Ha Márai, akkor Lola. Ki volt Lola? Szépséges nő, egyik szeme kék, a másik barna, férfiak szerelmes pillantása kísérte a lépteit. Nem csoda, hogy Márait is meghódította. Családja az írót nem tartotta jó partinak, Lola mégis hozzáment. Olyan nő volt, aki egyszer szeret, de akkor egy életre.
Mint sok más történet, ez is a felvidéki Kassáról indult, ahol 1900. április 11-én egy szepességi családban megszületett Grosschmid Sándor. Az író azonban már 15 éves kora óta Márai néven publikált, miután apja nem akarta, hogy a két testvér (Sándor és Géza) az ő neve alatt tevékenykedjen. Az apa ugyanis nem tartotta polgári családhoz illőnek a művészi munkát. Így aztán a később filmrendezőként befutó (Radványi) Géza a nagyanyja vezetéknevét, Sándor pedig a család egyik régi nemesi előnevét választotta.
A házaspár fiatalon, egymást keresve a házasság kötelékében.
Márai Sándor az Egy polgár vallomásai című könyvében le is írja a nagy találkozást. „Lolát »felejteni« küldték ezen a télen Berlinbe. Elkényeztetett úrileányka volt, dacolt a zord »szülői ellenkezéssel«, s egy félig elintézett gyermekkori szerelem sértődöttségével szállt le egy napon az Anhalter pályaudvaron a vonatról” – írta. A húszas évei elején járó Matzner Ilonát körülzsongták a férfiak. Vonzerejét nemcsak szépsége, dús hajkoronája, dacosan görbülő álla, megkapó, felemás színű szemei jelentették, hanem betörhetetlen karaktere is.
Lola Kassa legelőkelőbb zsidó családjából származott. Nagyapja vezette a városi közkórházat, édesapjának könyvkötője, saját nyomdája volt, és magyar napilapot adott ki az akkor már Csehszlovákiához tartozó Kassán. (Édesanyja pedig jótékonysági munkát végzett, még arany érdemkereszttel is megjutalmazták.) Az apa megbízható férjet akart világszép és okos lányának, aki kamasz fejjel belebolondult egy vagyontalan újságíróba... Egy gazdag és befolyásos ügyvéd fiát szemelték ki a számára, ám Lola hallani sem akart róla – neki az az újságíró tetszett. Akkori szokás szerint elküldték hát „felejteni” a berlini rokonokhoz.
A szabados Berlinben
A német főváros hamar feledtette is Lolával a szerelmi bánatát. A farsangi szezonban egymást érték a jelmezes bálok, amelyekre kuzinjai szokatlan módon kísérő nélkül járhattak. A berlini rokonok lányaikat, Susét és Paulát liberális szellemben nevelték, ez pedig azt jelentette, hogy Lola számára is ajtó nyílt a bohém berlini éjszakába.
Ebben a zabolázatlan szabadságban találkozott a szintén kassai Márai Sándorral, aki a Kassai Napló tudósítójaként érkezett a városba. Márai nem akarta letenni az esküt a csehszlovák államra – már csak azért se, mert akkor sorköteles lett volna.
Így Lipcsébe ment, s ezzel kezdetét vette egy hosszú európai utazás; így ismerkedett meg Lolával is. Márai egyetemről egyetemre, országról országra barangolt, sokat utazott, olvasott és írt, noha diplomát sohasem szerzett. Egyszerre dolgozott német és kassai lapoknak, elsőként fordította le Franz Kafka műveit. Lola apjának azonban nem tetszett ez a nagy világpolgárság... A család bizalmatlan volt Máraival szemben, Lolának ez az új választottja sem felelt meg az apának. Aki – saját napilap ide vagy oda – nem tartotta rendes polgári foglalkozásnak az újságírást, s még detektívekkel is megfigyeltette leendő vejét.
A szerelem mindent legyőz!
Miután az egymásba bolondult fiatalok visszatértek Kassára, Márai a család otthonából szöktette meg Lolát, aki összecsomózott lepedőkön mászott ki a ház ablakából. (Ezt Ötvös Anna Lola könyve című kötetében olvashatjuk – bár házasságkötésük kalandos történetére mindenki másképpen emlékezett.) Mindenesetre a rossz nyelvek Shakespeare-drámába illő lányszöktetésről regéltek. Az egyik visszaemlékezésben a felbőszült apa Lola nyomába eredt, meg is találta Budapesten, de lánya ahelyett, hogy engedett volna hosszas könyörgésének, meghívta őt az esküvőre; egy másik változatban azonban már csak a polgári esküvőn érte utol a párt. Egy biztos: Márai Sándor és Matzner Ilona alig néhány hónappal berlini találkozásuk után, 1923-ban összeházasodtak Budapesten. (Az egyházi esküvőt csak évekkel később tartották meg, miután a zsidó származású Lola áttért katolikus hitre.)
