A férfi és nő viszonya bonyolult valami. Valahogy vele jár, hogy néha veszekednek. Hevesebben veszekednek. Sok szülő abban a hitben él, hogy a gyerekeknek semmit sem szabad sejteniük a szülők ellentéteiből. (Ugye, milyen sokszor hallottuk szüleinktől: „Ne a gyerek előtt!” A régi poroszos nevelésnek is ez volt az alapkánonja.)
Szerencsére a lélekbúvárok mára rájöttek, hogy az élethez hozzátartozik a vitás kérdések tisztázása. S nem dől össze a világ, ha a gyerek ezt-azt meghall, megsejt belőle. Ezáltal is megtanulja, hogy az élet szövete tarkabarka. Hogy nem mindig egyezünk, még ha szeretjük is egymást. Hogy az egyik ember fekete, a másik fehér, a harmadik szürke!
Nem árt, ha gyerekeink idejekorán tisztába jönnek vele, hogy az együttélés nem egyszerű dolog. Veszélyes, ha a szülők viselkedése azt sugallja, hogy mindig mindenben egyetértenek, soha nem különbözik a véleményük. Az üvegházban nevelt gyerek, akit minden hangos szótól, konfliktustól megóvtak, felnőttkorára egy hamis MINTÁT kap majd. A kedvesétől azt fogja várni, hogy mindig mindenben egyetértsen vele, ami teljesíthetetlen elvárás.
Tehát vitatkozni, véleményt cserélni szabad! Persze nem mindegy, hogyan és miként osztjuk meg eltérő nézeteinket egymással. (Gondoljunk a perlekedő olaszokra. Ők minden kis ellentétet azon nyomban jó hangosan megtárgyalnak, de két perc múlva már szent a béke.) Nekünk is a „hogyan”-t kell megtanulnunk, azaz tudni kell megfelelően vitázni (na jó: veszekedni).
Rossz, rosszabb, még rosszabb
A nő: – Már megint nem hajtottad le a vécéülőkét.
A férfi: – Hajtsd le te, ha zavar.
A nő: – Mi vagyok én, a szolgád?
A férfi: – Te mondtad.
A nő: – Úgy viselkedsz, mint egy elkényeztetett gyerek. Azt akarod, hogy mindenki körülötted ugráljon.
A férfi: – Hát ez remek! Ezzel azt akarod mondani, hogy nem csinálok semmit? Csak fekszem, nézek ki a fejemből, és azt várom, hogy mindent megcsinálj helyettem? És ki keresi a pénzt? Ki építette ezt a házat? És mit csinálsz te? Egész nap azt a vacak ülőkét lesed, hogy véletlenül nem hajtottam-e fel. Te nem vagy normális!
A nő: – Hogy én nem vagyok normális?!
A férfi: – Ha normális volnál, nem azt lesnéd, hogy lehajtottam-e az ülőkét. Egész nap otthon ülsz, és csak hülyeségeket találsz ki. Már tornázni se jársz!
A nő: – Ez azt jelenti, hogy tűnjek el? Rendben, elmegyek, de engem többet nem látsz. Nem fogok egy fedél alatt élni egy undok fráterrel.
Ez a fölöslegesen kiélezett veszekedések iskolapéldája. A lélekbúvárok azt mondják, hogy a veszekedések általában elfajulnak – egyre több mérges nyilat lövünk ki. Már régen nem a vécéülőkéről van szó, hanem arról, hogy a férfi és a nő is úgy érzi, élettársa nem becsüli. Egyre ellenségesebbek egymással szemben. Csak idő kérdése, mikor robban a bomba, a gyutacs pedig bármi lehet: a vécéülőke, egy elmosatlan tányér vagy valami hasonló szamárság.
Elfojtott indulatok, pattanásig feszült hangulat
Az is elő szokott fordulni, hogy nincs komoly ellentét a szóváltás mögött. Csak rosszul kommunikálunk, ezért a vita elfajul (veszekedésbe fullad). Vagy túl sok érzelmet viszünk bele. Ez is elég, hogy órákra, sőt napokra megmérgezze az otthoni hangulatot. A fojtott légkör pedig újabb veszekedést provokál… Ugyanis: ha az egyik fél támad, a másik védekezni kényszerül. A veszekedés alatt a másikról beszélünk, holott csak tisztázni szeretnénk, mi bánt bennünket, gyógyírt szeretnénk a sebeinkre. Rólunk van szó, és mégis a másik kerül képbe! Nem tudjuk elmondani, mi a bajunk igazán, ezért azzal kezdjük: ezt csinálod rosszul, azt csinálod rosszul, utálatos vagy, kiállhatatlan vagy. Pedig más megoldások is vannak.
