Házasság, gyerek – vagy inkább mégsem? Legtöbbünk életében legalább egyszer e döntés előtt áll. Jó lenne tudni, mire figyeljünk, mielőtt igent (vagy nemet) mondunk…
„A szerelemnek nem kell mindig ott lennie. De újra és újra fel kell bukkannia” – mondta egy ismert francia színésznő. És mindenekelőtt – tehetnénk hozzá, ehhez a gondolathoz – tudnunk kellene értékelnünk a párunkat, akkor is, ha épp nem tombol a szerelem.
Évek óta párkapcsolatban élünk, és vészesen közeleg a 30. születésnapunk. Biológiai óránk egyre hangosabban ketyeg, a rokonok, ismerősök egyre többször kérdezik meg, hogy nem szeretnénk-e már férjhez menni és gyereket szülni. Másrészt egy csomó kérdés fordul meg a fejünkben, ha a családalapításra gondolunk: „Ő az Igazi? Összeházasodjak vele, vagy hagyjam ott?” Hirtelen más szemmel kezdjük nézni a másikat, és bizony, akármilyen kegyetlenül hangzik is, valószínűleg eszünkbe jut a következő kérdés: „Esetleg találhatok még jobbat is?” Mindent vagy semmit… Egy paradoxon, amelyet a külső nyomás, a vágyak és a saját bizonytalanság táplálnak.
Természetesen ebben a korban már kevesen hisznek abban, hogy létezik örök szerelem, akad a világon két állandó összhangban lévő lélek, és hogy a szerelmesek között mindig tökéletes a szex. Az évek során – vagy legkésőbb egy kapcsolat végén – elbúcsúztunk a túlzott elképzelésektől és ideáloktól. Egyetértően bólintunk, amikor a vígjátékokból ismert Jim Carrey második válása után jegyzőkönyvbe veteti: „Az ember megtanulja, hogy senki és semmi nem tökéletes. A szerelemben meg aztán igazán.” Ennek ellenére mégis van, aki elbizonytalanodik, és azt kérdezi magától: „Hát ennyi volt?!” És hol a „tulajdonképpen minden rendben van” érzés keríti hatalmába, hol pedig a kételkedés.
„Kérdéseket teszünk fel magunknak, ha bizonytalanok vagyunk – mondja a párterapeuta. – Csakhogy: senki más nem adhat nekünk biztonságérzetet – csak mi magunk. Először azzal kell tisztában lennünk, hogy mit akarunk az élettől. Mire van szükségünk ahhoz, hogy boldogok legyünk?” Biztos, hogy a legtöbb esetben nem lehet csupán egyetlen motívumra hivatkozva eldönteni, hogy folytassuk vagy befejezzük-e a kapcsolatot. Ám léteznek olyan „koordináták”, amelyek segítségével tájékozódni lehet. Ha már tudjuk, mit várunk az élettől, érdemes elképzelni pár komoly helyzetet, és feltenni magunknak pár kérdést. A válaszok nagyjából megmutatják, hogy jó páros leszünk-e a későbbiekben, és ha igen, milyen terület(ek)en.
El tudom-e őt képzelni jövendő gyerekeim apjaként? Akkor is vele maradnék-e, ha ő nem szeretne gyerekeket? Vagy én mindenáron utódot szeretnék? Nehéz elképzelni, mi lenne, ha valami baj érne bennünket... Nem tudnunk egyértelmű igennel és nemmel válaszolni arra vonatkozóan, hogy akkor is mellettünk állna-e a kedvesünk, ha elveszítenénk a munkánkat, anyagi nehézségbe kerülnénk, vagy esetleg súlyos betegséggel találnánk szembe magunkat. Viszont a megérzéseink ritkán vezetnek félre bennünket. Hasonlóak-e az életcéljaink, megegyezik vagy hasonló-e az értékrendünk? Vagy inkább én alkalmazkodom a kedveshez – és az ő terveihez?
Gyakran világok ütköznek össze
Például, amikor a férfi természetesnek tartja, hogy leendő felesége a szülés után szögre akasztja majd a hivatását, és amíg fel nem nőnek a gyerekek, kizárólag a családnak szenteli minden idejét, a nő viszont úgy tervezi, hogy egy-két év után visszamegy dolgozni. (Annál is inkább, mert a környezetében azt látja: a férjek ugyancsak hamar megunják főzelékszagú és babázó feleségüket, szeretőt keresnek – s elsősorban a munkahelyükön válogatnak. A feleségek pedig, akik feláldozták magukat és karrierjüket a család oltárán, ott maradnak elvált feleségnek, nyakukon a két gyerekkel, akiket már nekik kell eltartaniuk.)
Így aztán egészen fontos az a kérdés is, hogy a pár egyáltalán beszélt-e már arról, hogyan képzelik el a közös életüket? Ugyanis a férfiak a legtöbb esetben nem igénylik azt, hogy a lehetséges jövőről beszélgessenek (a „hisz minden működik” mottóhoz híven). Nem árt előre „berajzolni” a határokat, hogy időben tudjuk, hányadán is állunk. Az, hogy illünk-e egymáshoz, vagy nem, nem egy állapot – hanem változó valami. Tíz év múlva nem ugyanazon emberrel élünk, akihez hozzámentünk anno, mert az évek során sok mindenben megváltozott. Viszont a belső mag nem sokat változik: ezért értékrendünkről nem szabadna a másik kedvéért lemondani, mert hosszú távon ez boldogtalanná tesz.
Ha nem világos számunkra, mit jelent nekünk a másik, próbáljuk meg elképzelni, milyen is lenne az életünk nélküle. Hiányozna, vagy egészen jól meglennénk nélküle?
„Ne elégedjünk meg a félmegoldásokkal – folytatja a párterapeuta. – Akkor maradjunk a partnerünk mellett, ha jól érezzük vele magunkat, és nagyjából megegyeznek a jövőről alkotott elképzeléseink. Nem vezet semmi jóra, ha a másikat hiánypótlóként használjuk.” Inkább ő, minthogy egyedül legyek – ez az érv soha nem elég egy kiegyensúlyozott, boldog kapcsolathoz.
A közgazdászok szerint a közös vagyon és a gyerekek növelik a párkapcsolatok stabilitását. Ha a párunk átesett a „próbán”, és el tudjuk vele képzelni elkövetkezendő éveinket, nem marad más hátra, mint hogy ez utóbbiak mellett döntsünk. Vele együtt.
–jády–
