Jókuti Andrást Világevőként ismerte meg az internetes világ. Sorra veszi az országokat, mindent megkóstol, élményeiről pedig blogjában számol be.
Semmit sem utasít vissza, mert eldöntötte: neki minden ízlik.
Jókuti András
– A legtöbb ember szeret enni, de hogy lesz valakiből Világevő?
– Édesanyám minden nap friss, háromfogásos ebéddel várt haza engem és a két bátyámat. Előtte az iskolai menzán is megebédeltem – mindig azt mondtam, hogy egy beteg osztálytársam helyett eszem. Sokakkal ellentétben én szerettem a menzakosztot, számomra kuriózum volt, hiszen olyan ízeket ismertem meg, amelyeket otthon sosem. Ha néhanapján eljutottunk egy étterembe, míg a család rántott húst rendelt, addig én kísérleteztem, és mondjuk, vaddisznót ettem. Diákként a zsebpénzemet is kajára költöttem: addig kuporgattam, míg össze nem jött egy libamájas szendvicsre való. Az egyetemet német szakon végeztem el, s bár nagyon szeretem a nyelvészetet, egy percet sem dolgoztam a tanult szakmámban. Belesodródtam a média világába, dolgoztam televízióban és rádióban, jelenleg pedig újságírással foglalkozom. Az utazásaim során fontos volt, hogy azt egyem, amit a helyiek. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy az ételekhez választok országot.
– Hol kezded a felderítést?
– Az a célom, hogy azt egyem és ott egyem, ahol a helyiek. Eldöntöttem, hogy nekem minden ízlik, semmit sem utasítok vissza. Az ánizs ízét például sokáig utáltam, de gyakoroltam: az ízét ma sem szeretem, viszont tudom élvezni a vele készült ételeket. Az egzotikus országokban nem megyek be az elegáns éttermekbe, mivel az ilyen helyeken nemzetközi ételek szerepelnek a kínálatban.
Egyenesen imádok az utcai standoknál és a piacokon étkezni. Nem zavar a rumli, és az sem, ha szó szerint zacskóba vagy a kezembe tálalnak. Vállalom a kockázatot, s hovatovább egyre kevesebbszer kell gyomorproblémákkal küzdenem.
– Milyen extrém ételek kerültek eddig a tányérodra?
– Lyonban egészben főtt borjúfejet ettem. Nem zavart a szem, a nyelv vagy a fogak, egyszerűen csak jóllaktam a rántott pacallal. Kóstoltam már grillezett hangyát és tücsköket: nagy ízük nincs, és jól sem lehet lakni velük. leginkább a pattogatott kukoricához hasonlítanak. Vietnamban kígyóbort kóstoltam: ez egy ötliteres üvegben tárolt helyi szeszesital, amiben egy döglött kígyó konzerválódott. Japánban fugut ettem, ennek az ételnek az extrémitását a kockázat adja (állítólag minden évben meghal tőle valaki). Madárpókra már régóta fáj a fogam, de eddig még sehol sem találtam.
– Életed legjobb ebédje?
– Egyértelműen egy kobesteak Kobéban! Japán számomra a csodaország. A perfekcionizmusnak hála itt csak tökéletes ételek kerülnek a vendég elé a benzinkútnál is. Kobe városába csak azért vonatoztam el, hogy megkóstoljak egy igazi kobe marhából készült steaket. „Koppintását”, a wagyut már nálunk is lehet kapni, de össze sem lehet hasonlítani az igazi kobe húsával: a kobe marhát a legenda szerint szakéval masszírozzák, sörrel itatják – és Japánból tilos kivinni.
– Gasztrotúráid során ért már csalódás?
– Utoljára Közép-Amerikában jártam. Az élővilág itt tarka – a konyhájuk már korántsem ennyire színes. Bár vannak kitűnő halételeik, a fogások fő alkotóeleme a bab és a rizs. Sajnos, hiányzik az élvezet, az öröm a helyiek étkezéséből: az ebédet, vacsorát csak letudják. De hogy Közép-Amerikát rehabilitálhassam, minél hamarabb szeretnék eljutni Peruba, ahol ma virágzik a gasztronómia, új és új éttermek nyílnak.
– Sokaknak a francia konyha jelenti a csúcsot. Számodra is ilyen fontos a gall gasztronómia?
– Lyonban a Bocuse akadémián egy háromhetes főzőtanfolyamon vettem részt. Elképesztő, hogy mennyi alázat és munka van a francia konyhában! A legegyszerűbb egytálételt is legalább 20 lépésben készítik el. A rengeteg apró trükk, lépés és fortély – ezek teszik a francia konyhát olyan tökéletessé. Franciaországhoz és Paul Bocuse-hoz más élményem is fűződik. A 85. születésnapja alkalmából a lyoni városházán hatalmas ünnepséget tartottak – sikerült bejutnom, de a gálavacsorára már nem voltam hivatalos. Mikor a sajtósokat kitessékelték, én csendesen meghúzódtam a konyha egyik sarkában. Aztán a vendégek közt találtam egy szabad helyet, így nekem is felszolgálták a három Michelin csillagos séfhölgyek ételkölteményeit.
– Ha egy jót akarsz enni…
– Hangulatfüggő. Hétvégenként például az édesanyám főztjét szeretem a legjobban. Ha valami magyarosra vágyom, a Bock bisztrót választom, ha franciásra, akkor a Borkonyhát, ha baszkra, akkor a Mák bisztrót. Ha pedig olcsót, de nagyon jót akarok enni, akkor az nU bisztróba megyek, ha pedig nagyon fontos, hogy jó legyen, akkor a Costes a nyerő.