Vegyük például azt, hogy az apa elfelejti befizetni a gyerek ebédpénzét. Mérgében a feleség rátámad: micsoda lehetetlen alak vagy, még egy ebédbefizetést is képtelen vagy elintézni, pedig más dolgod sincs. Persze, mindenre én gondoljak… A férfi természetesen védekezik: hát igen, nem elég, hogy eltartom a családot, még intézkedjek is… És se vége, se hossza a vádaskodásnak. S a vége patthelyzet – és sajgó sebek.
Holott a dolog másképp is megoldható. „Tamás, az utóbbi időben valahogy minden rám marad. Nem tudnál segíteni?” Vagy: „Úgy látom, elfelejtetted befizetni az ebédjegyeket. Tudom, hogy sok a munkád, de azért figyelj erre is…” Ugye, van különbség?
Az első esetben a férj tyúkszemére léptünk: „Hogy én lehetetlen alak vagyok?! Hát mit kellene még csinálnom? Stb., stb. Aztán az asszony megtudja, hogy „ugyanolyan liba, mint az anyja”, „nemhiába mondták, hogy ne vegyelek feleségül”, meg hogy „az ágyban kutyafülét sem érsz”. Az asszony persze sírva fakad, kikotyogja, hogy a kollégája épp most hívta meg ebédre, és el is fog menni… Mire mind a ketten kikiabálták magukat, csend lesz, aztán feltámad bennük a lelkifurdalás. Haragszanak magukra, hogy mennyi szörnyűséget vágtak a fejéhez a másiknak, akit tulajdonképpen még most is, mindezek ellenére is szeretnek…
Vannak mondatok, amelyeket életünk végéig nem felejtünk el. Például amikor a férj azt mondja válni készülő feleségének: „Rendben, a gyerek maradjon veled, nevelj belőle ugyanolyan kövér és buta tehenet, amilyen te vagy!”
Mikor támadunk, a veszekedés nem a megoldás felé halad, hanem elmérgesedik. Akkor már nem a célunkat akarjuk elérni, hanem bántani, megalázni, megsérteni akarjuk a másikat. Bebizonyítani neki, hogy egy ostoba fráter, egy senki, egy nulla. Erre az útra soha nem lenne szabad rálépni. Persze, könnyű ezt mondani. A harag perceiben nem gondolkodunk, hanem az érzelmeinkre hallgatunk. Úgy érezzük magunkat, mint a szűz menyasszony a nászéjszaka előtt.
Hajót kormányozni nem a viharban kell megtanulni! Ugyanez vonatkozik a veszekedésre is. A nézeteltérésre a „békés” időszakban kell felkészülni: szóváltáskor is ugyanazokat a kifejezéseket fogjuk használni, mint a hétköznapokban.
Jelöljük ki a mozgásterünket, amíg lehet
Milyen gyakran tanácsos veszekedni? Hát mindig, amikor szükség van rá. A pszichológus azt mondja: „Szóváltás akkor keletkezik, amikor valamilyen módon egyensúlyt kell találni a különböző érdekek között.” Furcsamód épp a kapcsolatok elején adódik a legtöbb ilyen helyzet, amikor a pár alkalmazkodni próbál egymáshoz. („Hetente nem kétszer, hanem egyszer fogsz sörözni a barátaiddal.” Vagy: „Ne a fürdőszobában lakkozd a körmeidet, ott nem lehet ablakot nyitni, és elájulok az acetonszagtól.”)
A nők az elején gyakran elkövetnek egy nagy hibát. Szerelmüket fehér lovon érkező királyfinak tartják, és egy királyfinak nem illik ellentmondani („csak nem fogok veszekedni a szerelmemmel!”). De királyfiak csak a mesében léteznek… Az engedelmes kis feleség mítosza méltatlan helyzetbe sodorja a nőket. A nő nem lehet egész életében hálás a szép királyfinak.
