Bartalos Tóth Ivetával (Dunaszerdahely) beszélgettem, aki feleség, anya, közgazdász, társszervezője a Mert nőnek lenni jó szemináriumnak. Nem utolsósorban pedig ír: négy éve írja az egyre sikeresebb, Superwomanatwork című blogot.
Ivi idén tölti be 36. életévét. Tavaly úgy döntött, nem számolja tovább a rohanó éveket. Az idő csak menjen, teljen... Amikor beszélgetni kezdünk ezen a napsütötte csütörtök délutánon, hirtelen minden elcsendesedik körülöttünk.
– Kiskorodban mi szerettél volna lenni?
– Színésznő akartam lenni. Humán beállítottságú voltam. Írtam. Verseket, prózát, színdarabot. Énekkar, szavalóverseny, iskolaújság, mindent csináltam. A családom viszont nem támogatott, nem szerették volna, hogy művész legyen a családban.
– Csalódott voltál, amiért nem választhattál?
– Nem. A középiskolai években még aktívan írogattam. Néhány alkalommal megjelentek írásaim, aztán ez a vonal kikopott. Ráadásul volt egy komoly törés az életemben.
– Mi történt?
– A másodikat kezdtem, alig múltam 15 éves, amikor diagnosztizálták nálam a kétoldali petefészekrákot. Gyorsan történtek a dolgok. Vizsgálat vizsgálat után, kórház kórház után. Első műtét, majd egy második, és kemoterápia. Amikor a kemoterápiát elkezdtem, akkor a 15 évesek naivitásával azt gondoltam, hogy gyorsan lemegy, és minden folytatódik ott, ahol abbamaradt.
– Ám nem volt ennyire egyszerű.
– Nem. A pozsonyi gyerekonkológiára kerültem, beteg és haldokló gyerekek közé. Emlékszem, ott vártam a kezelőorvost, és megkérdeztem tőle: Doktor úr, mi fog történni? Mondta, hogy ilyen és olyan nevű kemoterápiát fogok kapni. Kérdeztem, hogy ez mit jelent pontosan. Ridegen azt válaszolta: Nagy mennyiségű infúziót fogsz kapni, állandóan hányni fogsz, és ki fog potyogni az összes hajad! És otthagyott. Utáltam azt az orvost. Sztrájkoltam ellene, ahogy csak tudtam. Harcoltam a rákkal. Kihullott a hajam, a maradékot magam vágtam le. A szagérzékenység is elviselhetetlen volt, állandóan a paplan alatt feküdtem hányingerrel. A két kemó alatt lefogytam 15 kilót, aztán visszahíztam 25-öt. Belém nyomtak egy csomó mérget, de ez kellett a gyógyuláshoz. Mindig azt szoktam mondani, hogy én nem túlélő vagyok, hanem harcos.
– Tudtad igazából, hogy mi történik veled?
– Soha nem mondtam ki, hogy én rákos vagyok. Kikértem magamnak.
Nem azonosultam a betegséggel. S azóta is megmaradt ez a jó tulajdonságom, hogy a rossz dolgokkal nem vagyok hajlandó azonosulni.
– Harcoltál?
– Keményen. Minden kezelés során kilenc napig csurgott belém az infúzió, 24 órán keresztül. Mivel december volt, az orvosok és a kórház támogatói mindent megtettek, hogy a beteg gyerekek jól érezzék magukat. Ajándékok, Mikulás, színészek, énekesek. Engem ez egyáltalán nem érdekelt. Kérték, hogy húzzam oda az állványomat a többiekhez, de én elutasítottam. Kérdezte a pszichológusunk, hogy miért nem csatlakozom a többiekhez. Azt mondtam neki: Mert nem tartozom közéjük, én nem vagyok beteg. Évekkel később azt mondta, hogy ennek az elutasító stratégiámnak köszönhettem a gyors gyógyulásomat.
– A családod végig melletted volt.
– Támogattak, de mindenkit megviselt ez az egész. Édesanyám és nagymamám felváltva ott voltak velem Pozsonyban. Felköltöztek egy időre, hogy velem lehessenek.
– Kemény időszak lehetett!
– Igen, de igyekeztem visszakerülni oda, ahol jól éreztem magam. Kérvényeztük, hogy vizsgázhassak a félév tananyagából, ne kelljen évet ismételni. Az osztálytársaim másolták a leckéket a füzeteimbe, hogy a kórházban is tanulhassak. Keményen dolgoztam. Ott álltak mellettem az igaz barátok. A középiskola után pedig rögtön dolgozni kezdtem, és távúton végeztem a Pozsonyi Közgazdaságtudományi Egyetemet. A diplomám mögött gyakorlati tudás is volt.
– Közgazdász lettél. Mit jelent ez pontosan? Mit dolgozol?