„Családjaink nem vették komolyan házasságunkat, teljesen reánk bízták, hol akarunk élni, és milyen formát adunk életünknek. Várták a végét e nevetséges gyerekházasságnak, s nem kételkedtek benne, hogy néhány hónap múlva csakugyan vége is lesz” – írta anno Márai. A fiatalok kihasználták a szabadságot. Nászútjukat Berlinben töltötték, majd a Keleti-tengerhez utaztak Lola kuzinjaival; ámde miután elmúlt a nyár, és rájuk szakadt a hétköznapok egyhangúsága, nagyon megrettentek. Márai úgy nézett Lolára, mint egy idegenre, és visszavonult elefántcsonttornyába...
Matzner Ilona, Lola Kassáról érkezett Münchenbe felejteni egy kamaszkori szerelmet: ekkor találkozott a világvándor Máraival.
Azt, hogy mit jelentett házasságban élni Márai Sándorral, igazából akkor tudtuk meg, mikor nemrégiben megjelentek Lola naplói. Márai (bevallottan) neurotikus volt, nem könnyű ember, így a nagy szerelembe esést nagy idegenkedés követte. Az öntörvényű férfi nehezen barátkozott meg a férji szerepével, s a házasságban nem tudott feloldódni. De ugye polgár volt, s a polgár megházasodik, mikor szerelmes...
Mégsem lett vége!
Lola pedig, aki egyik napról a másikra érthette meg, mit jelent a nélkülözés, új érzéseket tanult. S a szülők jóslata ellenére – vagy éppen annak dacára – mégis együtt maradt férjével. Márai későbbi vallomása szerint pusztán azért, mert feltétel nélkül hitt benne. Hogy színt csempésszenek házaséletükbe, ismét a nyakukba vették a világot, és Párizsba költöztek. Márai a harmincas években már neves írónak számított. A budai várnegyed alatt éltek, Márai pedig olyan megjelenéseken volt túl, mint a Zendülők, az Idegen emberek, a Válás Budán és az Egy polgár vallomásai. Ám Márai jól látta, hogy miből mi következhet. Érezte, hogy a zsidók jogait korlátozó nürnbergi törvények előbb-utóbb Magyarországon is megjelennek: ezért aztán Lola kikeresztelkedett (és így megmenekült).
1936 mindenképp fordulópontot jelentett az életükben: Márai egyházi házasságot kötött Lolával, ám utána egyre jobban befelé fordult. Ehhez csak hozzátett a nagy tragédia: három évvel később meghalt a kisfiuk, Kristóf. Pedig milyen boldog volt Márai, nagy örömében még baldachinos ágyat is készíttetett Lolának a szülés örömére...
Évek múltán pedig úgy fogalmazott, hogy fia halálával mintha egyfajta oltást kapott volna minden fájdalom ellen. Nem csodálkozhatunk rajta: Lola még az esküvőjük évében elveszített egy babát, s több mint másfél évtizeddel később néhány hetes fiuk, Kristóf is meghalt.
Szerelmes volt, de másba!
Úgy is mondhatjuk: sem a szerencse, sem a kor, amelyben szerelmük megfogant, nem állt a pártjukra. Lola sokat szenvedett férje búskomorságától, kevés volt az olyan pillanat, mikor „megnyílt köztük egy összekötő fényfolyosó”. 1940-ben Márai szerelemre lobbant: mint ünnepelt színpadi szerző a rádióban ismerkedett meg a színésznő Mezey Máriával. „Álomszerű séták a Dunaparton” – írta a színésznő. Nem lehettek nyíltan együtt, mert Márai nős volt, így egy kis szállodai szobát béreltek, s arról álmodoztak, hogy Márai vágyott városába, Kassára költöznek, ahol a nő színésznő lesz, Márai pedig írni fog. A románc – Lola nagy megkönnyebbülésére – nem tartott sokáig, Márai kilépett a kapcsolatból. (Mezey Mária évekig őrizte még a férfi fényképét, leírással: Magasság: 183, Súly: 81, Kor: 41, Különös ismertetőjele: gyanakvó; M. S.)
A második világháború Budapesten érte a házaspárt. A bevonuló német csapatok elől Leányfalura menekültek. Ott találkoztak először leendő fogadott fiukkal, Babócsay Jánossal. „Látom a hároméves, szőke gyereket, amint a leányfalusi kertben elém áll és bemutatkozik. L. rendezte a bemutatkozást” – emlékszik vissza Márai a naplójában. Míg egy életet megmentettek, egy másikat elvesztettek: hiába próbálták kiszabadítani Lola édesapját a kassai gettóból, Lengyelországba deportálták. Ráadásul kapcsolatuk zaklatottsága sem enyhült.
