A szerzők negyedik éve szerveznek jótékonysági gyűjtést a menstruációs szegénységben élők számára. Riportjukban megírták, milyen a másik oldalon lenni. Bokor Réka és Kotiers Róza írása.
A szeretettáska-gyűjtést évek óta együtt szervezzük, majd csurig tömött autóval átszeljük a republikát. A csomagok elosztását végző Pilát Tündével bekopogunk a szegénység ajtaján.
Egy gömöri magyar falu felé vesszük az irányt. Tünde vezet, ő ismeri a járást. A településtábla után nyomasztó kép fogad: szedett-vedett kalyibák, omladozó falak, kutató szempárok – kétség sem fér hozzá, hogy itt leginkább csak a szél a vendég. Anyuka és két lánya fogad bennünket a jöttünkre felfűtött lakásban, hellyel és üdítővel kínálnak. A két nagylány 18 és 19 éves. Tünde, a bámulatos kisugárzású szociális munkás néha ruhát, játékot, ételt hoz nekik. Ám az effajta humanitárius segély nem tartalmaz betétet. Így jó helyre kerülnek a szeretettáskák.
„Minden hónapban engedünk magunktól el, hogy jusson a higiéniára. Egy csomag nekünk kevés is, az egyik lánynak három, a másiknak három és hát nekem is. Beosztjuk.”
A „beosztás” szóra bevillannak az elmúlt évek kommentmezői. A való világban százával gyűltek a szeretettáskák, míg online sokan megkérdőjelezték a miértet. Az nem sok pénz... Mi a szeretettáskákkal arra szeretnénk felhívni a figyelmet, hogy az emberi méltóság része a higiénikus menstruáció; ám a mélyszegénységben élő nőknek nem mindig telik betétre, tamponra.
Egy nő havonta több csomag betétet elhasznál, naponta körülbelül 3-5 darabot. A kiadás tovább szorzódik a család nőtagjainak számával. Hogy pontosan hány családnak nem telik tisztasági betétre, arról nincsenek pontos adatok. Riasztó becslésként szolgálnak a Szlovák Statisztikai Hivatal tavalyi adatai. Eszerint az elszegényedés 943 ezer embert érint az országban (55 ezerrel többet, mint tavalyelőtt).
Annak a családnak, amelyiknek ételre is nehezen futja, a betét elérhetetlen luxus. Az sem mindegy, hogy mennyire megértő a környezet, amennyiben a lány fájdalmas havi vérzéssel, alhasi görcsökkel küzd.
Nem szégyen!
A lányoktól megtudjuk, hogy a menstruáció náluk nem szégyen, a fiúk nem gúnyolódnak rajtuk. Ha nem volt betétjük, kaptak az iskolai készletből. A levegőben marad a kérdés, hogy miből állja az iskola a női betéteket, mivel semmilyen előírás nem rendelkezik erről. A lányok otthonában van fürdőszoba, mosógép, így a tisztálkodásnak nincs gátja.
„A mosóporok drágák. Az olcsók nem tisztítanak úgy. Mosógépünk van. A faluban általában van mindenkinek. Kúti vízre van kötve. De a vízzel is úgy állunk, hogy valamikor megy, valamikor nem. Van, mikor hat napig nincs. Nyáron eleve kevesebb a víz. Van úgy, hogy négy-öt napokat megáll. Addig megyünk a faluba, hogy akinek van kútja, attól kérünk, de nem nagyon akarnak adni, mert áramra van felhúzva. Mosni nem tudok, főzni nem tudok, a WC-t se lehet használni.”
Az anyuka kedvvel, őszintén beszél, a két nagylány inkább a telefonját bújja. Idővel feloldódnak. Mindketten „kikerültek” már az iskolából.
S hogy mit jelent itt a „kikerülés”?
Az oktatás a szegénységből való kitörés kulcsa: erről számtalan tanulmány született. Kiderül, hogy itt homályba vész a falu minden gyermekének jövője: a gyerekek az alsó tagozatot a helyi iskolában végzik, majd a szomszéd településen folytatják, de középiskolába már kevesen jutnak el. Az egyik lány csak hét osztályt végzett, a másik cukrásznak tanult. Viszont nem fejezte be...
„Semmi pénzért nem fejezném be. Mindég jöttem hazafelé, gyalog kellett az iskolából lejönni, a kocsikból kiabálgattak rám. Volt egy ottani tanító bácsi, akiről mondta több tanító is, hogy perverz. Nézegette is mindig a lányokat.”
Azonfelül, hogy nem érezte magát biztonságban, kiközösítették és lenézték. De ez nem minden. Kiemelte annak nehézségét, hogy a szakközépiskola szlovák tanítási nyelvű volt. „Volt ott egy lány, aki fordította, hogy mit kérnek tőlünk, mit mondanak.” Körvonalazódik előttünk a mélyszegénységi-munkaügyi hármashatár: papír, közlekedés, szlovák nyelvtudás.
Eljutni a „papírig”
A helyi alapiskolában rugalmas a tanítási idő. Általában 9-10 óra felé kezdődik a tanítás, délre hazamennek, mert az iskolamenzát bezárták, nem sikerült betartani a higiéniai előírásokat. Délután a gyerekek vagy visszamennek, vagy nem; a napközi rendszertelenül működik. Itt nem könnyű tanítani sem, a gyerekek különböző korcsoportokba tartoznak még egy osztályon belül is, van, hogy összevonják az osztályokat.
