál jobb! Mert a gömbölyű is lehet gyönyörű. Bizonyítékként álljanak itt a képek – olvasóink képei!
Szekeres Anikó (30 éves, eladó, Bős). Anikó 42-es méret.
– Mindig is „husi” voltam. Nem zavart, talán, mert a rokonságban ilyenek a nők. Telt mell, széles csípő, jó nagy száj és intenzív kisugárzás. Nem értem meg azokat a lányokat, akik sanyargatják magukat. Nem mondom, hogy nem figyelek oda arra, hogy mit eszem. Ha este tízkor ülnék neki vacsorázni, mint a barátnőm, akkor rövid időn belül gurulnék, mint egy labda. Sajna, hajlamos vagyok a hízásra. Pár hónappal ezelőtt szakítottam a barátommal. Nehéz volt, s mire a lelkem könnyebb lett, leadtam majd tíz kilót. A szakításunknak azonban semmi köze nem volt a kilóimhoz. Sőt, azt tapasztalom, hogy a pasiknak „bejön”, ha a nőnek kerek a csípője, gömbölyded a popsija.
Én nem hiszem, hogy lehet valakit részletekben szeretni. „Jaj, drágám, szeretem a melled, de a pocid már nem annyira.” Nem, nem, ebből én nem kérek!
– A kedveseimnek mindig tetszett, hogy nőiesek az idomaim. Egyik sem várta el tőlem, hogy salátalevélen tengődjek. Igaz, igyekszem hangsúlyozni az előnyeimet, és leplezni a hátrányaimat. Szinte minden ruhám olyan, amilyenben a lehető legtöbbet tudok megmutatni a cicimből. Nem könnyű, mert alig találok magamra konfekciót. Nemegyszer alig lépek be az üzletbe, már odaszól az elárusítónő: „Ilyen nagy méretet mi nem tartunk.” Van azonban egy csodálatos, ügyes kezű varrónőm. Melltartót pedig az internetről rendelek. Nagyon szeretek öltözködni, mert egy jó ruhával tökéletes nőt tudok varázsolni magamból. És hogy az álomnő kicsit husis? Na és? Én ilyennek szeretem magam – és mások is ilyennek szeretnek!
Anikónak soha nem okozott gondot, hogy kicsit teltebb idomokkal van megáldva. Sőt, így érzi magát igazán szexinek.
Méry Lilla (egyetemista, Somorja, 21). Lilla 42-es méret.
– Mindig is duci kislány voltam. Emiatt az alapiskolában sokat csúfoltak. Én meg bánkódtam. Otthon hiába magyarázták, hogy ebből nem kell ügyet csinálni, a gyerekek mindig kicsúfolják azt, aki eltér az átlagtól. Nem tudtam elfogadni magam. Középiskolás koromban aztán elkezdtem rendszeresen tornázni, és sorra kipróbáltam a felkapott fogyókúrákat. De rendre vissza is szedtem azt a pár kilót, amit kínkeservesen sikerült leadnom. Beláttam: szeretek jókat enni, és nem szeretem magam gyötörni. De a cukrokat és a fehér lisztből készült ételeket örökre kiiktattam az étrendemből. Aztán majd tizennyolc éves koromban jött egy kedves fiú: az első nagy szerelem. Ő elfogadott ilyennek, amilyen vagyok.
Mert érdekes mód a fiúkat nem zavarja az alakom. Gyakran megnéznek az utcán, mosolyognak, látom a tekintetükben az elismerést. A mostani barátom is ducinak szeret.
– Ma már nekem sem okoz gondot, hogy nem vagyok egy nádszálkisasszony. De azért, a tanulás mellett is, hetente kétszer elmegyek fitneszbe. Nem fogyasztani akarok – inkább feszesíteni. A két legjobb barátnőm szintén túlsúlyos, és rajtuk is észreveszem, hogy vannak „előnyeink”. Mi, telt lányok sokkal vidámabbak, kiegyensúlyozottabbak vagyunk. A koleszben meg azt látom, teljesen mindegy, ki hány kiló, alacsony-e vagy magas, végeredményben teljesen senki sem elégedett magával. Elég ránézni a címlaplányokra, hogy elmenjen a kedvünk. Nem tudom, hogy az újságokban látható cérnavékony csajoknak mennyi lehet az energiájuk. Szerintem nem sok. Pedig ahhoz, hogy az ember élvezni tudja az életét, életerő kell. S ebből nekünk, gömbölyűknek, hála a jó istennek, sok adatott.
Még most is gátlásos szürke kis egér lenne, ha nem jött volna egy szerelmes fiú, aki megtanította arra, hogyan szeresse önmagát.
Goljan Mónika (ápolónő, Komárom, 30). Mónika 42-44-es méret.
