Csukás László a világ legismertebb búvárjai közé tartozik. Víz alatt készített fényképei és filmjei komoly nemzetközi díjakat nyertek.
Filmet forgatott Cousteau kapitány csapatával, tagja volt annak a kutatócsoportnak, amely megtalálta Horthy elsüllyedt csatahajóját Horvátországban. Kalandos élete során a világ számos országában élt. Mellesleg komáromi lakos.
Ennek a gyereknek a víz lesz a végzete!
– 69 évvel ezelőtt Tanyon láttam meg a napvilágot – meséli. – Édesanyám 17 és fél éves volt ekkor, és már özvegyasszony. Ott kellett dolgoznia, ahol munka akadt: a Magas-Tátrában. Így hát hétéves koromig a nagyszüleimneveltek. Ma úgy gondolom, nekik köszönhetem, hogy az lettem, aki vagyok. Nem „neveltek” különösebben – egyszerűen „csak” szerettek. Dicsértek és dicsértek... Ez adott önbizalmat, hitet, hogy elérhetem az álmaimat. Még kicsi voltam, amikor egy cigányasszony azt jósolta: a víz lesz a végzetem! A család hitte is, nem is. Mikor édesanyámmal Komáromba költöztünk, aztán gyakran felemlegették. Mert hamar fölfedeztem a várost körülölelő vizeket. Egyszer csapatostul, máskor magamban jártam a Vág és a Duna partját.
Szerettem a szabadságot. Az utca, na meg a folyók neveltek fel. Az úszás és az evezés töltötte ki időm nagy részét: 24 éves koromig sportszerűen kenuztam a mai híres, olimpiai bajnokokat kinevelő klub elődjében.
A végtelen szabadság íze
– 24 éves koromban megnősültem. Építésvezető lettem. Mikor már minden együtt volt – megszülettek a gyerekek, felépült a házunk, mögötte a kiskert –, azon kaptam magam: rettenetesen unatkozok! Négykor hazaértem a munkából, megittam a söröcskémet, megcsináltam a kertet. Ennyi lenne az élet? Valami hobbit kéne keresni, olyan csavargósat, ahol sok a haver meg a víz. Ahol megérint a végtelen szabadság íze... Aztán rájöttem, mi érdekel. 14 éven keresztül figyeltem a folyó felszínét a kenuból, de vajon mi lehet a víz színe alatt? Na, ezt szeretném megtudni. Búvárkodni fogok. Összeálltunk -- és alapítottunk egy búvárklubot. A búvárkodást egy könyvecskéből tanultuk. Elolvastuk, mit hogyan kell csinálni, és már merültünk is...
– Akkoriban Komárom környékén még gyönyörű tiszták voltak a vizek, a lenti élővilág jól megfigyelhető volt. Naponta merültem. Meglepődve tapasztaltam, milyen közel engednek magukhoz a halak, sokkal közelebb, mint másokat. Sokszor együtt úsztam kétméteres példányokkal. (Nemrégiben tudtam meg: az aurám pozitív rezgésű, így nem félnek tőlem a víz állatai. Se a folyamok, később a tengerek halai sem bántottak.)
– Szerettem volna megosztani élményeimet másokkal is. Gondolkodtam, hogyan tudnám megörökíteni a látottakat. Először plexiből készítettem vízálló dobozkát a jó öreg Praktica gépem számára. Két lyukon fért be a kezem egy vízmentesen rögzített gumikesztyűn keresztül. Nagyszerűen működött – öt méter mélységig. Itt azonban már olyan nagy a nyomás, hogy a doboz beszippantotta a kezem, az ujjaim lemerevedtek, és nem tudtam kattintgatni. Na, most mi legyen? Ekkor már csaknem készen állt a háromszobás hétvégi házunk. Megbeszéltem a feleségemmel – aki mindig mindenben támogatott –, és eladtuk a házat. A pénz egyik felét odaadtam az asszonynak, a másik feléből meg vettem egy víz alatti fényképezőgépet. Utána még évekig spóroltunk. Apránként összejött egy szerény, mégis profi búvárfotós fölszerelés.