A kapcsolat elején megengedett, hogy a pár akár naponta tisztázza a vitás kérdéseket, ugyanis mindenkinek ki kell jelölnie a saját térfelét. (A kutyus is körbepisili a saját területét.) Ha mind a két fél karakteres egyéniség, akkor a vita akár mindennapos lehet. Mind a ketten tologatják (odébb) a határaikat, gyakran egymás területére is behatolnak, a másik távollétében átrajzolják a határvonalakat… Végül aztán kialakul az a játéktér, amelyen élni tudnak. Persze, naivság lenne azt gondolni, hogy ezután minden rendben lesz, és már minden meg van oldva. Az élet újabb és újabb helyzeteket hoz, és mindig meg kell találni és kötni a kompromisszumot. A kérdés tehát nem az, hogy milyen gyakran veszekedjünk, hanem az, hogy HOGYAN.
A gyengébb fél hibái
Ha két nem egyformán erős fél köt házasságot: a gyengébb fél legyen résen. Ne legyintsen a térfél kijelölésére, ne olvadozzon álmatagon – ne mulassza el a kiegyezést. Mert később, a szenvedélyek csillapodásával erre már nem lesz lehetősége. Az érzékenyebb fél könnyen hátrányos helyzetbe kerülhet, ha nem harcolja ki magának azt, ami neki jár. Elvarázsolt körbe kerül, amelyből lehetetlen a kimozdulás. A sérelmek pedig gyűlnek, hetekig, hónapokig, sokszor évekig, aztán egyszer csak kiszakad a zsák, és nyakunkon a véget nem érő veszekedés, majd a szakítás.
Visszatérve a nézetek, érdekek tisztázásának kérdéséhez – veszekedni tudni kell. Ezenkívül a megbocsátás művészetét is el kell sajátítani.
A pszichológusok szerint meg kell tanulnunk bocsánatot kérni és a bocsánatkérést elfogadni. Sose a veszekedés tárgya, hanem csak a HOGYANja miatt kérjünk bocsánatot. „Ne haragudj, eltúloztam a dolgot, nem MINDIG jössz későn haza, hanem tegnap jöttél későn. Fáradt és ideges voltam, ezért túloztam. Ne haragudj.”
Meg kell tanulni azt is, hogyan kell fogadni (elfogadni) a bocsánatkérést. Ne járjunk a másik körül sértett arccal, amikor az már bocsánatot kért, ne ezt válaszoljuk: „No persze, most bezzeg bocsánatot kérsz, az neked nem számít, hogy milyen utálatos voltál hozzám.” Ne felejtsük el, hogy a haragszomrád után előbb-utóbb bekövetkezik a KO.
Kérjünk segítséget
A nagyokat veszekedő párok jól teszik, ha kívülállótól, akár a házassági tanácsadótól, akár bizalmas baráttól vagy rokontól kérnek segítséget. Mert agyunk rászokik az ismétlésre, és már az első szónál elindulnak benne a veszekedéshez kapcsolódó vegyi folyamatok. Aztán már nem tudjuk útját állni annak, hogy minden kicsiség miatt felemeljük a hangunkat. Próbáljunk ki egy egyszerű trükköt. Amikor veszekedni akarnánk, nyeljünk egy nagyot, várjunk pár másodpercet, azután a szokásos szemrehányás helyett mondjuk ezt:
A nő: – Ha legközelebb vécére mész, légy szíves, hajtsd vissza a helyére az ülőkét.
A férfi: – Nem hajtottam vissza? Bocs. Milyen feledékeny vagyok! Tudod, min gondolkodtam? Hogy süssünk cigánypecsenyét vacsorára. És felnyitunk egy üveg bort. Mit szólsz hozzá?
Megszívlelendő tanácsok
* Válasszunk megfelelő időt a vitához. Ne a focidöntő kezdetére időzítsük.
* Figyeljünk oda a másik fél érveire.
* Ne hagyjuk, hogy elöntsön bennünket az indulat. Jusson eszünkbe, hogy az ordibáló ember nevetséges.
* Ne törjünk-zúzzunk, és ne üssük meg a másikat. Ez az út a pokolba vezet.
* Ne húzzuk elő a régi sérelmeket: „Az esküvőnkön is leittad magad a sárga földig.” Csak a jelenről, a „most”-ról beszéljünk.
* Ha a veszekedés már nem vezet sehová, hagyjuk abba. Esetleg folytassuk másnap. A reggel mindig okosabb, mint az este.
* Ne térjünk el a veszekedés tárgyától. Ha a szanaszét hagyott koszos zoknik miatt veszekszünk, akkor maradjunk meg a zokniknál, ne szedjük elő, hogy múltkor az anyád minden szekrényünket kinyitogatott…, és a többi és a többi.
Varga Klára
