A képen látható csinos csajok egyben nagyon ügyesek is: novemberben bronzérmesek lettek Japánban, a kagoshimai teremkerékpár-világbajnokságon. A teremkerékpár sportnak két szakága van. A lányok – Vas Korina(17), Vincze Alica (21), Szabó Dóra (17) és Csente Viktória (24) – a művészi teremkerékpár szakágban, négyes formációban értek el ilyen szép eredményt.
A művészi teremkerékpár kicsit hasonlít a műkorcsolyára és a tornára. Akrobatikus elemeket tartalmaz, a versenyzőktől egyensúlyérzéket és nagy bátorságot kíván. Látványos és rafinált sport, amelyet nézni és művelni egyaránt élvezetes. A versenyzők indulhatnak női és férfi egyesben, párosban, valamint négyes és hatos formációban. Az egyes és páros számokban az akrobatikus elemeken van a hangsúly, a csoportoknál pedig az összhangon.
Hogy néz ki a verseny?
A versenybírók az elemek nehézségét, pontosságát, a körök, félkörök és egyéb görbületek teljességét pontozzák. A kétkerekes gyakorlatok könnyebbek, de kevesebb pontszámot is érnek. Az egykerekesek nehezebbek és időigényesek, nagyobb a hibalehetőség, ezért több pont jár értük. A versenyzők kiválasztanak 30 olyan elemet, amelyek nekik a legjobban „passzolnak” (szempont, hogy az időbe is beférjenek, és minél több pontot gyűjtsenek). A gyakorlatok sorrendjét versenylapokon rögzítik. A versenyzők saját zenét választhatnak, és 5 perc áll rendelkezésükre, hogy bemutassák a kiválasztott 30 gyakorlatot. Ha lejár az idő, elveszítik a lemaradt gyakorlatokat. A nap végén összesítik a pontszámokat, és kategóriánként győzteseket hirdetnek. Itt is rendeznek országos, Európa-, és világbajnokságot.
A gútaiak az egyetlenek
– Vajon miért tudunk olyan keveset erről a sportról? – kérdezem a gútai csapat edzőjét, Hajdú Andreát.
– Azért, mert mi vagyunk az egyetlen teremkerékpár-klub Szlovákiában! Sokféle más bicikliklub létezik, de ilyen egy sem. 14 éve alakultunk, 1998-ban.
– A klubot ön hozta létre.
– A sportnak különösen Németországban van nagy hagyománya. Úgy indult, hogy testvérklubokat kerestek a szomszédos országokban. Először magyarországi partnert találtak, ott 1994-ben alakult meg az első klub, s onnét terjedt át a határon túli magyarokhoz. (Pedig Csehországban már százéves klubok is működnek!) Akkoriban a gútai egyházi gimnázium tornatanára voltam. Először bemutatót szerveztem a sportágból, és jómagam is tátott szájjal bámultam, mit művelnek a versenyzők a bicókkal! Utána felkértek: alapítsak én is klubot. A németek még kerékpárokkal is megajándékoztak minket. Végül arra gondoltam: miért is ne?
A kerékpárok örökhajtásúak, azaz nincs rajtuk fék, a meghajtó és a meghajtott lánckerék közötti 1:1 arányú áttétellel. Kormányuk is különleges, a versenyzők állnak, ülnek stb. rajta. A kerékpárokat visszafelé is könnyű hajtani.
– Milyen volt a kezdet?
– Nehéz – ki kellett gyúrni az utat. Szóltam egy-két ügyesebb gyereknek a suliból, nem volna-e kedve bicózni. A kitartóbbak itt maradtak, sokan lemorzsolódtak. Nem könnyű sport: már az eltart egy ideig, amíg megtanulják, hogyan kell ülni, állni, mozogni a fék nélküli a kerékpáron. A többi az egyensúlyérzéken múlik. Próbáltunk más klubokat is megszólítani, hogy ne csak első és egyetlen fecske legyünk Szlovákiában – nem sok sikerrel.
– Ma hány gyerekkel, fiatallal dolgozik?
– Nagyjából 30 tagunk van, a teremlabdásokkal együtt. A teremlabda valójában foci, csak itt kerékpárral „rúgják” a labdát. Ez a szakág a srácokat vonzza, és másféle bicót kíván: az ülése hátratolt, lévén gyakran fel kell állni rajta. A gyerekek általában 10-12 éves koruktól foglalkoznak teremkerékpárral.
