Mit szólna vajon a lakosság, ha Pozsony főpolgármestere 2018 karácsonyának valamelyik estéjén terepjárójával áthajtana az Óvárosból Ligetfaluba a befagyott Duna jegén? Valószínűleg nem tenne jót az illető népszerűségének. Pedig a középkori Pozsonyban volt egy hasonló karácsonyi szokás.
Kezdjük ott, hogy a Prágai Magyar Hírlap 1937. december 25-i számában nemrég véletlenül rábukkantunk egy cikkre, melynek címe Régi, szép pozsonyi karácsonyok... Az írás néhány régi pozsonyi és csallóközi karácsonyi szokásról tesz említést, de a legszórakoztatóbb talán mégis a felvezetése: „A karácsonyi népszokások lassanként kimennek a divatból. A rádió, a repülőgép és az autó rohanó korszakában ezen már nem is szabad csodálkoznunk. Valahogy más emberré formált minket a modern életˮ – indítja a cikket a magát R – y J – ő szignóval aláíró szerző. „Ha egy múltbéli alak álmából felébredve körülnézne, és meglátná ezt a temérdek modern furcsaságot, biztosan nem tetszene neki, viszont akik élnek, azok már megszokták, a múltat pedig lassanként elfelejtik” – folytatja a helyzet értékelését.
Szép szokás a jóllakás
Aztán azzal folytatja, hogy a régi korokban mindig nagy öröm és vigasság jellemezte a karácsonyt, hiszen a Megváltó Isteni Gyermek születésének megünnepléséről volt és van szó. „Elevenítsünk fel néhány régi szokást, hiszen küszöbön a karácsony” – zárja a bevezetőt, ami arra enged következtetni, hogy cikkét eredetileg néhány nappal (vagy héttel?) korábbi megjelenés reményében írta, a december 25-i szám szerkesztői pedig már nem módosítottak a szövegen, pedig nyilván tudták, hogy 25-én a karácsony már nem épp a küszöbön van, hanem valamivel beljebb.
Régi és szép szokásnak nevezi a gyakorlatot, hogy Pozsony polgármestere a városi tanácsosokkal megjelent a dómban az éjféli misén, majd pénzt, halat és kalácsot osztottak szét a szegényeknek, akik ellepték a dóm környékét. Böjttel viszont, úgy tűnik, nem fárasztották magukat. „Utána a városi urak a plébániára voltak hivatalosak, ahol ünnepélyesen megvendégelték őket. A reformáció idejében ez a szép szokás már elmaradt.” Érdekes lenne mindenesetre kipróbálni, milyen visszhangot váltana ki 2017-ben ennek a „szép szokásnak” a felelevenítése, milyen kommenteket kapnának például az interneten a városi elöljárók, ha szenteste testületileg bevonulnának valamelyik plébániára, hogy az egyházi méltóságokkal éjféli mise után még jól bevacsoráljanak.
Polgármester a jégen
Vélhetően azt sem sok választópolgár díjazná, ha a város vezetői karácsonyeste a befagyott Duna jegén autókáznának. Pedig 5-600 évvel ezelőtt még ez is egy módja volt a Megváltó születése megünneplésének. No nem SUV-gépkocsikkal, hanem lovas szekerekkel. A XV. és XVI. században szokásban volt, hogy vállalkozó szellemű fuvarosok karácsony éjszakáján áthajtottak a befagyott Duna jegén, folytatja a cikk. „Aki először tette meg a veszélyes utat, a polgármester megjutalmazta, és utána ő maga is követte a példát a tanács tagjaival” – állítja a szerző, majd hozzáteszi, hogy információi szerint pozsonyi polgármester legutoljára 1526-ban csinált ilyet.
A különféle jégünnepélyek később is népszerűek voltak, akik például bírták szusszal, az éjféli mise után a Duna jegén még felgyalogoltak az osztrák határhoz, a Kristofek-vendéglőhöz, ahol forralt bor és sült hal várta őket. Egyéb jelentős közösségi események voltak a karácsonyi ünnepi játékok, melyek a cikk szerint Pozsonyban a XVI. századtól kezdtek elterjedni – állítólag Főrévből. Ezeken bibliai jeleneteket adtak elő, néhánynak a neve is fennmaradt: Geschbiel von der Gebut Jesu Christi vagy Adam und Eva geschbiel. Híresek voltak a betlehemijászol-készítők, különböző stílusú betlehemeikkel. A cikk szerint Pozsonyban a legszebb a Kapucinus templomban található, és a XVII. századból származik.