A víz mélye fotós szemmel
– Naponta kilőttem egy tekercs filmet. Diákat készítettem – annak jobb a felbontása. Mikor megérkeztek a képek, berámáztam és hosszasan tanulmányoztam azokat. Mitől legjobb a legjobb kép? Mi a különbség? Autodidaktaként kitanultam a víz alatti fényképezés csínját-bínját. Szeretek versenyezni, első lenni. Huncut dolog ez – van negatívuma, de pozitívuma is. Ha jól használja az ember, egyfajta belső motorként hajtja előre. Beneveztem a különböző fotópályázatokra, és számos csehszlovákiai versenyt megnyertem. Egy idő után azonban kinőttem a hazai terepet. Világviszonylatban is ki szerettem volna próbálni magam. Többek közt a francia Riviéra egyik városába, Antibes-be is elküldtem a diáimat, ahol évente megrendezték a búvárfotósok- és filmesek világfesztiválját. A fesztivál díszelnöke a monacói Albert herceg volt.
Még a szociban kaptam egy levelet, amelyben személyesen őfelsége hívott meg engem és nejemet a fesztiválra és az azt követő bankettre. Szaladtam a rendőrségre, hogy megkapjam a kiutazási engedélyt – a rendőr meg egy jót röhögött. Még mit nem? Albert herceg...
– A fotóimmal azután még sokszor szerepeltem ezen a fesztiválon, 89 után is. De sose volt pénzem a kiutazásra. Kijutottam viszont az ausztriai Hallstattba, ahol 1988-ban rendezték meg a búvárfotósok első Európa-bajnokságát. A kapott tekercsekre a megadott témákról kellett fotókat készíteni. A megnyitón felálltak a résztvevők, és kirakták maguk elé a felszerelésüket. Mindenkinek volt 2-3 víz alatti, szuperdrága kamerája sok lencsével – és három gyönyörű, hosszú hajú fotómodellje. Egy-egy szőke, barna meg fekete hajú csaj, divatos színes búvárruhában. No, ettől aztán szemünk-szánk elállt! De nekik is, amikor minket – egyedülieket a keleti blokkból – végigmustráltak! Kezemben az egy szál Nikonos, mellettem meg a kopaszodó, alacsony, kisebb sörhasat eresztett, fekete ruhás fotómodellem, Feri! Mikor merülésre került a sor, mondtam neki: „Te, Feri, fogd a lámpát, és ússzál három méter mélyen lassan, hogy oldalról csinálhassak rólad egy-két képet.”
A fotóm harmadik lett a megmérettetésen. A banketton már sorra gratuláltak a vetélytársak, befogadtak maguk közé.
– Kérdi az egyikük, a németek legjobb búvárfotósa: „Te, Laci, hogyan fotóztad le a társadat, hogy annak a bajusza olyan éles, hogy meg lehet számolni egyenként a szőröket? Viszont a lámpa meg a krómozott reduktor fénycsíkot húz, mint az éjjeli felvételen az autók lámpája?” Csönd lett, mindenki rám figyelt, így hát frappáns választ kellett adnom. „Tudod – feleltem –, én egy Nikonosszal dolgozom. Azon van egy piros gomb. Sokáig néztem a kukucskálóba, és amikor jónak láttam a képet, megnyomtam azt a piros gombot.” A német elvörösödött. Később jó barátságba kerültünk. A második éven a második lettem, a harmadik éven meg különdíjat nyertem. Én készítettem először olyan képet, ahol egyszerre látszódik a víz alatti és a víz feletti világ (a halak úszkálnak a kövek mellett, és közben látszódnak a közeli hegység hófödte csúcsai), csík nélkül. A két rész sejtelmesen egybeolvad.
