Ez a nyár más volt, mint a többi. Meghökkentett trópusi forróságaival, váratlan hűvös reggeleivel, szélviharos-zivataros-jégesős hidegfrontjaival – és megörvendeztetett a olimpia magyar sikereivel. Meglepett azzal, hogy örök szövetégnek hitt kapcsolatok szálait bontotta szét.
„Az embernek csak az arca ismerhető, de az arca nem ő. Ő az arca mögött van. Láthatatlan.“ (Gárdonyi Géza: A láthatatlan ember)
A televízió előtt ücsörgők szinte hetente szembesültek a sztárválások és szakítások hírével. A teljesség igénye nélkül: Katie Holmes és Tom Cruise, Vanessa Paradis és Johnny Depp, Gillian Anderson az X aktákból és rendező férje Mark Griffiths vagy a magyar operettszínházi álompár, Szinetár Dóra és Bereczki Zoltán. Valódinak, hitelesnek tűnő kapcsolatok és látszatvarázslatok törtek szét. Nemcsak a hírességek világában.
Ezen a nyáron, hosszú évek biztos, kipróbált kapcsolatainak önként vállalt láncait marta szét az idő. Hogy miért? Talán divatból, merthogy mindenkinek esélye van egy újrakezdésre. Talán azért, mert sosem volt meg a kapcsolat valódi mélysége. Netán hazudott az egyik vagy mindkét fél becsapta önmagát. Elhamvadt a szerelem lángja és a kihűlt hamut bámulva úgy döntöttek: inkább egy új szerelem illúzióját kergetik…
Látszatra egyszerű dolog a szakítás. A valóságban nem az. Nem az, mert egyúttal a régi önmagunktól is meg kell válni. Meggyászolni és eltemetni a múltat. Hatalmas tévedésben él, aki úgy hiszi, könnyedén átlép rajta. El kell engedni az összetört kapcsolat darabkáit, különben furcsa „kísértetként“ visszajárnak.
A gazdájuk nem lel nyugalmat, sem boldogságot. A fel nem dolgozott szakítás tudat alatt ott munkál benne. A válás – minden válás– mindkét fél számára kudarc, s nemcsak kudarc, gyász is egyben – a meg nem élt közös lehetőségek gyásza. Minél több érzelem maradt még a kapcsolatban, annál nagyobb a harag vagy/és a fájdalom. Ahol erős a gyűlölet, ott bizony maradt még valami a szerelemből is. Nem múlik el nyomtalanul.
Nemcsak a sztárok válnak. Hosszú évek alatt kiüresedett párkapcsolatok érnek véget ott, ahol két ember közös életútja elágazik. Ki-ki megy tovább, saját sorsa szerint. A többség csak egyik kapcsolatból a másikba meri megtenni ezt a lépést, merthogy az ember társas lény és a kevésbé jó társ is jobb, mint a magány. Mások úgy érzik, végre felszabadultak és hamarosan új társra találnak. Általában tévednek. Esetleg megtalálják az előző kedves tökéletes másolatát, s amint a kapcsolat komolyra fordul, napvilágra kerülnek a nagy Ő eleddig láthatatlan hibái, tökéletes egyezésben az előző nagy Ő hibáival. A magányosak ismerkedni próbálnak a neten – de csak nem jön az elképzelt másik. Az igazi, aki maradéktalanul megérti őket, kitalálja rejtett vágyaikat, beteljesíti álmaikat...
Nem jön. Mert nem létezik. Csak vágyak tükörképe – egy mesefigura, nincs hús-vér jelenléte a földön, mert az Álmok országában lakik. Szerencsére van másra is példa, mert van, akinek sikerül az újrakezdés. Talán azért, mert beérett az új kapcsolatra vagy csak rájött: társsal könnyebb elviselni az élet súlyát. Jobban megismerte önmagát és tudja, mit várhat el a másiktól. Mindig vannak olyan párok is, akik rövidebb-hosszabb időre ismét egymásra találnak. Kellett nekik egy kis szünet, hogy tisztázódjon, mi az, ami valóban lényeges.
A végére hagytam azokat a párokat, akik együtt vannak. Voltak hullámhegyek és -völgyek a kapcsolatukban, de kitartottak egymás mellett. Nem kényszerből, félelemből, hanem őszintén, szeretetből, mert összetartoznak. Higgyék el, sokan lennének a helyükben, világsztárok és egyszerű emberek egyaránt.
