Sikeres női könyveket ír, és nagyon szeretjük a humorát. Sőt, nevéhez kötődik a magyar gasztroregény műfaja. Ő Papp Diána!
– Úgy öt-hat éve, amikor egymás után indultak a gasztroblogok – mondja Dia mosolyogva –, azon kaptam magam, hogy napi rendszerességgel nézegetem a remek ételek, csodás sütik fotóit, és olvasgatom a recepteket is. Főleg azok a blogok fogtak meg, ahol a bejegyzéseken keresztül megismertem a bloggert is. Ezért mikor az első kiadóm megkeresett, hogy írjak egy kifejezetten nőknek szóló könyvet, valahogy magától értetődő volt, hogy a Szerdán habcsók főszerepét egy bloggerlányra osztom, aki hozza magával a kedvenc receptjeit is.
– Emlékszem, hihetetlen gyorsasággal lett belőle sikerkönyv. Majd nagyon rövid időn belül megjelent a következő három könyved, a Bodza Bisztró, a Kerek perec és a Téli fagyi. Két év szünet után, múlt tavasszal viszont már egy jóval komolyabb hangvételű regénnyel, a Jóságszalonnal rukkoltál elő. Miért tértél le a kitaposott ösvényről?
– Az első könyvem sikere után boldogan vágtam bele a következőbe. Lendületet adott, hogy az olvasók szeretik a könyvemet, a Bodza Bisztró sztoriját és szereplőit pedig imádtam. Az első négy könyvem félévente jelent meg, és bevallom, A TEMPÓ megerőltető volt. Nem lehet mindig szárnyalni. Néha meg kell pihenni, amire azonban nem volt idő, hiszen napközben a Nők Lapjánál szerkesztettem, a szabadidőmben, a hétvégeken pedig írtam. Mire a boltokba került a Téli fagyi, én már csak arra vágytam, hogy végre lazíthassak. A Jóságszalon azért is jelent meg ilyen hosszú szünet után, mert időt akartam hagyni, hogy ezt a regényt is ugyanúgy MEGSZERESSÉK az olvasók, mint az eddigieket. Ebbe végül nem kerültek receptek, sőt, szó sincs főzésről. Ez is játék volt részemről, egy próba.
– Most megleptél! Biztos voltam benne, hogy neked a főzés a hobbid.
– Minden író-olvasó találkozón szóba kerül, és én töredelmesen bevallom, hogy bár tudok, NEM IGAZÁN SZERETEK főzni. Az összes receptem a páromtól származik, aki kiváló hobbiszakács. Szeret különleges ételeket főzni, és talán még ennél is jobban szereti evés közben kimerítő részletességgel elmesélni, hogyan jutott el az étel a bolttól a tányéromig. Kezdetben nagyon untam a szakácsképzést, aztán egyre szívesebben hallgattam. Most bármikor el tudom mondani a chili con carne receptjét – vagy akár a burgundi marháét is. Sütni viszont imádok. A vasárnapok szólnak az édességekről, de ha feszültnek érzem magam, képes vagyok akár éjszaka is elővenni a keverőtálat, és nekifogni a sütésnek. És ahogy intenzívvé válnak a konyhában az illatok, egyre inkább azt érzem, hogy a világomban minden rendben van.
– A női regények általában nagy egymásra találással érnek véget. Nálad azonban nem mindig. Nem hiszel a romantikában?
– Nem direkt csinálom, inkább így alakul. Az életet sem rózsaszín szemüvegen át látom, és talán ezért nem tudom a szereplőim mindennapjait sem behinteni csillámporral. Ám addig csűröm-csavarom a sztorit, segítem a fő- és egyéb hőst, míg boldogulni tud – ha máshol nem, hát az olvasó fejében. Mert töredelmesen bevallom, én is szeretem a happy enddel végződő történeteket.