Búvároktatásban elért sikerek
– A díjak, persze, boldoggá teszik az embert, de ennél is nagyobb érték a kapcsolati tőke. Itt kamatozott nagyszüleim nevelése: én mindenki szemébe bátran, önbizalommal tudok belenézni. Nem gondoltam soha, hogy valamiféle elnyomott nemzet tagja lennék. Emelt fővel vállaltam, hogy vagyok, aki vagyok. Egy magyar srác. És még valami: mindig mosolyogtam! Így aztán, bárhová kerültem a világban, mindenhol barátokra leltem. Hallstattban ismerkedtem meg Erikkel, aki akkor már Ausztria legnagyobb búváriskolájának és búvárvállalkozásának vezetője volt. Tudta, hogy kőműves vagyok – felajánlott hát egy kéthetes munkát. Ebből máig tartó barátság szövődött. Még az idén is besegítettem neki. Bátran állíthatom: mára ennek a nagy hírű bécsi búvárnak a legbizalmasabb, legelső embere vagyok. A hallstatti rendezvény elnökének megint mást köszönhetek. Egy alkalommal megkérdezte: „Mondd, Laci, hogy állsz a búvárminősítésekkel?” Csehszlovákiában mindössze kétcsillagos búvárfokozatot tudtam elérni. Egyszerűen nem engedtek tovább.
– Mikor ezt megtudta, felemelte a telefont, és rácsörrentett a búvároktatók Costa Rica-i világszervezetének elnökére: „Van itt egy haver a keleti blokkból. Nem tudnál neki segíteni?” Így kezdődött az én profi oktatói pályafutásom. Évek múlva elértem a legmagasabb fokozatot: háromcsillagos oktató lettem. A TDN (Training Director National), a DIWA (Diving Instructor World Association) nemzeti elnökének, egyben a világszövetség elnökségi tagjának is megválasztottak. 2000 januárjában pedig „Underwater Enginier” lettem. 1991-ben megalapítottam búvárvállalatomat és nemzetközi búváriskolámat a Cseh–Szlovák Szövetségi Köztársaságban. Célom volt, hogy a hazai búvárok is bekerülhessenek a nemzetközi vérkeringésbe. Mint a nemzetközi búvárvilág elismert tagja, az elmúlt 20 évben búvárkodtam és oktattam Horvátországban, Franciaországban, Olaszországban, Németországban, Egyiptomban, Costa Ricán, de Zanzibárban is. Zanzibár volt a legszebb, de Egyiptomot szerettem a legjobban. A beduinokkal igaz barátságot kötöttem...
Természetfilmezés
– Nekem mindig új célok kellettek, új álmok. Elkezdett izgatni a filmezés. A bécsi munkahelyemnek, illetve a búváriskolámnak köszönhetően meg tudtam vásárolni a szükséges felszerelést. (Ezek hihetetlenül drága holmik, például az első kompresszorom annyiba került, mint egy jó autó). Ekkor már 4000 merülésen voltam túl! Észrevettem, hogy a búvárok különösen boldogok a víz alatt, és a merülés után mindenki mosolyog. Vajon mitől lehet ez? Lent a mélyben, a súlytalan lebegés állapotában, a végtelen csöndben és a víz biztonságos ölelésében hasonló élményt élünk át, mint magzatkorunkban az anyaméhben. Valahol, a tudatalattink mélyén, ott rejtőzik a régi élmény, amikor még igazán boldogok voltunk! Ennek megfelelően minden egyes merülés egy újjászületés, lehetőség, hogy jobb emberré váljunk. Ezt a gondolatmenetet szerettem volna megvillantani az egyik kisfilmemben.
– Évek óta Dunatőkés mellett, az Erzsébet folyóban (a malom környékén) búvárkodtam. Európában biztosan, de tudomásom szerint a világon egyedülálló vízi világnak lehetünk itt tanúi: itt él például a világ legnagyobb édesvízi szivacskolóniája. Aki nem hiszi, járjon utána! Eme területnek már régen országunk büszkeségének kéne lennie, védett övezetnek. Sajnos, senki se törődik vele. Pedig szinte az összes díjazott képemet itt fotóztam. Egyértelmű volt, hogy a filmezést is itt kezdem el. Több kisfilmet is készítettem, volt, amit a Duna TV-vel, volt, amit az STV-vel közösen. Mégis a saját filmem, az „Álmaim folyója” lett a legsikeresebb. 1998-ban számos, hazai és nemzetközi fesztiválon első helyezést ért el: Besztercebányán, Uherské Hradištében, Tachovban, Párizsban, Antibes-ben...
