A foci a nő riválisa, ezért a nő szeretné megfejteni a foci titkát. A férfi, mikor focit néz, se nem lát, se nem hall. Hiába susog neki gömbölyűket a nő, a férfi csak a még gömbölyűbb labdát bűvöli. Mit szeret a Férfi a focin? Ezt próbáltuk megtudni egy focifüggő újságírótól.
Józsival Pesten találkozunk egy napsütötte vasárnap délutánon. Mindketten átutazóban vagyunk. Józsi aznap reggel Pécsről indult, és egy súlyos, könyvekkel teli sporttáskát cipel. Miközben egy csendes helyet keresünk, a bölcsész élet vigalmairól merengünk. Végül megtaláljuk az ideális helyet, Józsi megszabadul a nehéz táskától, zöld teát rendel – és a diskurzust a focival folytatjuk. Hogyan lesz egy nyakigláb kassai fiúból focista? Pontosabban: Hogyan lesz egy betűkedvelő bölcsészből focirajongó? (© Fotó: Tóth Attila és Finta Dobos Boglárka)
Gazdag József író, újságíró – nevét az Egy futballfüggő naplójából című tárcakötete tette ismertté. Ezt megelőzően egy novelláskötete jelent meg, a Kilátás az ezüstfenyőkre. Több mint tíz évig az Új Szó napilap futballszakírójaként dolgozott, ő alapította az Új Szó legendás Focitipp mellékletét. Jelenleg a Pátria Rádió műsorvezetője, állandó rovata van a Magyar Nemzet hétvégi mellékletében, és újabban a FourFourTwo nevű futballszaklapban is.
– Mikor kezdődött ez a szerelem a focival?
– Gyerekkoromban apám gyakran kivitt a stadionokba. Ő aztán abbahagyta a meccsre járást, én maradtam.
– Fociztál is?
– Igen, általában söprögető voltam. A mai fociban már nincs ilyen poszt. És voltak otthon színes pitykegolyóim, azokkal focimeccseket imitáltam egy kis zöld szőnyegen. Olyasmi volt, mint a gombfoci, csak dinamikusabb. Drótból hajlítgattam kis kapukat, miniatűr reklámpaneleket festettem hozzá, és így tovább. Volt német, angol, magyar, csehszlovák bajnokságom. Ez volt az én saját bejáratú futballuniverzumom: egy fiktív focivilág, amelynek pitykegolyós meccseiről sportlapokat és almanachokat írtam magamnak. Így kezdődött.
– Tizenhét évesen viszont már egy újságnak írtál!
– Korábban is küldtem tudósításokat az Új Szónak, kb. tizenöt éves koromtól.
Apám – aki szintén újságíró volt – egyszer nem tudott kimenni egy kassai meccsre, helyette én írtam meg a tudósítást. Tizenhét évesen pedig már szerződést kínált nekem a Hajrá! című sportlap.
– Ez egészen komoly dolog ilyen fiatalon!
– Mivel gyerekkorom óta sportújságíró szerettem volna lenni, és a foci volt az életem, erre valahogy nem csodálkoztam rá.
– Középiskola után felköltöztél Pozsonyba, magyar–filozófia szakra. Miért pont az irodalom mellett döntöttél?
– Mindig is szerettem olvasni. És könyvtárba járni. Most Komáromban élek, amely a fekvését tekintve ideális helyen van – közel Pozsonyhoz, Budapesthez, Győrhöz. Egyetlen hátránya, hogy nincs modern könyvtára, ezért ki kellett építenem egy saját könyvtárat. Ez ad nekem biztonságérzetet: én a könyveim között érzem magam otthonosan. Szeretem a könyvek illatát.
– Azt írod a könyvedben, hogy a foci nem sport!
– Vagy inkább: nem csak sport. Az én értelmezésemben ugyanis a foci nem szűkíthető le arra a játékra, amit a téglalap alakú pályán játszanak. Hozzátartozik az életérzés is: meccsre utazni, örök kamasznak maradni.
– És az írás?
– Sok műfajt próbáltam ki sportújságíróként. Írtam meccstudósításokat, elemzéseket, de leginkább a kommentárokat, tárcákat szeretem. Ma már a sportújságírásban nem a híradás az elsődleges, hanem az értelmezés. Örülök ennek. Sosem értettem, hogy a sportrovatban miért nincsenek kommentárok, miért csak a meccsekről írnak. Leírni egy napilapban, hogy a tegnapi meccs 10. percében XY gólt lőtt, az abszolút nem érdekes – addigra mindenki megnézi a gólt a videómegosztó portálokon...