– Egy banki nagyvállalati hitelcentrum vezetője vagyok, senior kapcsolattartó menedzser.
Szinte mindenhez kell érteni. Sok a kihívás, állandóan tanulok valami újat. Nagyon kreatív munka. Sőt, férfiszakma. Az ügyfélkör is inkább férfiakból áll. Állni kell a sarat!
– Te nagyon karakán nő vagy!
– Igen, az asztalra tudok csapni (nevet). Ez a szakma megköveteli, hogy az ügyfelekkel egyezkedjünk, érveljünk, és végül kezet rázzunk. Sokan azt gondolják: Te jó ég, de unalmas szakma. Szeretem azt, amit csinálok. A férjemmel 22 éves koromban ismerkedtem meg. Rögtön az első randin megmondtam neki, hogy nekem nem lehet természetes úton gyerekem. Azt mondta, nem baj, lesz máshogy. Úgy is lett. Három év múlva összeházasodtunk. Mindig mellettem állt, és nagyon sok mindenben segített már akkor is nekem.
– Készültetek az örökbefogadásra?
– Egész életemben. Nem éreztem soha, hogy ez pótmegoldás lenne. Mai napig is azt mondom, hogy aki igazán szeretne gyereket, annak lesz. Az megtalálja a módját!
– Milyen érzés volt hirtelen anyává, szülővé válni?
– Sokkoló. (újra nevet) Gyorsan történt minden. Épp egy tárgyalás kellős közepén voltam, így nem tudtam fogadni a hívást. Majd amikor harmadszor hívtak vissza, felvettem a telefont. A gyámügyről hívtak, és közölték, hogy „született egy gyerekünk”. Az ügyfelem megkérdezte, mi történt. Mondtam, hogy éppen született egy gyerekünk. Erre ő boldogan felugrott: Ezt csak így mondja?! Azonnal tegye le a papírokat, és nyomás a kórházba!
– Tudja a lányod, hogy örökbe fogadtátok?
– Igen. Ez nálunk nem bélyeg. Kiválasztottuk egymást. Mindig mondom neki, hogy nemcsak mi választottunk, hanem te is kiválasztottál minket. Abban a pillanatban ezt éreznünk kellett.
– Az első gyerek után pedig jött a második?
– Igen, nagy a boldogság, hiszen két kislányt akartunk!
– Az emberek sokat kíváncsiskodnak és kérdezősködnek az örökbefogadásról?
– Gyakran megkeresnek, hogy szeretnének örökbe fogadni. Adjak tanácsot. Nyíltan tudok róla beszélni, ráadásul van bennem egy küldetéstudat.
– Sokszor érzed úgy, hogy nálad fordítva történnek a dolgok?
– Mindig. Ha most valakinek azt mondanám: 15 éves koromban kivették a petefészkemet, műtöttek, kihullott a hajam, örökbe fogadtam, életem végéig orvosságot kell szednem – ez elég nyomorultul hangzana. Én nem így látom a saját életemet. Beteg voltam? Meggyógyultam. Orvosságot kell szednem? Igen, nekem csak orvosságot kell szednem, de élek. Nem lehetett természetes úton gyerekem? Lett máshogy.
– Még most is vannak váratlan fordulatok?
– Állandóan! Amikor az első lányunkat fogadtuk örökbe, a férjem maradt otthon vele. Megborult az egyensúly. Ahhoz pedig idő kellett, hogy visszaálljon, mert meg kellett cserélni a szerepeket. Nekem is évekig hiányzott, hogy nem lehettem a lányom mellett a napi dolgoknál. A második lányunk érkezése azért is volt fontos, mert vele megélhettem az anyaság másik arcát is. Azokat az élményeket, amelyek hiányoztak a teljes boldogságomhoz. Ahhoz, hogy ezer százalékig érezhessem: igen, anya vagyok.
– Mindent megoldasz! A magánéletben és a munkában egyaránt. Ezért lett a blogod címe SUPERWOMANATWORK?
– Superwomanatwork (Szupernő bevetésben). Azt jelenti, hogy mindenki lehet szupernő! Aki dolgozik, gyereket nevel, hobbija van, aki egyszerre több mindent csinál. Kezdetben nagyon sokan félreértették a blogot. Azt gondolták, azt szeretném megmutatni, milyen szupernő vagyok. „Mert hát a címe is az, nem?!”
Én soha sem azt akartam megmutatni, hogy ezeket a dolgokat így kell csinálni! Nem! Azt akartam megmutatni, hogy az ezernyi feladatot, szerepet, dolgot így is lehet. Nem a kell a fontos, hanem hogy lehet!
– Nálad ez hogy működik?
