Egy háziállat elvesztésekor is beszélhetünk gyászról. Sőt, kedvencünk halálakor akár intenzívebb fájdalmat is megélhetünk, mint egy emberismerősünk eltávozásakor. De vajon miért lehet ez így? Egyáltalán hogyan hat ránk és környezetünkre kedvencünk gyászolása? Valóban rossz emberek lennénk, ha betegség esetén az eutanázia mellett döntünk, vagyis rásegítünk hű társunk elmenetelére?
Ahogy a mondás is tartja, a kutya az ember legjobb barátja. Latin megnevezése – canis lupus familiaris – azonban még ennél is többre utal. Azt jelenti: „családhoz tartozó”. Aligha lehet véletlen, hogy sokszor úgy viszonyulunk négylábú társainkhoz, mint saját családtagjainkhoz, gyerekeinkhez…
(© Sara Steafnini)
Szükséged van rám, s nekem szükségem van rád…
Egyszer azt olvastam, hogy a kutya az egyetlen olyan állat, amely elég okos ahhoz, hogy képes legyen szeretni, ugyanakkor elég buta, hogy mindezt feltétel nélkül tegye. A hasonlat mélyen belém égett, hiszen mi sem szemléltethetné jobban azt a fajta érzelmi intelligenciát, amivel a négylábúak rendelkeznek. (Gondoljunk csak azokra a szituációkra, amikor szomorúak vagyunk, s a kutyusunk megpróbál minket felvidítani, vagy épp velünk osztozik az örömünkben…) Ha emellett számításba vesszük kedvenceink vég nélküli ragaszkodását és elfogadását, nem csoda, hogy képtelenek vagyunk „állatként” kezelni őket…
Az MTA–ELTE etológiai kutatócsoportja ráadásul azt is bebizonyította, hogy a kutyák az emberi kommunikációs jelzésekre nagyon hasonlóan reagálnak, mint a kisbabák. Kedvenceink tehát pusztán a viselkedésükkel képesek kiváltani belőlünk a gondoskodás vágyát. Továbbá az emberi agyban és a kutyák agyában ugyanazon hangok hatására hasonló területek aktiválódnak, s a pozitív érzelmeket is hasonlóképpen dolgozzuk fel. Summa summarum: több a hasonlóság bennünk, mint gondolnánk.
Elengedni vagy nem engedni…
Mindezek ismeretében még a háziállattal nem rendelkezők számára sem lehet meglepő, hogy ha eljön az idő, a gazdiknak egyáltalán nem könnyű (sőt, pokoli nehéz) elengedni bundás barátaikat. Márpedig ennek előbb-utóbb sajnos eljön az ideje, a négylábúaknak ugyanis egyetlen hibájuk van csupán, hogy nem élnek örökké. A legtöbb esetben valamiféle gyógyíthatatlan betegség támadja meg őket, mi pedig eutanáziával vagyunk kénytelenek véget vetni a szenvedéseiknek.
Az állatok – szeretett gazdijuk jelenlétében – csendesen megszabadulnak fájdalmaiktól, mi pedig még egy utolsó lehetőséget kapunk arra, hogy elbúcsúzhassunk tőlük. A döntéssel járó bűntudat azonban sokszor még heteken, hónapokon át mardossa a gazdákat, hiszen a gyászidőszak csak a fájdalmas elmúlás után veszi kezdetét.
S ezen a ponton fontos feltennünk a tabunak számító kérdést: vajon etikus-e átsegíteni az állatokat a túlvilágra? Hiszen az eutanázia kapcsán fellépő nézetkülönbségek nem egy családban máig súlyos összetűzéseket okoznak… Egy izraeli felmérés szerint kedvencük elaltatása után a gazdák 83 százaléka gondolta úgy, hogy helyesen cselekedett, 16 százalékuk viszont egyenesen gyilkosnak érezte magát. Amerikai kutatók eredményei alapján a gazdik 41 százaléka súlyos bűntudattal küzd a döntés meghozatala után, 4 százalékuknak pedig öngyilkos gondolatai is támadtak. A kérdés tehát, mint látjuk, nem fekete-fehér, s nem is létezik egy mindenki számára általánosan elfogadható válasz. A saját történetemen keresztül azonban szeretném elmesélni, hogy nekem mi segített megbékélni a döntésemmel.
