Sámson Gizella egyszerű nő, aki nem él reflektorfényben. Egész életét Izsa kulturális életének szentelte. Életműve becsületére válna minden közösségnek, ha...
Mint a cikk írója, sokat gondolkodtam rajta, mit is kezdjek ezzel az interjú végi „ha”-val. Végül úgy döntöttem, tárjuk fel az olvasók előtt a valóságot. Hiszen az élet nem csak napsütés – van árnyékos oldala is. A tanmese szólhatott volna arról is, milyen egy összetartó közösség, de mégis arról szól, hogyan lehet egy kis faluban a magyarságot megosztani. Homályos okokból.
Gizella a férjével, aki szabadidejében az izsai hagyományőrző huszárcsapat tagja.
Gizi néni története nem országos horderejű. Ugyanakkor jól mutatja, mivel küszködünk mi, magyarok itt a Felvidéken. A szereplők nem jók vagy rosszak, csak emberek, akik néha belesodródnak vagy hagyják magukat belesodorni ilyen-olyan eseményekbe – és főleg indulatokba.
– Izsán születtem, 1948-ban – kezdi a legelején Gizi néni. – Abban az időben még az ünnepeken viseletbe öltöztek az asszonyok. Édesanyám szép nő volt, de amikor felvette az ünnepi ruhát, szinte kivirágzott. Emlékszem, hároméves voltam, amikor engem is beöltöztettek a kurta szoknyába, mint valami babát. Talán anyám és nagyanyám öröme volt rám hatással, a szemükből tükröződő büszkeség.
De ez a gyönyörű viselet valahogy rajtam felejtődött: hatvan éve hordom tiszta szívvel, emelt fővel. Nincs ünnep, mikor ne venném magamra.
– Vajon mitől olyan különleges ez a viselet?
– Egy népviseletben ott vannak az ősök: a tudat, hogy anyáink, nagyanyáink hagyták ránk, ők varrták a saját kezükkel. Benne van a gondolkodásuk, az, ahogyan éltek. Benne van a jelen is: ha felveszem, átlényegülök. Úgy érzem, ebben a ruhában vagyok igazán én, Sámsonné Kómár Gizi. Tudom, ki vagyok, honnan jöttem, hová megyek. Harmadsorban szól ez a ruha az unokámnak. Ezáltal is szeretnék neki átadni valami fontosat: az ősök, a hagyományok, a magyarság szeretetét. Mert boldog ember csak az lehet, aki tudja, kicsoda.
– A hagyományok iránti szerelem végigkísérte az egész életét. De hogyan vált Izsa kulturális életének mozgatórugójává?
– Óvodás voltam, mikor először felléptem egy kis műsorban. Attól kezdve mostanáig – azaz 63 éves koromig – alig volt olyan rendezvény a faluban, amelyen ne szavaltam, énekeltem, táncoltam volna, vagy amelyet nem én szerveztem volna. Már az óvodában, iskolában állandóan szerepeltettek, és ez később is így maradt. A komáromi gimnáziumi évek nagy hatással voltak rám. Olyan tanáraim voltak, mint Gáspár Tibor vagy Földes Piroska, akik irodalmi színpadot és néptánccsoportot vezettek, és én mindkettőnek aktív tagja voltam. Végzősök voltunk, amikor az egyik előadásunkat megnézte a budapesti Magyar Állami Népi Együttes asszisztense. Megkeresett a szünetben, és felajánlotta, hogy az érettségi után legyek a tánckar tagja. Zöld utat kaptam, hogy Budapesten a már akkor is legendának számító Novák Ferenc vezetésével profi táncos legyek...
– Ilyen egyszerűen működtek akkoriban a dolgok?
– Ilyen egyszerűen. Ám én végül nemet mondtam... Félénk, vékony kislány voltam, 18 évesen mindössze 36 kilót mutatott alattam a mérleg. Nem mertem fölmenni egy akkora városba, mint Budapest.
Annyira az én kis falum vonzásában éltem, annyira szerettem az izsai levegőt, hogy nem tudtam felcserélni semmivel. És nem bántam meg. Sem ezt, sem mást. Nekem más volt a küldetésem.
– Azt szeretné mondani, hogy másféle lehetőségeket is visszadobott a sorsnak?
– Ezt mai ésszel talán nehéz megérteni, de akkoriban más felfogás uralkodott. Ha valaki jól végezte a dolgát, a közösség elismerte. Én pedig nagyon tevékenyen éltem. Táncoltam, énekeltem, szavaltam – alig akadt olyan estém, amelyik ne lett volna foglalt. Hívtak az Ifjú Szivekbe, felvettek néprajzra Pozsonyba – végül sehová se mentem. Nem hiányzott. Úgy éreztem, azok az emberek, akik fontosak nekem – az izsaiak –, büszkék rám. És nem ez a fontos? Otthon maradtam, és alapítottam egy néptánccsoportot, amely négy évig működött. Mellette pedig szólótáncosa voltam a járási néptánccsoportnak. Ekkoriban figyelt fel rám Qittner János és Takács András, akik a szememben a Felvidék legnagyobb néprajzkutatói és táncosai. Hároméves koreográfusképzést tartottak, amelyre elhívtak, és kitüntetéssel el is végeztem. Ez az egyetlen „papírom”.
– Ha jól tudom, a színpad is vonzotta.