Viszonyok
Loláról a másik írófeleség, Kosztolányi Dezsőné azt írta: „Nagyon csinos.” Fogsora szép, hangja csengő, nevetése mindenkit megbűvöl, sohasem csinál semmi ostobaságot. Ezt arra is értette, hogy Lola tudta, férje megcsalja – testileg és lélekben is. De őt ez a szörnyűség nem zúzta össze, kitért a nagyjelenetek elől; az olyan helyzetektől, melyek másokat összetörnének, megaláznának, neki be sem sározódott a lába. Ezt is Kosztolányiné mondja Loláról, de hogy igazából mit érzett Lola: arról naplói vallanak.
„Aztán voltak a nők. Sok nő. Mi volt ez igazából? Dopping a munkához. Szerelmes voltam, de egyiket sem szerettem” – írta később Márai. Erről meg mit tartsunk? Semmi jót, azt mondhatnánk, hiszen ez csak a férfigőg védekezése. 1945-ben a Vígszínház bemutatta Márai Varázs című színművét. A szerző együtt ebédelt az elbűvölő színésznővel, Tolnay Klárival, tanítgatta, mesélt neki a nagy írókról, majd olyanokat írt a naplójába: „Pillanatokra boldog vagyok. K.-val Budán. Arról beszélünk, hogy jó volna együtt élni.” Lola valószínűleg tudott férje hűtlenségéről, mégis mellette maradt, mi több, akkor sem vetette a szemére, amikor hosszú évekkel később Márai őt vádolta megcsalással. Tolnay Klári pedig sokkal később azt nyilatkozta: az ő részéről ez nem is szerelem volt, hanem olyasmi, mint mikor a növendék szerelmes a tanárába...
Tolnay Klári, a csábító
A nagy vízen túl
Máraiék 1948-ban úgy döntöttek, hogy fogadott fiukkal, Jánoskával együtt elhagyják az országot, mivel a kommunista Magyarországon nem terem nekik babér. „Megkaptuk az útleveleket. Majdnem csalódásérzés, hogy el kell menni. Szívfájdalom – könnyebben kellene csinálni, érzelmileg is” – írja Lola a naplójában. Céltalanul vágtak neki a világnak. Egy ideig Lola nagybátyjánál éltek Nápolyban, majd beutazási vízumot kérvényeztek Amerikába. Az óceánjáró, amellyel utaztak, 1952-ben kötött ki New Yorkban. „Nemcsak a haza fogalom szűnt meg korunkban – jegyezte fel az indulás előtt Lola –, de összemosódnak a földrészek.”
Lola egy varrodában dolgozott, majd áruházi eladóként, hogy férje továbbra is író maradhasson. Tizennégy évet letagadott a korából, hogy munkát kapjon, nyelvleckéket vett, miközben Márai sétált, könyvtárba járt és írt egy „süket és közönyös” világnak. (Hisz Amerikában nem sok magyarul értő olvasója akadt.) Nekik Amerika nem a szabadság földje volt, hanem börtön – Márai a régi Kassára vágyott vissza... Depresszióba esett, inni kezdett.
„Fáradt, rosszkedvű lefekvés” – írja Lola. „Ő bezárkózik a borával. Sokat iszik. Ez se jó. Nem találja meg az egyensúlyát, s bennem keresi a hibát.”
Csak Ő volt!
Ezt Lola később írta, mikor méltatlankodott, hogy a férfi nem tudja, hogy „minden Érte és Neki volt”. Lola sok évig vezette a naplóját napi rendszerességgel, minden apróságot feljegyzett: mit főzött, volt-e meleg víz, milyen kedve van Márainak. A korral járó elesettség segítette őket visszatalálni egymáshoz... Az író egyre többször emlegette a naplójában a feleségét, L.-t – akkor már a kaliforniai San Diegóban éltek, közel Jánoskához, aki saját családot alapított. Lola egyre betegebb lett, Márai pedig egyre kétségbeesettebb, hogy elveszíti iránytűjét, Lolát, a biztos pontot.
Lola már nem hallott, nem látott, odakötötték a tolószék támlájához, kórházba vitték... „Olyan szép 87 éves korában, mint volt fiatalon. Másképp, de szép.” S csak ültek egymás mellett, és fogták egymás kezét.„Máraiban egyre többször merült fel az öngyilkosság gondolata” – mondja hagyatékának gondozója, Mészáros Tibor. „1987-ben szívbelhártya-gyulladásban meghalt fogadott fiuk, János, s a már addig is szinte remete módjára élő Máraiban végleg elszakadt valami. Levelet írt Torontóban élő barátainak: röstelli, de nem megy tovább. Végül 1989. február 21-én főbe lőtte magát. Hamvait kérésére a Csendes-óceánba szórták.”