– Rájöttem, hogy nekem ezer oldalam van. Írni kezdtem, bútorfestő workshopokat szervezek Kürthy Judittal, gondoskodom a háztartásról, gyógynövényeket gyűjtögetek, színházba járok, kreatívkodok, gyereket nevelek, dolgozok. Sokszor van, hogy a barátnőimmel közösen főzünk. Éjjel olvasok, és keveset alszom. Jó példa vagyok arra, hogy ha mindenből van egy kicsi, akkor vagyok teljes, egész.
– Nem utolsósorban pedig a Mert nőnek lenni jó dunaszerdahelyi rendezvénysorozat társszervezője vagy.
– A szeminárium szülőanyja Mészáros Krisztina, a Pátria Rádió riportere. Nekem pedig ez a harmadik örökbe fogadott gyerekem. Két év alatt kialakítottunk egy aktív közösséget, amely számára igazi boldogság megszervezni ezeket a találkozókat.
– Miért tértél vissza az íráshoz?
– Azt éreztem, hogy kiszürkültem. Az írás volt az én igazi hangom. Elkeserített az is, hogy nem voltak olyan női példaképek a környezetemben, akik mertek többet csinálni a rájuk varrt szerepeiknél. Akkor úgy éreztem, hogy azzal, ahogy gondolkodom, élek, talán én is lehetek példakép másoknak. Azt gondolhatnák: Ha neki megy, nekem is fog! Ha meg nem, akkor nevetünk egy jót egymáson.
– Azóta rengetegen olvasnak!
– Pedig amikor elkezdtem írni, kétségeim voltak: mit fognak rólam gondolni, hogy fognak rám nézni?
– Számodra létezik egy úgynevezett énidő. Ez mit jelent pontosan?
– Az énidő lényege, hogy legyen valami, ami csak rólunk szól. Mindenki maga szabja meg, mikor és mire szeretne időt elkülöníteni. Nekem a hajnalok ilyenek. Négy órakor kelek, van idő gondolkodni, olvasni, blogot írni vagy éppen rendezvényt szervezni. A nagyobbik lányomat is évek óta tanítom az énidő jelentésére.
Elmagyaráztam neki, hogy számára anyuka vagyok, a szüleim számára gyerek, a munkában bankár, az apukájának a felesége, de minden feladatomban boldog és teljes csak akkor tudok lenni, ha mint Bartalos Tóth Iveta is boldog vagyok. Azt gondolom, mára megértette, miről beszélek.
– Lépést tudnak tartani otthon a dinamikus életeddel?
– A gyerekek abszolút, nekik ez a normális. Az életstílusomból és az érdeklődési körömből kiindulva ők is sok dolgot kipróbálhatnak. Azt, hogy mi marad meg ezekből évek múlva, befolyásolni nem tudom – és nem is akarom. A lányaimat egyébként hagyom gyereknek lenni. Nem tanulunk a szünidőkben, nem tanulunk előre, nem akarunk lekörözni másokat. A nagyobbik lányom olyan szakköröket látogat, amelyeket maga választott. A szabályok viszont adottak: nem mehet semmi sem a tanulás rovására, és amit elkezd az év elején, azt végig kell csinálnia. Kitartásra nevelem őket. Ami a tanulást illeti, szigorú vagyok. Ennek az oka viszont nem az, hogy a gyerekből orvos vagy mérnök legyen, hanem az, hogy megválaszthassa azt, amivé válni szeretne. A választás lehetősége és szabadsága hatalmas dolog, ehhez viszont el kell jutni odáig, hogy az embert ne a korlátai befolyásolják.
– Minek vagy kinek köszönheted, hogy ennyire tudatos vagy?
– Az életemért vívott harc biztosan befolyásolta azt, hogy ilyenné váltam. Megérezni azt, hogy az idő véges is lehet, átrendezi az ember gondolkodását. Számomra nincs szomorúbb dolog annál, mint amikor meg nem élt életeket látok. „Majd megvalósítom önmagam, a vágyaimat, az álmaimat, ha a gyerekek nagyok lesznek, vagy ha nyugdíjas leszek.” Nem tudok – és nem is akarok így élni. Minden napom olyan, hogy abban benne van az igazi élet, az álmaim megvalósítása. Nincs mit halogatni. Élni minden percben kell, nem csak akkor, ha megadatik.
Repül az idő, ahogy hallgatom őt. Kérdezek, ő sokszor visszakérdez, és közben mindketten elgondolkozunk. Nem beszél mellé, nem köntörfalaz, mély érzelmekkel, tiszta szívvel mesél az életéről. Reggelig hallgatnám, de „a műsor” lassan a végéhez ér. Felállunk, kezet rázunk, mosolygunk, és elbúcsúzunk egymástól. Közben pedig hallom, ahogy tapsol a közönség!