– A Jóságszalon elejére ezt írtad mottónak: „A múltad olyan, mint egy tetoválás: ha akarod, eltüntetheted, de azzal együtt teljes a történeted.”
– Valójában a kiadóval közösen találtuk ki, és arra utal, mennyire fontos önmagunk elfogadása. A főhős szegény családból származik, sok egyéb súlyosbító körülménnyel. Semmi nem predesztinálja arra, hogy valaha kiegyensúlyozott, boldog ember legyen. Megpróbál hátat fordítani a múltjának, ami érthető is, de csak ideig-óráig működik. Fel kell hogy vállalja, mert attól lesz teljes életet élő, önazonos ember.
– Hogy állsz egyébként a kezdőmondatokkal?
– Nagyon sokat segít, ha megvan a kezdőkép a szemem előtt: mintha egy filmet néznék. És akkor szerencsés esetben beugrik a kezdőmondat. Onnan már gördül a cselekmény – egy ideig. Aztán beköszönt az alkotói válság. Ám sokszor elég, ha beszélgetek néhány inspiráló emberrel, vagy részt veszek egy programon, elmegyek egy kirándulásra vagy koncertre, és hagyom, hogy átmosson. És ismét homlokon csókol a múzsa.
– Hét évvel ezelőtt, igencsak fiatalon a Nők Lapjához kerültél vezető szerkesztőnek. Tudnivaló, hogy a leadott kéziratokkal a szerkesztőknek bizony van munkájuk. Bátran meg merted húzni a nagynevű kollégák anyagait?
– Vannak újságírók, akik rendre túllépik a rovat terjedelmét. Ők írnak lelkesen, a szerkesztőnek pedig többek között az a feladata, hogy ha kell, javítson, ha kell, rövidítsen. De én ezt a „játékot” a szöveggel nagyon szeretem. Kitölti az életemet.
– Figyelni minden egyes vesszőre, pontra, elütésre, hihetetlen koncentrációt igényel. Hogyan tudsz feltöltődni?
– Nyaranta például feladatul adom ki magamnak, hogy mindennap fel kell mutatnom valamit, amitől a nap igazán jó. A munka utáni szabad órákra olyan programokat szoktam szervezni, amelyek kikapcsolnak, másrészt feltöltenek. Pont, mint regényírás idején. Erre ideális a sport. Sok mindent kipróbáltam már, de valahogy egyiket sem nekem találták ki. Például zumbaórán, amikor megláttam magam a tükörben, szó szerint nevetőgörcsöt kaptam. Rázott már a nevetés jógán is, amikor átszellemülten kellett volna énekelni valami szanszkrit szöveget. Pedig énekelni szeretek. Ha összejön a család a sógorom Tisza-parti tanyáján, távol mindentől és mindenkitől, képes vagyok egész este és éjszaka karaokézni. Ez legalább annyira kikapcsol, mint a lakberendezés. Mondjuk, a nyolcvanöt éves nagymamámat még nem sikerült utolérnem, aki ha arra ébred, hogy márpedig a komód nincs a helyén, akkor áthúzza két szobán keresztül. Az se baj, ha közben leveri a falat, mert akkor kikeveri a maltert. Délután meg lefesti, és még örül is, hogy kicsit kitatarozta a házat.
– Az egyik jegyzetedben az amerikai 66-os útról emlékeztél meg. Az lenne az egyik álom-úticélod?