– Amikor alig hét hónaposan megszülettem, az orvosok nem sok jóval kecsegtették az anyukámat. Aztán rákaptam az evésre, és hetven kilóig meg sem álltam. Tizenkét éves koromra kivirultam, kiteltek az idomaim: a lányok irigykedve piszkáltak, a fiúk meg nyálcsorgatva követtek naphosszat. Soha nem jutott eszembe, hogy változtatnom kellene a külsőmön. Élveztem, hogy tetszem, hogy kívánatosnak tartanak. Aztán fiatalon, nagyon fiatalon, megismertem a férjemet, akinek kifejezetten imponáltak az idomaim. Megszületett a kisfiam, Dániel, majd kislányom Sztella, és a terhesség alatt rám rakódott majd húsz kiló. Ezzel a többletsúllyal nem tudtam megbarátkozni. Ekkor éreztem először azt, hogy változtatni kéne a külsőmön.
Fogyókúrák, diéták, fogyás-hízás, az ismert jojóeffektus – egymást követték az életemben, míg rá nem találtam a káposzta-kúrára. Másfél hónapig csak káposztalevesen éltem, és sikerült lefogynom 60 kg-ra. Nem sokáig örülhettem, mert egyre többször éreztem rosszul magam, gyenge voltam, fáradékony.
– Ismét elkezdtem rendesen enni, és attól kezdve, hogy elértem a szokott „versenysúlyom”, ismét jól érzem magam. Testileg. Lelkileg azonban más a helyzet. Nehezen tudok hozzászokni a gondolathoz, hogy a terhességek nyomait örökre viselni fogom a testemen (mindkét gyermekem császármetszéssel született). Harmincéves koromra elveszítettem az önbizalmat. Sokat gondolkodom azon, hogy talán jót tenne az önbecsülésemnek, ha lefogynék pár kilót. Közben tudom, nekem nem a kilóimmal, hanem az éveimmel kell megbarátkoznom. Az évek múlását, a testem természetes változását ugyanis nem tudom visszafordítani.
Amióta azonban elfújta a szülinapi tortáján mind a harminc gyertyát, egyre elégedetlenebb önmagával, a korával.
Hakszer Mónika (eladó, Dunaszerdahely, 36)
– Kicsi korom óta ilyen husis vagyok, és ettől már az óvodában kirekesztettnek éreztem magam. Amikor első osztályos lettem, senki sem akart egy duci kislánnyal barátkozni. Hagytam magam kihasználni, cserébe az illúzióért, hogy nekem is vannak barátaim. Tizenéves koromra már tele voltam gátlásokkal, ami nem meglepő, hiszen akkoriban hetven kiló voltam. Évekig küszködtem a kisebbségi komplexusommal. Tizenhat éven át nem tudtam rászánni magam, hogy kimenjek a strandra. Már nemcsak a testemet, önmagamat sem tudtam felvállalni. Ültem otthon, és ostoroztam magam a külsőm miatt. El voltam keseredve, mert már minden barátnőmnek volt fiúja, csak nekem nem.
Biztos voltam benne, hogy nekem soha nem lesz senkim, és hiába mondták a szüleim, hogy ez csacsiság, hiszen jó természetem van: nem tudtak meggyőzni. Nem gondoltam arra, hogy azok is szenvednek, akik szeretnek.
– Egy nap a bátyám hazaállított Denis Russos könyvével, az elválasztó diétáról. Bevált. Miután az első kilókat leadtam, olyan boldog voltam, mint senki más. Aztán egyre bátrabban szedtem a köretből is, és a kilók a végén kíméletlenül visszajöttek. Később munka mellett elkezdtem énekelni: bárokban, hotelokban léptem fel, végül két évig Németországban dolgoztam egy elegáns szállodában. A rendszertelen életvitel, a sok munka és stressz teljesen kimerített, és húsz kilóval vékonyabban tértem haza. Végre jól éreztem magam a bőrömben, kinyíltam. Pár kiló mára visszajött, de nem zavar.
Mónika 38-42-es méret, és éveken át harcolt kilóival, önmagával, míg végre – célba ért.
– Pár hónapja teljesen megváltoztattam az életstílusomat: kevesebb kalóriabevitel, több mozgás. Tornázni mindig utáltam, de nem adom fel. Harmincöt kemény év kellett ahhoz, hogy megértsem, minden a fejben dől el. Ma minden napomat úgy kezdem, hogy rámosolygok a tükörképemre. Eljutottam oda, hogy békében tudok élni önmagammal, felszabadultan tudok nevetni, és örülök a mindennapoknak. A barátnőimmel társaságba, szórakozni járok. És mivel vonzónak, nőiesnek tartom magam, nyitottabbá váltam a pasikkal szemben is. A pozitív belső változások visszatükröződnek. És ez nagyon jó érzés.
