Egy kínai férfi 4600 telefont működtetett egyszerre, hogy hamisan generált nézőszámokkal kérkedhessen, kicselezve a közösségi média algoritmusait. Ezzel a módszerrel nem kevés pénzt, 415 ezer dollárt keresett, mindössze négy hónap leforgása alatt. Mivel lebukott, egy év és három hónap börtönbüntetést kapott, illetve – a bevételéhez képest igazán csekély – 7 ezer dolláros bírságot kellett kifizetnie.
Minél inkább elmerülök az influenszerek világában (nem azokéban, akik tényleg minőséget képviselnek), annál inkább taszít a közösségi média, pedig jelenleg úgy áll a világ, hogy eléggé megkerülhetetlen része lett az életünknek. Ahogy a modern városok az autók nélkülözhetetlensége, úgy az emberi kapcsolatok az internet kénye-kedve szerint formálódnak. Á, ha beleszippantok a levegőbe, érzem az emberiség jövőjének trágyaszagát...
Mire jó a sok mobil?
Már attól rosszul érzem magam, ha egyetlen telefonra kell figyelnem, nem hogy még egyszerre 4600 darabbal szórakozzak, amint azt a fentebb említett barátunk tette. Persze vannak olyanok, akik ennél tisztább (de nem kevésbé őrült) indokkal használnak egyszerre több tucat készüléket. Ők nem a hamis profiloknak akarják bemutatni a termékeiket, hanem szeretnének egyszerre több közösségi médiás platformon jelen lenni. Beszélnek a húsz telefon kijelzőjének arról, miért olyan nagyszerű a termékük. És ha jobban belegondolunk, ez nem is olyan rossz ötlet, mint amilyennek elsőre tűnik, hiszen időt spórolnak vele: nem kell külön felvételt csinálniuk a TikTokra, a Facebookra, az Instagramra, a YouTube-ra (és még a jó ég tudja, miféle netes oldalra meg applikációra), hiszen egy füst alatt megoldják az egészet. Mindenhol jelen vannak, amivel egyszerre tűnnek professzionálisnak és megbízhatónak.
Klikkfarmok
Van bennem egy derék adag előítélet a közösségi médiával szemben, így egyáltalán nem meglepő, ha nem igazán tudom elhinni, hogy az egyszerre sok telefont működtető (nem két-három telefonra gondolok) egyének szándékai nemesek és tiszták. Gondoljunk csak a hírhedt klikkfarmokra! Azokra a helyekre, ahol több ezer telefont tartanak, és ezeket arra programozzák, hogy az arra igényt tartó személyek (legyenek azok feltörekvő influenszerek vagy akár politikusok) tartalmait lájkolják, megosszák – vagyis forgalmat generáljanak az adott oldalnak. Természetesen pénzért cserébe. Mert valójában minden erről szól.
Öreg vagyok én már ehhez…
Az a helyzet, hogy manapság nem a tévén, hanem a világhálón keresztül tudjuk a leghatékonyabban elérni a vásárlókat. Erre a nagy márkanevek és a legkisebb cégek is rájöttek. Nem tudom, van-e olyan olvasó, aki emlékszik még azokra az időkre, amikor a YouTube-on (mindenféle előfizetés nélkül) csak rákattintottunk egy videóra, és az – láss csodát! – reklám nélkül elindult.
Na, ha már csak erre gondolok, öregnek érzem magam, másrészt meg egészen megdöbbent, hogy az öt másodperces, még elviselhető reklámoktól mára eljutottunk a rendkívül bosszantó, ötven másodperces, nem kihagyható reklámokig. Ha nem akarsz reklámot, akkor fizess!
Tankolj fel reklámokból!