– Hogy boldogulsz ezzel az online világgal? Facebook, blog...
– Nem barátom a Facebook. Indítottam egy Facebook-oldalt, mert kíváncsi voltam arra, hogyan működik. Ám eléggé konzervatív vagyok. Tudatos kívülálló. Okostelefonom sincs.
– Ez tiltakozás a rohamosan fejlődő világunk ellen?
– Igen. Felpörgött az életünk ritmusa, néhol nem ártana lassítani. Az ember mentális fejlődése nem tud lépést tartani a technológiai fejlődéssel, ami sok furcsasághoz vezet.
– A blogolással mi a helyzet?
– Van egy blogom, a futballfuggo.blog.hu. Ám azt csak archívumnak szánom: oda gyűjtöttem össze a könyvemről megjelent cikkeket. Nem vagyok blogger. Én újságíró vagyok.
– Sportújságíró vagy fociújságíró?
– A legpontosabb a futballszakíró kifejezés, de ez eléggé nagyképűen hangzik.
S amikor focis jegyzeteket írtam, akkor sem csak a fociról írtam, hanem éppenséggel azokat a sztereotípiákat próbáltam lebontani, amelyek rárakódtak a focira.
– A focin kívül melyik sportot szereted még?
– Nem is tudom. Talán a futballt meg a labdarúgást. Na jó, régen a kerékpársportot is szerettem, megnéztem a Tour de France-okat.
– Biciklizel?
– Nem.
– Visszatérve a focihoz, hatalmas érzés lehet több ezer férőhelyes stadionban futballt nézni!
– Nem a stadionon múlik. Emlékszem arra, amikor egyik nap megnéztem a Somorja „C” csapatának meccsét Tejfalu ellen, aztán elrepültem Londonba a Barcelona-Manchester United BL-döntőre. Melyik volt az esszenciálisabb futballélmény? Nem tudnám megmondani. Mindkettőt élveztem.
– Az emberek mégis a nagy stadionokba akarnak menni! Miért?
– Ez a média hatása. Kétségbeejtő, hogy az ember elmegy Angliába egy Premier League-meccsre, és mást se lát maga körül, csak azt, ahogy készítik a fotókat, és töltik is fel a Facebookra meg az Instára. Nem is nézik a meccset. Sok olyan jelenség van a mai modern fociban, ami számomra nem szimpatikus.
– Például?
– Azáltal, hogy a foci a szórakoztatóipar egyik húzóágazata lett, fokozatosan elveszítette a lelkét. Megszüntették az állóhelyeket, betiltották a görögtüzeket, a szurkolókat fogyasztókra cserélték. Ma már nem az a társadalmi réteg jár meccsekre, mint régen.
– Milyen volt azelőtt?
– Még az én gyerekkoromban is azt lehetett megfigyelni, hogy a foci elsősorban az alsóbb társadalmi rétegek szórakozása volt. A munkásoké, a deklasszálódottaké, a nincsteleneké. Mára ezeket az embereket kiszorították a stadionokból.
– Mi változott?
– A foci profilt váltott. Meccsre menni vagy plázában mozizni – ma sok helyen hasonló élményt jelent. Ugyanazt a szabadidő-hasznosítási modellt próbálják alkalmazni. Középosztálybeli fogyasztókat szeretnének vonzani. Ezáltal megölik a foci lényegét.
– Miben áll a foci lényege?
– A szegény emberek életében gyakran a foci volt az egyetlen örömforrás. Aki a társadalom szélén, a periférián létezik, annak a csapata győzelme az egyetlen sikerélménye. Ám ezeket az embereket a magas jegyárak már nem engedik be a stadionba. A szórakoztatóiparnak nincs szüksége a szegényekre, mert nem szolvensek. Pedig éppen ők hozták magukkal a szenvedélyt. Szenvedély nélkül viszont nincs szurkolás, nincs katarzis. Nincs focimeccs. Csak valami halvány másolat van.
– Mi a véleményed a sztárfocistákról?
– Ahogy a filmipar Brad Pitt arcával vagy Angelina Jolie-val próbál eladni egy-egy terméket, úgy a fociipar is Cristiano Ronaldóval vagy Lionel Messivel. Ők szinte nem is focisták már, hanem inkább márkanevek, globális brandek.