Patkók, ágyúk, ostorok
Mit ettek karácsonykor a régi Pozsonyban? A Prágai Magyar Hírlap cikke elsőként említi a „beiglit”, a híres pozsonyi mákos és diós patkót. Egy régi céhkönyvre hivatkozva említi, hogy 1599-ben egy bizonyos Fichtel Herman aratott sikert patkóival, olyannyira, hogy „meg is kapta a céhtől a felhatalmazást, hogy még utódai is jogosultak karácsonytól pünkösdig ilyen kalácsot sütni”. Később pedig a lakosság körében annyira elterjedt a pozsonyi patkó készítése, hogy állítólag férjhez sem igen lehetett adni olyan lányt, aki ennek technikáját nem bírta. Bár nem kötődik kimondottan a karácsonyhoz, de említi a másik pozsonyi specialitást, a kétszersültet is.
A karácsonyesti fogások közül a sült hal mellett a mákos tészta és a lencseleves, előételként pedig a méz-dió-ostya kombináció említtetik. A karácsonyi vacsora ideje este hét óra volt, amikor megszólaltak a városban a mozsárágyúk. „Rendes polgárember addig nem ült vacsorához, amíg a mozsarak el nem dördültek.”
Manapság elég nagy bunkóság, ha valaki karácsonyeste petárdázik vagy tűzijátékozik, de úgy tűnik, régen az ilyesmit máshogy ítélték meg. Az említett ágyúzás mellett szokás volt például, hogy a pozsonyi fiákeresek este nyolckor cilinderben és ünneplőruhában felültek kocsijaikra, és végighajtottak a főbb utcákon, közben pedig ostoraikat pattogtatták. A produkciónak általában népes közönsége volt, vagyis mindenki az utcákra tódult, hogy megszemlélhesse a szinte művészi érzékkel bemutatott durrogtatást. Éjfélkor hagyományosan megszólaltak a harangok.
Tükröződő néplélek
A népiesebb jellegű szokások közül a cikk a dióhéjúsztatást említi: a fiatalok apró cédulákat raktak dióhéjakba a neveikkel, és egy vödör vízben úsztatták azokat. Ha egy legény és egy lány „csónakja” találkozott, azokból egy pár lett, mondták. Akinek a csónakja felborul, az hamarosan meghal, mondogatták szintén. Szentestén a zuckermandeli lányok „erősen figyelték” a Duna víztükrét, mert megláthatták benne jövendőbelijük képét. Gombócokat is főztek, bennük cédulára írt nevekkel – amelyik gombóc először feljött a vízben, megmutatta, kik lesznek egymáséi.
A Csallóközben szűrbe és bundába öltözött betlehemesek jártak házról házra karácsonytól Szilveszterig: énekelve és zenélve eljátszották Jézus születésének történetét. Ahová beengedték őket, élelmiszert és pénzt kaptak. Karácsony estéjén tilos volt varrni, mert a tyúkok a néphit szerint nem fognak tojni. Ha a gazda lánccal szenteste körbefutja a házát, távol tarthatja a patkányokat.
„Ma már természetesen mosolygunk ezeken a naivságokon, azonban ezekből mégis a nép lelke tükröződik vissza” – zárja értekezését a szerző. Hetekig tartó adventi vásárokról nem tesz említést, bár nem is állította senki, hogy azok valami évszázados hagyományt tükröznének. De azt azért R – y J – ő is leszögezi, hogy „üres és léleknélküli a karácsonya annak, aki a legszerényebb karácsonyfát sem tudja felállítani otthonában. Pedig manapság éppen az számít Pozsonyban progresszívnek, aki környezetbarát módon próbálja otthonába csempészni a karácsony lelkületét, vagyis az eddigi ikeás visszaváltható konténeres fenyő helyett már cserepes fenyőfát díszít fel, amelyet tavasszal kiültet valamelyik ismerőse vagy rokona udvarába. Vagy cserépben hagyja, és jövőre is azt díszíti fel. Vagy csillogó öntapadó szalaggal a falra ragaszt egy fenyőfaalakot. Vagy vesz egy műfenyőt, azzal kevesebb a gond. Csak hát annak meg nincs fenyőillata (de lefújható mondjuk fenyőillatú légfrissítővel). Bizony, a karácsony megünneplése 2017-ben sem egyszerű feladat. 2137-ben pedig valószínűleg jót mosolyognak majd az akkori pozsonyiak azon, miben is tükröződött a néplélek 2017 karácsonyán.
Veres István
http://www.pozsonyikifli.sk/hu/Friss-kifli/Tortenelem/nem-voltak-epp-unalmasak-a-regi-pozsonyi-karacsonyok.html