Mókás, hogy vannak olyan helyek, ahol rendkívül sokat fizet az ember, és mégis reklámokba ütközik: nálunk nem annyira elterjedt, de Amerikában (hol máshol, mint a kapitalizmus őshazájában?) rájöttek, hogy miközben tankol az ember, jó pár percig áll egy helyben, hát hatalmas hiba lenne ezt az időt veszni hagyni. A töltőoszlopokon ezért kijelzők vannak, melyekből megállás nélkül üvöltenek a reklámok. Nem vagyok benne biztos, hogy ebben a helyzetben nem éreznék-e késztetést arra, hogy lelocsoljam benzinnel, és meggyújtsam az egészet... Hiszen ez is egy módja a hirdetések „kihagyásának”.
A szükséges rossz
A reklámok mennyisége mostanában nem normális, de van, amikor szükségszerű. Nem fogok hazudni, gyakran nézek videókat a YouTube-on. A kedvencem Michael Brady Oceanliner Designs nevezetű csatornája, ahol régi óceánjárókról láthatunk rendkívül informatív, ugyanakkor látványos történeteket, melyek mögött rengeteg kutatómunka és időbefektetés van. A hozzá hasonló csatornák böngészése közben nem bánom a reklámokat, hiszen így a minőségi csatornák szerkesztői is bevételhez juthatnak, amit aztán még több igényes kontent készítésére fordíthatnak. Hajrá!
Tartalomgyárosok
És ha már a kontentről, vagyis a tartalmakról van szó… Térjünk vissza a több tucat mobilt használó tartalomgyárosokra. Az élet megannyi területén felbukkant a minőség és a mennyiség egymásnak feszülése. Míg az általam említett YouTube-csatorna lényege az, hogy minőségi tartalmat adjon át, addig azoknál az influenszereknél, akik ugyanabban az időben egyszerre több platformon szeretnének érvényesülni, nos, nyilvánvalóan a mennyiség a fő szempont. Rengeteg embert akarnak elérni, rengeteg tartalmat akarnak készíteni, rengeteg pénzt akarnak keresni.
Nem azért csinálják, mert például a szenvedélyük a túrázás, ezért szeretnének egy általuk is letesztelt, klassz hátizsákot bemutatni, hanem azért, mert éppen ez az aktuális trend, vagy éppenséggel ez az, amivel keresni lehet. És milyen sok embert el lehet szédíteni ezzel! Ezt pontosan tudják a példaként felhozott hátizsák gyártói is.
Kellenek nekik az influenszerek, lehetőleg olyanok, akik éppen ebben az „egyszerre mindenhol ott lenni” létben mozognak. Ez a kapitalizmusnak egy olyan érdekes körforgása, aminek a fenntartására csakis a közösségi média lehet képes. Meg az olyan emberek, akik mindent elhisznek, amit ott látnak.
Ide hatalmas konténer kell!
Azt hiszem, senkit sem lepek meg azzal, hogy a klikkfarmok és az egyszerre több száz telefonnal tevékenykedő influenszerek mind-mind tipikusan kínai jelenségek. Ez talán egy kicsit összeesküvéselmélet-szagú lesz, de úgy érzem, minduntalan keresik a módját annak, hogyan hódíthatnák meg a nyugati piacot. Mert milyen a nyugati piac? Eszelősen befogadó. Ha a sok telefonnal dolgozó influenszereknél kicsit kézzel foghatóbb példát szeretnénk, akkor gondoljunk csak a Temura vagy a Sheinre. Miért olyan népszerűek? Mert elképzelhetetlenül sok holmit kínálnak, gyakran nevetségesen alacsony áron.
Ha már a nyugati fiatalnak nem lehet saját háza meg autója, akkor legalább legyen sok olcsó, de éppen trendi holmija Távol-Keletről. Jó üzletnek hangzik, nem?
A legnagyobb baj az, hogy még a fizikai hulladék szelektálásának terén is gyerekcipőben járunk, nem még a neten látott szemét szortírozásában. Pedig szükségünk lenne egy olyan konténerre, amelybe a vacak kontent kerül. Bár kötve hiszem, hogy létezik akkora, amelyikbe mind beleférne.