A szórakoztatóipar logikája szerint fontosabbak, mint maga a klub. Ez is másként volt régen. Puskás vagy Di Stéfano kiváló játékos volt, de sohasem voltak hatalmasabbak, mint a Real Madrid. Ma Ronaldónak több követője van a Facebookon, mint a Real Madridnak.
– Ezért szereted jobban a falusi meccseket?
– Nincs olyan, hogy jobban szeretem vagy kevésbé jobban. Ilyen értelemben mindenevő vagyok. A falusi meccseknek megvan a maguk bája. Amikor a nézők fele már vasárnap délelőtt túl van az aznapi borovicskaadagján, te pedig állsz a pálya szélén, és hallgatod az abszurdba hajló párbeszédeket.
– Eddig két könyved jelent meg. Lesz harmadik?
– Ottlik Gézának van egy jó megjegyzése ezzel kapcsolatban. Azt mondja, az írónak nem kell íróasztalhoz ülnie ahhoz, hogy dolgozzon a művén. Ha alszik, akkor is anyagot gyűjt. Úgyhogy tervezem, igen.
– Szépirodalom? Foci?
–Nem hiszem, hogy valaha még folytatni fogom a futballfüggős sorozatot. Azokat a tárcákat az Új Szó futballmellékletébe írtam, alkalmi írások voltak. Nem úgy készültek, hogy valaha könyv lesz belőlük, csak amikor tíz év után kiléptem az Új Szóból, akkor jött a könyv ötlete. A fociról szóló lehető legjobb szépirodalmi művet pedig már megírták, ez Mándy Iván A pálya szélén című regénye. Minden benne van, amit a szurkolói lélekről tudni kell.
– Egyetemi éveid végén demonstrátorként tanítottál. Ez nem hiányzik?
– Most már bevallhatom, hogy a Focitippben is volt részemről egyfajta pedagógia szándék. Miután kiderült, hogy nagyon sok középiskolás olvasta a mellékletet, indítottam egy „Futball és irodalom” rovatot, hogy azok, akik soha nem vesznek könyvet a kezükbe, de imádják a focit, legalább így ismerjék meg Camus, Nabokov vagy Karinthy nevét.
– Nem fejezted be az egyetemet. Nem hiányzik a diploma?
– Nem. Édesanyámnak okoztam ezzel néhány álmatlan éjszakát. Úgy vagyok ezzel, hogy olyan munkahelyen úgysem dolgoznék szívesen, ahol nem rátermettség alapján ítélik meg az embert.
– Hogy jellemeznéd magad?
– Szeretek megfigyelni dolgokat.
– Csak azért kérdezem, mert az egyik írásodban introvertált embernek nevezed magad. Ez mit jelent a te értelmezésedben?
– Azt, hogy fontos számomra a csönd. Jobban szeretek hallgatni, mint beszélni. Ezért is voltam évfolyamelső logikából az egyetemen. A logikaszemináriumokon nem kellett beszélni.
– Hobbi?
– Szeretek olvasni.
– Feleséged szereti a focit?
– Inkább úgy mondanám, hogy érti, mit jelent számomra a foci.
Érti és elfogadja. Annak idején az első ajándék, amit kapott tőlem, Hermann Hesse Üveggyöngyjáték című regénye volt. Meg egy Liverpool-mez.
– Szereted a csendet, mégis vállaltad ezt az interjút…
– Amikor tíz éve megjelent az előző kötetem, akkor nem vállaltam semmilyen interjút. Lehet, hogy sokan arrogánsnak tartottak emiatt, pedig csupán arról volt szó, hogy írásban jobban ki tudom fejezni magamat. Jobban, pontosabban. A sok beszédből óhatatlanul fecsegés lesz. Most kivételt tettem, mert a futballról mégiscsak könnyebb beszélni. (nevet)
Ekkor gyorsan kikapcsolom a diktafonom, és megköszönöm Józsinak a rám szánt idejét. Az elején megkérdeztem, hogy nincs-e valami fontos meccs a tévében, falun vagy stadionban, amin szívesebben lenne az interjú helyett, de csak a fejét rázta, és nevetett. A végén azért még rákérdezek: néz-e női focit, ismer-e női focistákat? Unokahúgát említi, Fannit, aki egy női utánpótláscsapatban focizik. Ekkor szétválnak útjaink, és kezet rázva, sportszerűen elköszönünk.