A legnagyobb öröm Olaszországban, Sondrio városában ért. Itt a világ nemzeti parkjaiban készült dokumentumfilmeket díjazták. 10 film került a döntőbe – köztük az enyém is. Már ez szép eredmény, főként, hogy a BBC, a National Geographic és a Discovery rendezőivel kerültem egy súlycsoportba. Olyanokkal, akik a világ őserdeiben vagy más, eldugott tájain forgattak, 50-100 fős csapattal...
– Úgy éreztem, esélyem sincs velük szemben. Elérkezett a díjkiosztás ideje. Miután minden díjat kiosztottak, a moderátor beszélt még vagy fél órát, amiből persze egy kukkot se értettem. Éppen elbóbiskoltam volna, amikor bököd a szomszédom, hogy menjek ki. Nézek rá: minek? Hogy éppen most olvasták fel a nevem, csak rosszul ejtették ki. Kimentem, nézek a hölgyre: miről van szó? Nos, kiderült, hogy a filmemet – először ezen a fesztiválon – különdíjjal értékelték. Megértették a filmem üzenetét – az ember, az egyén szabadságvágyát! Azt, hogy lent a mélyben olyan jók és tiszták lehetünk, mint az anyaméhben... A gálaesten szóba elegyedtem egy Los Angeles-i filmessel. Meséli, hogy mennyire bonyolult dolog ez a filmezés. Száz ember alkotja a stábot, ő az operatőr. Mindenre külön szakember, néha már majd megbolondul a sok utasítástól. Azt is elárulta, hogy a film kétmillió dollárba került – igaz, hatot már kerestek rajta. Kérdezte tőlem: „És ti hányan voltatok”?Gyorsan rávágtam: hu-hu-hú! Bólogatott megértően. „És mennyibe került a filmed, és mennyit kerestél rajta?” Erre megint a hu-hu-hút vettem elő. Gondolta, szerény vagyok, hát nem faggatott tovább. Egy azonban biztos: ez után kezdtek elterjedni azok a természetfilmek, amikor egyetlen ember egy szál kamerával nekivág a természetnek. Ismét első voltam valamiben!
Cousteau kapitány csapatával
– Az én időmben Cousteau kapitány volt a sztár. Minden búvár – persze én is – arról álmodozott, hogy vajon milyen lehet együtt dolgozni vele. Nos, egy szép napon, 1990-ben, csörög a telefonom. A vonal másik végén Cousteau munkatársai... Hogy épp egy filmet forgatnak a Dunáról, és a magyar búvárok engem ajánlottak. Tudnék-e egy hetet rájuk szánni? Noná, hogy tudnék! És mikor lenne esedékes? –kérdeztem. – Hááát... Itt vannak a hídon...
– Fél óra múlva ott voltam. Megmutattam nekik egy s mást – már amit az idő rövidsége engedett. Merthogy így dolgoztak: ugorjunk le ide – öt perc – gyors filmezés. Másik helyszín – ugorjunk le – három perc – gyors filmezés... No, ennek az lett a vége, hogy az öreg Cousteau (aki hajlott kora miatt Franciaországból, telefonon keresztül vezényelte a műveletet) – szépen visszaküldte őket. Végül három hónapot töltöttem velük. Amikor megmutattam nekik a Dunatőkés melletti ágat, nem tudtak hová lenni a csodálkozástól. Kétrészesre tervezett sorozatukból négy rész lett, plusz egy ötödik, a gyallai kavicsgödörben élő harcsák életéről. Mit gondol, mivel honorálták a munkámat? Egy delfines kitűzővel meg egy piros, kötött Cousteau sapkával. Pedig rengeteg pénzük volt, a Világbank szponzorálta őket. Gondolták, ide ez is elég. És tudja mit? Igazuk volt. Jól tudták, mit kapok tőlük: egy beteljesült álmot.