– Ahhoz hogy az Európa-bajnokságra kijussanak, országos szinten is össze kéne mérni az erejüket. Kivel versenyez a gútai csapat?
– Az országos bajnokságot nyílt versenyként rendezzük meg, amelyre magyarországi és német csapatokat hívunk. Rendszeresen részt veszünk más országos versenyeken is, elsősorban a kisebb lányok miatt: szeretném, ha rutint szereznének. Kétszer már álltunk Eb- dobogón, szintén négyes formációban: 2006-ban ezüst-, 2009-ben pedig bronzérmesek lettünk. A világbajnoki harmadik helyezés az eddigi legnagyobb eredményünk.
– Gyakran utazgatnak. Ki finanszírozza a csapat működését?
– Gúta városától kapunk egy bizonyos összeget – nem többet, nem kevesebbet, mint minden más klub a városban. Kapunk egy bizonyos összeget a pozsonyi kerékpárszövetségtől is, de ez eredményfüggő. Végül van néhány szponzorunk. Nem sok pénzből gazdálkodunk, azonban okos költségvetéssel mindenre futja, nem terheljük a szülőket. Mikor külföldi edzőtáborokba utazunk, családoknál szállunk meg. Akár hiszik, akár nem: ez jó dolog! A németekről például kiderült, hogy jópofa és nyitott emberek. Külön öröm, hogy megismerkedhettünk velük.
– Eltelt 14 esztendő. Milyen érzésekkel tekint vissza az eltelt évekre?
– Nagyon sokat köszönhetek a teremkerékpárnak: barátokat, utazásokat. Sikerélményt és lelkierőt ad.
Megtanultam, hogy a legfontosabb az optimista hozzáállás az élethez. Nem szabad félni az újtól – minden kihívás örömet tartogat.
Lányok: a teremkerékpár az életünk
A világbajnoki bronzérem boldog tulajdonosait is „kifaggattam”. 7-12 éve tanulják a teremkerékpárt.
– Négy biciklin ülve, négy külön test cselekszik, de egy fejjel kell gondolkodni. Ez a legnehezebb. Oda kell figyelnünk, hogy egyszerre mozduljunk. Egy-egy elemet néha egy évig tart begyakorolni.
– Hiszen csak ennyi ideje vagytok együtt!
– Igen, de már évek óta teremkerékpározunk. Az utolsó egy év csak azzal telt, hogyan váljunk „eggyé”. Szinte ismerjük egymás gondolatát is.
– Mennyit gyakoroltatok az elmúlt évben?
– Dóra és Korina még középiskolások, Viki és Alica pedig dolgozik. A gútai sportcsarnok sem csak a terembicósoké, úgyhogy nem könnyű az egyeztetés. Volt olyan, hogy szombat-vasárnap reggeltől estig, máskor este fél 9-től 11-ig, ismét máskor délután fél hattól késő estig gyakoroltunk. Mindezt munka és iskola után! Minden szabadidőnket itt töltöttük, ehhez igazítottuk a nyarat és minden más pihenőnapot, az egész életünket.
– Megéri?
– Naná! Az az eufórikus élmény, amikor a világbajnoki dobogón állhattunk, mindent feledtetett.
És milyen volt Japán?
A kis csapat egy családi házban lakott a verseny alatt.
– Egy földre terített gyékényem aludtunk – mesélik. A házban nem volta szekrények, mert ott mindent gardróbba pakolnak. Bementünk egy helyi étterembe is – köszönjük, soha többet. Ugyanis az igazi japán ételek félig vagy egészen nyersek! Kagoshima egy működő vulkán lábánál terül el. A hegy mindennap pöffent egyet, és a hamufelhő rászáll a városra. Első nap nem értettük: eső sem esik, nap sem süt – miért járnak ezek ernyővel? A városképhez ugyanis hozzátartoztak a szorgalmasan sepregető emberkék – és az esernyő, amellyel bőrüket és hajukat védték a hamutól. Mikor aztán estére a mi bőrünk is piszkos lett, a hajunk meg az égnek állt, jobban láttuk esernyővel közlekedni. Az ernyők egyébként közösek, és közös tartókból veszik, amelyek ott vannak minden üzlet, bank előtt. A japánok nagy érdeklődéssel vettek körül minket, különösen Dóra bűvölte el őket a 170 centijével. A legnagyobb élményt számunkra a japán mentalitás jelentette: az önzetlenségük, kedvességük és vendégszeretetük. Ilyen nálunk nincs.
