A gondolatával fekszel, s a gondolatával ébredsz. Próbálod nap mint nap elfelejteni. Mégsem megy. A szívedbe zártad, és nem bírod elengedni. Ott pihen összegyűrve, rongyosan, s nem bírod onnan kilakoltatni. Még akkor sem, amikor megtudod, hogy ő már továbblépett.
Napokba, hetekbe, hónapokba, sőt évekbe is beletelhet, hogy kiheverünk egy szakítást. Eszünkbe jut, róla álmodunk, vagy éppen azon kapjuk magunkat, hogy a régi szerelmes emlékeinkben fürdőzünk újra. Tudjuk, hogy nem mehet ez így tovább, mégsem bírunk moccanni. Hiányzik az az állapot, amit szerelemnek neveztünk, s hiányzik a másik is. El fogunk tudni tőle érzelmileg szakadni valaha is? – kérdezgetjük magunktól szüntelen.
Első fázis: A szívhasadás
Ha az embert magára hagyják az érzelmeivel, s éreztetik vele, hogy nincs rá szükség, rögtön azt kérdezi magától, hogy mit rontott el. „Nem vagyok elég jó? Hiszen mindent megtettem...” A könnycsatornáink ontják a könnyeket, a barátok és a barátnők összesereglenek, de nincs mit tenni: úgy érezzük, menten meghasad a szívünk. A kezdeti időszakban a tehetetlenség veszi át a főszerepet. Nincs több üzenet, nincs több hívás. Egyik percről a másik percre veszítünk el egy embert az életünkből, s ezzel a hiánnyal egyáltalán nem tudunk mit kezdeni.
Második fázis: Az érdektelen lét
A kínkeserves első néhány napot átvészelve rájövünk, hogy az életünk a másik nélkül teljesen értelmetlen. Ilyenkor csak a túlélésért küzdünk. Nem keressük az emberek társaságát, legszívesebben egész nap otthon, az ágyban fekve kucorognánk egyedül, mert nem vagyunk kíváncsiak a világra. S hiába kérdezgetik, hogy vagyunk, s mondják azt a hozzánk közel álló emberek, hogy az idő minden sebet begyógyít, mi tudjuk, hogy ez egyáltalán nem lesz egy egyszerű menet.
Harmadik fázis: Vissza a jelenbe!
Hetekbe, hónapokba is beletelhet, hogy újra megszólalunk. Hogy nyitunk a világ felé, de ekkorra mintha megváltozna bennünk valami... Valami megtört bennünk, s nem nézünk jó szemmel a világra. Senki és semmi sem kedves a számunkra, mégis tudjuk, hogy ideje felállni a telesírt zsebkendők közül a földről. Ám ekkor kell vigyáznunk magunkra a legjobban: legtöbbször a hozzánk nem méltó, élvhajhász életbe és egyéjszakás kalandokba menekülünk...
Negyedik fázis: Nélküled az élet
Egy idő után rájövünk, hogy valahogy mégiscsak együtt tudunk élni a hiánnyal. Az eszünk már tudatosítja, hogy jobb ez így nekünk, s azt is érezzük, hogy helyet kell szorítanunk a következő embernek a szívünkben, ez mégsem megy olyan könnyen. Hiszen mindenkiben őt látjuk és keressük. Ebben a fázisban az elfogadás kerül előtérbe. Már nem tiltakozunk az emlékei ellen, s nem félünk visszafejteni a történteket. Azért sem, mert ekkor veszi kezdetét a feldolgozás, s ez egészen addig „jól” is megy, míg újra fel nem bukkan az életünkben az az illető...
Ötödik fázis: A belenyugvás
Addig, amíg nem látjuk, hogy a másik mivel küzd, hogyan él, és kivel jár éppen, addig mondhatni, elvagyunk. Mert küzdünk és túlélünk. Ám amint meglátjuk őt másvalakivel, tudjuk, hogy ennyi, itt a vég... Ekkor, mintha újra bekattanna a megrekedt fogaskerék a szívünkben, újra visszatérünk az élet természetes körforgásába. Újult erővel, új érzelmekkel erőre kapunk. A sebeket a szívünkön befoltozzuk, s már tudjuk, hogy mit akarunk, még akkor is, ha ez eleinte rémisztően nehéz: elindulni újra a saját utunkon.
Dunai Mira