Expedíció a Vörös-tengerhez
– 1991-ben heten – három vitorlázó és négy búvár – egy kisebb hajóval (meg egy autóval, amely kísért bennünket) nekivágtunk egy csehszlovák vitorlás- és búvárexpedíciónak. Élményeinkből 9 részes filmsorozat készült az STV számára (nemrégiben vetítették le újra az STV2-n). A négy hónapos kaland alatt szó szerint a halállal néztünk farkasszemet. Az expedíció elején zátonyra futottunk, és felborult a hajónk. A Földközi-tengeren viharba kerültünk, hatméteres hullámok dobáltak öt napon keresztül bennünket. Tengeribetegek lettünk, amit azelőtt elképzelni se tudtam. 40 fokos hőségben fejenként napi másfél liter víz volt az adagunk – ebben benne volt a leves, a kávé és a mosakodás is. A tartós kenyerünk megrohadt, konzerven éltünk, ami ehetetlen volt. Kalandjaimról könyvet is írtam. Eddig ott hevert a fiókban, talán most sikerül kiadatni. Hogy sejtettük-e, mire vállalkozunk? Nemcsak sejtettük, hanem tudtuk is. Mégis nekivágtunk, csakhogy az elsők legyünk, ugyanis Csehszlovákiából koralltengeren addig még senki sem búvárkodott.
A Szent István csatahajó
– Magyar búvárkollégáim ekkor már évek óta kutatták, vajon hol süllyedhetett el ez a nagyszerű csatahajó. Én is a téma megszállottjává váltam. A Szent István csatahajó az Osztrák–Magyar Monarchiában épült, 1912-ben. Létezett még három testvérhajója is, de ezek osztrák építésűek voltak, így a Szent István a legnagyobb magyar építésű hadihajó. A 20 ezer tonnás, monumentális építményt 1918-ban süllyesztették el az olasz haditengerészet torpedói. Az elsüllyedt hadihajót több ország kereste-kutatta. Végül egy osztrák-német kutatócsoport határozta meg pontosan a koordinátáit.
Az ő expedíciójuknak lettem a tagja 1994-ben, az utolsó pillanatban – egyedüli magyarként. (A búvárok a barátaim voltak.) Felemelő érzés volt magyarként leereszkedni a roncsokhoz.
Csodálatos Egyiptom
– 2004 tájékán Egyiptomban, a Sínai-félszigeten az egyik barátom alapított egy búvárbázist, elsősorban turisták számára. Meghívott oktatónak. Sokat tartózkodtam ott, és erős vágyat éreztem, hogy ott is maradjak. Úgy éreztem, ez olyan paradicsom, ahol el lehet bújni a világ szeme elől, és ahol kedvemre, szabadon élhetek. Az ott élő beduinok tisztelettel töltöttek el, megkedveltem őket egyszerűségük, méltóságteljes emberségük okán. Én is egyszerűen éltem: fekhelyem egy betonágy volt, és ha éjszaka felnéztem, a csillagos eget láttam a fejem felett. Végül azonban a család hazahúzott. Öt éve visszaköltöztem Komáromba.
Szemlélődéssel töltött napok
– Úgy érzem, mindent elértem, amit lehetett! Minden álmom valóra vált. Már nem hajtanak új célok, új kihívások. Ha kedvem tartja, merülök egyet kedvenc helyemen, az Erzsébet-patakban. Szemlélődéssel töltöm napjaimat. Órákig el tudok merengeni azon, milyen gyönyörűek a kertem fái! Szabad óráimban családfakutatással és a középkori magyarság tanulmányozásával foglalkozom. Az őseim, mint kiderült, vízi emberek voltak. Innen a Csukás név! A víz iránti vonzalmat a génjeimben hordozom. Nem sok időt töltöttem a gyerekeimmel. Két gyermekem és öt unokám mégis büszkék rám. És én is rájuk. Remélem, sikerült nekik átadnom valamit életem legfőbb tanulságából: minden ember egy kis búvár, aki szabadnak és boldognak születik. Ezért soha ne járjunk leszegett fejjel, mert mindenkinek lehetősége van valóra váltani az álmait. Ha ránézek a falra kifüggesztett családfámra, amelyen már ott szerepelnek az unokáim, arra gondolok: mindnyájan apró láncszemek vagyunk egy nagy láncban. De egy apró láncszem is lendíthet a világ kerekén.
