Az egykor Várhegynek is nevezett dombon áll az ipolysági kálvária. Alulnézetből szinte hívogatnak az orgonabokrokkal szegélyezett szerpentinek, fentről lenyűgöző panoráma tárul elénk. A hely kétségtelenül az itteniek szíve csücske.
Előtte is kálvária állt itt: a könyvek egy barokk kálváriáról írnak, és csodás szobrokról, amelyeket a jezsuitákkal hoztak kapcsolatba... Sorsa ismeretlen, viszont a barokk szobrok létezését egy régi fotó is bizonyítja. (Végül a szobroknak is nyoma veszett a történelem viharaiban).
Kálvária: a szó a héber golgota (koponyák helye) latin megfelelője – a calva latinul koponyát jelent, így lett a calvaria szóból a magyar kálvária. Vallási értelemben Jézus kínhalálának színhelye. Az emberek szerették volna végigjárni a Via dolorosát, a fájdalmak útját, melyet Krisztus Jeruzsálem utcáin megtett. Ám a Szentföldet nem tudta minden hívő felkeresni... A Szentszék ezért megengedte, hogy másutt is állítsanak kereszteket és képeket, amelyek a keresztút jeleneteit ábrázolják. A kálváriának XIV. stációja, állomása van, és ahol a terepviszonyok megengedik, egész biztos dombos, meredek helyen építik meg.
Bár tisztában vagyunk azzal, hogy léteznek szülőföldünknél lenyűgözőbb helyek, szívünknek mégis az a vidék, falucska vagy város a legkedvesebb, ahol felnőttünk. Tősgyökeres ipolyságiként szerencsésnek érzem magam, amiért minden nap a zölden hullámzó Börzsöny látványa fogad, és a szép kilátásért elég felsétálni a kálváriára.
1906-ben történt
A honti kálvária megépítésének kezdeményezője Ipolyság plébánosa, Schreiber Aladár volt. A tehetséges és művelt pap a bécsi Pázmáneumban végezte a tanulmányait. Mikor kihirdette a kálvária megépítésének tervét, az egész város lázba jött... Többen adakoztak, mások jótékonysági bált szerveztek. Nemsokára megalakult az építőbizottság Hederváry Lajos irányításával. A terveket Szántó Vilmos ipolysági magánmérnök dolgozta ki.
A meredek, sziklás domboldalon 1907-ben fogtak neki a terepmunkának. Olyan nagy volt a lendület, hogy nyár végére elkészült a mű! A stációk három méter magasak, magyaros stílusban készültek, tetejüket pedig angyalfejek díszítik. Képeit az országosan ismert Rétay és Benedek cég festette viaszosvászonra. A domb tetején álló három vaskeresztet Heffter Richárd vaskereskedő szerezte be Grácból. A felszentelésre 1907 őszén került sor. A kálvária évtizedeken keresztül a környékbeliek zarándokhelyévé vált!
Rongálás, újítás, csinosítás
A kommunista diktatúra beköszöntével véget értek a kálváriabúcsúk, keresztutak és misék. A stációk barbár pusztítások céltáblái lettek. Hosszú szünet után a hetvenes évek tájékán kezdték a dzsungellé vadult ösvényeket rendbe szedni. A kálvária 1990-ben Borbély Péter plébános kezdeményezésére kapta vissza régi fényét. Az ipolyságiak egy emberként fogtak össze. A hívők buszokkal érkeztek az újraszentelésre, és sok-sok év után ismét több ezer ember járta végig a keresztutat.
Felemelő pillanatok voltak ezek a város életében. A virágok kihajtottak, ismét rendszeressé váltak az úrnapi szentmisék és az éjjeli keresztutak...
Duhajok és kőzápor!
Félreeső elhelyezkedésük miatt a kálváriákat gyakran megrongálják. A virágnak megtiltani nem lehet: forróvérű kamaszok helyet keresnek az őgyelgésre, jobb híján a kálváriát célozzák meg. A vandalizmus sehol sem kívánatos, egy szent helyen pedig elszomorító. Még kicsi voltam, amikor a stációk üvegét ripityára törték. Akkoriban megint felszaporodtak a bringások és a szerelmi légyottra elvonuló fiatalok a dombon....
Az újabb felújítás kezdeményezője akkori plébánosunk, Bíróczy István volt. A rozoga támfalat átépítették, a stációk képeit műkőből formázták meg. A lakosok lendületbe jöttek – és segítség volt bőven. Sajnos, egy idő után a műkőnek is meglett az ellenfele: a kőzápor.
Szerencsére a városban tevékenykedő lelkiatyák mindig felkarolták a kálváriát, a lépcsőket tataroztatták, vagy épp szemétszedést hirdettek. A százéves évforduló alkalmával restaurálták Krisztus keresztjét és korpuszát is. A legutóbbi felújításra pedig két éve került sor. Hlédik László ipolysági plébános közreműködésével (részben adományokból) renoválásra kerültek a stációk. A végeredmény igazán gyönyörű! Alkonyatkor szinte világítanak az aranyló sárgára és fehérre festett állomások...
A mi kálváriánk
Gyerekkoromban természetes volt, hogy kora tavasszal ibolyázni indulunk, áprilisban az orgonaillatot élveztük, olykor pedig a keresztutat is végigmondtuk a kálvárián. Egyik ilyen alkalommal, úgy három-négy éves lehettem, egy vihar kis híján lesodort minket a dombról. A szél szinte a semmiből jött, és olyan erővel tombolt, hogy nagymamám azt javasolta anyukámnak, hasaljon rám, nehogy elvigyen a szél. Körülöttünk faágak repkedtek, villanydrótok szikráztak. Megtépázva, halálra váltan botorkáltunk el nagymamám házáig. A mai napig emlegetjük a kalandot.
Későbbi emlékeim már kellemesebbek. Kisiskolásként fehér, puffos ujjú blúzban, kicsinosítva hallgattam a úrnapi misét, és csodáltam a pap felett lobogó díszes „supellát” (a baldachin népies megnevezése).
Akkoriban még sok ember tolongott a szabadtéri miséken, a konyhákban pedig „búcsús” ebéd illata terjengett. Kamaszkoromban kezdtem igazán értékelni a kálvária tetejéről elénk táruló kilátást. Tökéletesnek láttam a hegyek, az Ipoly, a régi utcák és a modern lakótelepek eklektikáját!
A mai napig rendszeres látogatói vagyunk a helynek, lányaim szinte itt tanultak meg járni... Sokan szerelmesei a kilátásnak, azok is visszalátogatnak, akik már rég elköltöztek a városból. Kálváriánk sok jót és rosszat megélt, de örök értékű: még mindig összehozza az embereket. Hadd pompázzon sokáig megérdemelt fényében! (Fotó: Dömötör Ede)