– Talán azért vonz, mert időutazás lehet végigautózni. Amerika legöregebb országútja, tele sok régi emlékkel. Amúgy mindig ott érzem jól magam, ahová a sors sodor. Magazinos újságíróként hamar lehetőségem nyílt az utazásra. Ma már inkább baráti-családi nyaralásokon veszek részt. Tavaly tavasszal Éva barátnőmmel Mexikóban töltöttünk két hetet, a nyáron pedig volt szerencsém Olaszországban nyaralni. Munkát azonban most is vittem magammal: Fejős Éva könyvkiadójának, az Erawannak egyik készülő kiadványát szerkesztettem. Ebéd után pedig jött a megérdemelt semmittevés. Feküdtünk a tengerparton, nagyokat beszélgettünk, és jókat olvastunk. Csodás volt, mégis örültem, amikor végre hazaértünk: már hiányzott a családom. Főiskolásként átjelentkeztem Egerből Budapestre, csak estére otthon lehessek. A nálam hét évvel fiatalabb húgommal, Nórával hihetetlenül kötődünk egymáshoz. Az írásaimat is ő látja először. Nagyon elfogult, mindig úgy kell kihúzni belőle, mi nem tetszett neki.
– Említetted, hogy érdekel a lakberendezés. Az utazásaidról szoktál hazahozni apró emléktárgyakat?
– Húszas éveim elején vettem magamnak egy miniatűr hintalovat. Ettől kezdve bárhová mentem, hintalovakat és körhintalovakat kerestem. Idővel már tudtam, hol érdemes vadászni rájuk. Egy nap aztán rádöbbentem, hogy az amúgy is kicsi lakásunk tele van velük. A lovak átköltöztek anyukámékhoz. Ám magamat ismerve – ismét gyűjtésbe kezdek.
– A férfiak általában nehezen viselik, ha kedvenc karosszéküket új helyre költöztetjük. A párod nem szokott miatta zsörtölődni?
– Többnyire sztoikus nyugalommal viszonyul a változtatásokhoz. Az elmúlt tizenhárom évben már megtanultuk kezelni egymás hóbortjait, ezekkel együtt fogadjuk el egymást. A múlt évben pedig MEGKÉRTE a kezemet. Furcsa, de régebben nem volt fontos számomra, hogy konvencionális kapcsolatban éljünk. Aztán egyszer csak fontossá vált, hogy felvállaljuk az elköteleződésünket. Annyira azonban egyikünknek sem fontos, hogy elkezdjük tervezni az esküvőt. Azért titokban reménykedem, hogy nem kell majd megint tizenkét évet várnom. Lehet, hogy meg kellene mutatnom neki ezt a cikket?!
Janković Nóra
Papp Diána
Ameddig
Határozottan jó napja volt. Már amikor kipattant a szeme, tudta, hogy kivételes reggelre ébredt. Tudta a nevét, hogy hol van, hogy hányat írunk. És tudta, hogy tényleg tudja, hogy ma nem hülye. Vajon meddig tart ez ki? Tizenöt percet, több órát, vagy esetleg csoda történt, és most már mindig így marad?
Megtalálta a trikóját, a nadrágját be tudta gombolni, elindult fürgén a szobából, ki, a konyha felé. Felesége éppen a teavizet vette le a tűzhelyről. Érzékelte, hogy lopva rásandít. Megviccelje? Vagy ennek fele sem tréfa? Á, inkább örömet szerez neki.
– Kisanyám, ide nézz, mit tudok! – Lehuppant a székre, felvette a cipőjét, és bekötötte a fűzőt. – Kérdezz bármit! Tudom, mikor házasodtunk, és hogy hetvenkét éves vagyok.
Az asszony óvatosan nézett rá, nagyon úgy tűnt, inkább nem akarja elhinni. Jobb arra berendezkedni, hogy most már mindörökre felfordult az élet.
– Azt is tudom, hogy ez a szék az édesanyám régi házából van, amit ledózeroltak, hogy lakótelep épüljön rá. És hogy a mama már nem él. Te pedig mindig is utáltad…
– Jaj, dehogy utáltam anyád – vágott közbe a nő.