A rettegett nap
Világéletemben rettegtem, hogy egyszer én is a súlyos döntés elé kerülök, s akkor majd képtelen leszek kimondani a „halálos ítéletet”. Mígnem eljött a nap, amitől mindaddig tartottam. Kutyusom, akivel együtt nőttem fel, s aki velem volt életem minden fontos állomásán, 14 éves korára súlyosan megbetegedett. Mindent megtettünk érte, amit csak lehetett, de sajnos éreztem: vészesen közeledik a nap, amikor döntenem kell. Érdekesmód azonban, ahogy haladt előre az idő, s én tehetetlenül néztem kedvencem szenvedéseit, egyre biztosabb voltam abban, hogy mi lesz majd a válaszom a rendelőben.
Az utolsó állatorvosi vizsgálaton még vért vettek tőle. A következő napon mentünk az eredményeiért, de ekkor már éreztem: ez lesz a végső utunk. Aznap egy tapodtat sem mozdultam a kiskutyám mellől, amikor pedig megérkeztünk az állatorvosi rendelőbe, az orvos tágra nyílt szemekkel fogadott. „Ez a kutya még él?!” – kérdezte, majd elmagyarázta, hogy a leletei alapján valóságos csoda, hogy még köztünk van. S bár valóban életben volt, mélyen legbelül tudtam: miképp az eredményei is mutatták, ő már napok óta máshol volt…
Amikor sem az étel, sem a játék, sem a simogatás nem szerez neki örömet többé, miért kényszerítsük őt maradásra? Csak azért, mert nekünk nehéz az elválás? Miért legyünk önzőek a világ legönzetlenebb lényei felé? Kétség sem fér tehát ahhoz, hogy ilyen esetben nem állataink gyilkosai vagyunk, hanem sokkal inkább megmentői.
Eljött hát a döntés pillanata: továbbra is adjuk neki a régóta haszontalannak bizonyuló infúziókat, vagy köszönjünk el tőle szépen? A testvéremmel egyszerre vágtuk rá a választ, s nekem már gyűlni is kezdett a szememben a könny. Életem legnehezebb, egyben legkönnyebb döntését hoztam meg. „Tudjátok, miért tartott ki idáig? Mert szeretett titeket, ezért veletek akart maradni. A legtöbb, amit tehettek érte, hogy megajándékozzátok azzal, hogy most már elengeditek, és ő megpihenhet” – felelte a nővérke szomorú mosollyal, én pedig biztos lettem abban, hogy a lehető legjobb döntést hoztam.
A gyász, ami még mindig tabu
A háziállatok gyászolását mindennek ellenére máig elbagatellizálja a társadalom. Nem kezeli kellő tisztelettel a kedvenceink elvesztése utáni szomorúságot, rosszabb esetben pedig teljes mértékben figyelmen kívül hagyja azt. Noha ilyenkor is egy családtagtól veszünk végső búcsút, a környezet reakciójától tartva sokan próbálják elnyomni magukban a fájdalmukat, hiszen úgy gondolják, az szégyellnivaló.
A kívülről érkező nyomás pedig nemcsak megnehezíti a tragédia feldolgozását, de az elfojtott érzelmek akár poszttraumás stressz kialakulásához is vezethetnek.
Való igaz, a lelkiállapotunkon segíthet egy új kutyus beszerzése, aki által nem esünk ki a napi rutinunkból, s aki kitöltheti a tátongó űrt azzal, hogy szeretetet és vidámságot csempész a napjainkba. Fontos ugyanakkor azt is észben tartani, hogy a következő kutyus sohasem pótolhatja a régit. Nem ajánlatos őt az előző kedvencünkhöz hasonlítgatni, hiszen miképp az emberek, úgy az állatok is egyéniségek, és nem mindig felelnek meg akár fajtájuk jellemzőinek sem.
Ha gazdák vagyunk, ha nem; ha veszítettük már el a kedvencünket, ha nem; egy dolgot mindannyian megtehetünk: hogy kicsit nagyobb empátiával próbáljuk kezelni a témát! Hiszen ahogy minden gyász más és más, úgy soha nem érthetjük igazán, mi játszódik le egy gazdi lelkében, aki éppen elvesztette kedves háziállatát.
Négylábú társaink értünk élnek, és sosem kérnek cserébe semmit. Nekik több mint elég az, ha viszontszeretjük őket. Amikor pedig eljön a nap, rajtunk a sor önzetlennek lenni, s kamatostul visszafizetni mindezt annak érdekében, hogy ők békében, a lehető legkevesebb fájdalommal térhessenek vissza oda, ahonnan eleve küldték őket – az angyalok közé.