„Az 1-2-3. osztály össze van zárva, így lehetetlen tanulni. A gyerekek főleg játszanak. Aki fellép a felső tagozatba, érezhetően le van maradva. A felső tagozaton már jobb, ott már inkább azon múlik, hogy milyen a felfogásod. Aki akar, azért az alapiskolában is meg tud tanulni ezt-azt. De a felsőben jobban odafigyelnek a tanítók. Itt, a faluban van 1-2 precíz tanító. Többen segítőkészek is.”
Sokan addig járják az alsó tagozatot, amíg letelik az iskolakötelezettség ideje. A szomszédos településre már utazni kell, ami pénzbe kerül. Az iskolában kérvényezve a buszköltség egy részét visszafizetik. S ha nem elég a nehezítő körülmény, hát mit ad Isten: a falut a külvilággal összekötő út egy része az esőzések következtében beomlott. Egy személyautó még elmanőverezhet a megmaradt szűk sávban, de a nagyobb járműveknél nagy a rizikó. (A buszjáratok alig járnak, le van szakadva a fél út.) A család szerint a buszsofőrök kijelentették, hogy nem hajlandók járni ezt az életveszélyes utat; így most szünetel az összeköttetés a külvilággal.
Ám ahová már a busz sem jár, onnan az állam is hivatalosan elfordította a fejét.
Munkához nincs út
Ahogy letelik a tízéves tankötelezettség, az iskolás időnek vége. Itt a papír (azaz az érettségi vagy a szakközépiskolai végzettség) nem természetes lezárása az oktatásban töltött időnek. A munkalehetőségek minimálisra szűkülnek. A szomszédos városban van pár üzem, ezért újra megkérdezzük, ott nem kapnak-e lehetőséget.
„Dolgozni? HOL?! Papír nélkül fel se vennének, és tudni kellene szlovákul. Ők kérik a nyelvet. A legnagyobb baj, hogy munka után, este nem tudnánk hogyan hazajönni. Papírral könnyebb lenne találni munkát, persze, de még akkor is ott a közlekedés. Tragédia, ami itt van.”
A buszmenetrendeket böngészve kiderül, valóban csehül áll a helyzet. Az utolsó busz a városból öt óra előtt tíz perccel indul. Ha négynél tovább tart a munkaidő, nem lehet hazajutni.
„Á, kocsival 5-20 euróért visznek el a városba. Aztán ha vásárolunk, a sofőr is vásárol, s azt is neked kell kifizetni, aztán elveszi még a tankért a pénzt. Vannak olyanok is. Sokan.”
Egyszóval nemcsak az ő életüket, de a mi civilizált világunkat is meg kellene változtatni ahhoz, hogy ezt az ordító szakadékot (melynek a leszakadt út akár a szimbóluma is lehetne) áthidalhassuk.
„Pedig a fiatalok úgy akarnának innen dolgozni! A fiam teli autóval ment el, fiatalok, beültek négyen, mentek a gyárakba beadni a kérvényt. Beadták többen is. Nem kellenek, mert nem tudnak szlovákul.”
A szerzők: Kotiers Róza és Bokor Réka
A munka más nyelven beszél
A szlovák nyelv itt a fejekben céllá avanzsál. A legtöbb embernek egy ismeretlen, az államot, a munkát, a törvényt, a másik világot körüllengő csodaság, ami ott van körülöttük az óriás plakátokon, az álláslehetőségek szövegezésében, a buszmenetrendek apró betűiben, a középiskolák idegen nyelvében, de sosem lesz belőle dialógus; mindig egyoldalú marad.
„Ha lehetne a faluban szlovákot tanulni, igen, eljárnánk. Persze. Nem olyan nehéz megtanulni, a középiskolában már majdnem tudtam, mert mindig úgy beszéltek. Akik bekerülnek egy gyárba, azokra ráragad. Utána általában el is költöznek innen. A kiejtésünk rossz, arról rögtön hallják, persze.”
Mindenkinek ott jó, ahová születik!
Ólomsúllyal nehezedik ránk minden mondat. Ahogy telnek a percek, egyre több áthághatatlan hágó sejlik fel a háttérben, és árnyékos hegyek tornyosulnak rendíthetetlen a falu fölé. Nehéz lehet kilátni mögülük abba a másik világba. Naiv kérdés, de valahogy mégis adja magát, végül is fiatalokkal beszélgetünk: „Ha lehetne, azért élnétek inkább máshol?” A nagyobbik lány válaszol.
„Itthon szeretnék maradni, itt nőttem fel, ez a szülőfalum. Mindenkinek ott jó, ahová születik.”
Megdermednénk, de kegyetlenül meleg van. Jöttünkre jól befűtöttek. Összeszedjük magunkat. „Gyertek gyakran” – mondják, mikor búcsúzunk. Valamiért mi is azt érezzük, hogy még vissza fogunk térni. Az útravalót mindenesetre eltettük: generációk óta nincs megoldás arra, hogy az itteni fiatalok kitörjenek a szegénység ördögi köréből, pedig közös érdekünk, hogy ők is munkát, méltó lakhatást és megélhetést kapjanak. Ha nem teszünk valamit, a rossz sors öröklődik tovább, a gyermekeikre is.
Kotiers Róza, Bokor Réka