– … a széket – mondta, és elnevették magukat. Boldog megkönnyebbülés töltötte be a szobát, alig merték elhinni, hogy nyertek egy napot. Kimondják, ne mondják, hagyják, hogy legyen ez is egy átlagos péntek, vagy…
– Ma csináljunk valami különlegeset! – pattant fel a székből, és elindult, hogy magára húzzon egy inget. Először arra gondolt, hogy ez az ő napja lesz. Elvillamosozik a volt munkahelyéhez, lassan elhalad a kerítés mellett, hátha meglát az egyetem ablakában valamit a régi életből. Kiinteget onnan egy kellemes emlék, amiből mostanában neki egyre kevesebb jut. Kiszállingózik egy annak idején használt szakkönyv egyetlen lapja tele olyan kifejezésekkel, amikre ma már egyáltalán nem emlékszik, régen viszont... Ő volt a legprofibb. Aztán beül valahova, egyedül. Önállóan kikér egy almafröccsöt. Az majdnem olyan, mintha bort inna. És a törzskocsma félhomályában nosztalgiázik a régi szerelmeken, a végül soha meg nem élt kalandokon.
Amikor száz forintért csókolózott a ronda Füttyös Borival. Hát erről hogyan is elmélkedhetne kisanyámmal? Hogy azt hitte, abból a pénzből egész éjszaka a barátokkal tivornyáznak majd. Aztán egy óvatlan pillanatban kiesett a zsebéből, egy józan éjszaka emléke maradt benne csupán, de legalább majdnem tiszta lelkiismerettel térhetett haza.
És vajon a tanáriban ott van-e még a Jóska, ott bontja-e ki az íróasztalán a konyharuhát, hogy elrendezze rajta a három fogást? Hogy utálta érte. Pedig valójában csak irigykedett, mert kisanyám nem tálalta soha így neki az ételt. Na persze, hiszen dolgozott. Hogy ketten együtt eltartsák valahogy a családot. Most meg hogy már felnőttek a fiúk, és végre lenne idejük egymásra, hát ő fogja magát és meghülyül.
Az órája után nyúlt, a vitrinbe, régen viselte már. Ha azt se tudja, milyen évet írunk, mit számítana, hogy reggel van-e vagy délután. Az óra mellett ott volt a notesz is. A notesz, ami azóta egyik legfontosabb kísérője, hogy elindult a lejtőn. Amikor észrevette, hogy nem jutnak eszébe a szavak. Hogy nem tudja, hol van az otthon. Hogy mi annak a nőnek a neve, aki reggel rámosolyog az ágyban. A notesz tele volt emlékkel, szóval, aprólékosan megrajzolt családfával, unokák nevével. Azt remélte, ha sokat olvasgatja, nem felejt és nem jöhet zavarba többé.
Talán mégis csak jobb lenne valami program kisanyámmal, egy olyan, aminek ő örülne. Végre férfiként állhatna mellette. Rendelne, kifizetne, nyújtaná a karját, hogy séta közben belekaroljon. Legszívesebben ököllel belecsapott volna a szekrény ajtajába a tehetetlenségtől. Hogy ilyen állapotba került. Hogy már az is ünnep, ha ráadja a feleségére a kabátot.
Mire elkészült, a felesége már az ajtóban állt, kalap a fején, a legszebb ballonjában, diszkrét rúzs a száján. Tényleg ünnep van, a férje hazatalált!
Először a tóhoz mentek a trolival. Sétáltak a partján, és ő újra elmondta kisanyámnak, hogy mennyire szereti. És hogy mindent köszön neki. És ne haragudjon rá, ha bántja, mert az olyankor nem ő, de hát látja, most is visszatalált. Olyan jó, hogy újra találkoznak! Csókolta a felesége kezét, szorította magához, az asszony nem sírt, csendben tartotta magát. Egymásba karolva sétáltak el a közeli étteremig, a lehullott leveleket erősebb szél pörgette vörös gombolyaggá.
A pincér érkezésekor elbizonytalanodott. Üres tekintettel meredt az étlapba, aztán felnézett segítségkérőn.
– Ne haragudjon, asszonyom, megmondaná, hogy ki ön? Én a kisanyámat várom.