– Tagja voltam az izsai irodalmi színpadnak, amely a hetvenes években igen magas színvonalon működött. Több főszerepet is eljátszottam, többek közt a Nem élhetek muzsikaszó nélkül Pólikáját. Konrád József, a Matesz főrendezője látta a darabot, és jött utánam, hogy legyek a társulat tagja. Én azonban nagyon trémás vagyok, és úgy éreztem: amit én tudok, az kiemelkedő – de csak amatőr szinten.
A Nem élhetek muzsikaszó nélkül című darabban Pólikát játszottam.
– Néptánccsoport, színjátszó kör, szavalás, ének... Mindez, mondjuk így: jókedvéből. Na de miből élt?
– Természetesen dolgoztam. Száraz munkahelyem volt: Ógyallán, egy nagykereskedésben számláztam. Az tartott meg, hogy esténként próbákra, fellépésekre jártam. Csak évekkel később sikerült kicsit oldottabb munkát találni: nevelőnő lettem a gadóci mezőgazdasági középiskola kollégiumában.
– És mikor volt ideje a szerelemre?
– Semmikor! Annyira teljes életet éltem, hogy nem hiányzott belőle senki és semmi. Viszonylag későn, 28 évesen talált rám a szerelem: Sámson Feri az én első és utolsó kedvesem. Hét évvel fiatalabb nálam, a kollégiumban a nevelőnője voltam...
Szüleimmel háromévesen.
– Jó kis pletykák mehettek a hátuk mögött! A „vénlány” Gizi elkapta a „kisfiút”...
– Hát hogyne pletykáltak volna! De a faluban tudták, hogy tisztességes lány vagyok. Az én szegény édesanyám is csak azt kérdezgette: „Édes kicsi lányom, nem baj neked, hogy beszélnek rólatok?” Mondtam neki: nekem nem. Ferinek kicsit nehezebb volt: az ő szülei tiltakoztak. De szeretett, és kiállt mellettem. És ma is kiáll mellettem, jóban-rosszban. Idén 34 éve, hogy házasok vagyunk. Ez idő alatt egy hangos szóváltás sem volt közöttünk. 1976-ban ismerkedtünk össze, 1977-ben keltünk egybe. Még ebben az évben megszületett a lányunk, Enikő (háromhetes volt, és én már újra színpadon voltam), majd három évre rá fiunk, Szabolcs.
– Háromhetes volt a lánya, és már színpadon állt?
– Nem hagytam abba a kultúrát egyetlen percre sem. Bármi történt a faluban, én ott voltam. A férjem mindenben segített. Neki is szenvedélye a múlt: szabadidejében az izsai hagyományőrző huszárcsapat tagja. (És nem mellékesen a község polgármestere volt az előző ciklusban, a következőben már nem jelöltette magát – a szerk. megj.) Szóval a gyerekek megszületése után is ugyanúgy folyt az életem. Egyetlen dolog változott: 1986-ban kiléptem a munkahelyemről. A családom mellett félig béna édesapámról és világtalan édesanyámról is gondoskodnom kellett. 10 éven keresztül gondoztam őket, egészen 1996-ig.
– Közben végbement a rendszerváltás.
– Annak is az élén voltam, egy-két baráttal. Érdekes dolog ez – addig sosem érdekelt a politika. De akkor, 89-ben lázasan hozzáfogtam a párt építéséhez. Én alakítottam meg Izsán az Együttélést, majd az MKP-t. Mindkettőnek hosszú évekig elnöke voltam. Valahogy akaratomon kívül történt így. Számomra nem a hatalom volt a fontos – mert hát milyen hatalomról beszélhetünk egy kis faluban? –, hanem Izsa község jövője. Azért dolgoztam, hogy a falunak jó legyen. Még egy funkciót elvállaltam: 1998-tól 2003-ig én voltam a helyi kultúrház igazgatója. Az elmúlt hatvan évből ez az öt év volt az a piros betűs, amikor pénzért műveltem a kultúrát.
Egyébként nem kaptam érte egy fillért sem. Kaptam viszont rengeteg szeretetet. 2003-ban nyugdíjba vonultam, de ténykedésemet nem hagytam abba. Továbbra is szervezek kiállításmegnyitókat, író-olvasó találkozókat.
– Ki ne felejtsük a legfontosabbat: mi most egy nagy ünnepség alkalmából beszélgetünk. Nevezetesen, hogy ön az irányítója a Búzavirág nevű asszonykórusnak, amely idén ünnepli 15. születésnapját...
– Szüleim halála után, 1997-ben alapítottam meg ezt az éneklő csoportot. Célunk nem csupán népdalaink megőrzése, hanem a már kihalóban lévő izsai varrottas (ez egy hímzésfajta) és a kurta szoknyás népviselet felkarolása. Elmondhatom, hogy sikeresek vagyunk: csak az elmúlt évben 24 alkalommal léptünk fel! Emellett jótékonysági feladatokat is vállalunk. Rendszeresen fellépünk az idősek és a gyermekek otthonában, valamint pénzt gyűjtöttünk egy leukémiás kisfiúnak. Munkánknak köszönhetően egyre többen büszkék falunk népviseletére. Olyannyira, hogy a Búzavirághoz három fiatal, jó hangú leányzó is csatlakozott, és ezt nem sok éneklő csoport mondhatja el magáról.
Az általam szervezett Búzavirág néptánccsoport a hetvenes években.
– Ugyanakkor most, az ünnepi megnyitón nem csak örömkönnyeket ejtett. Vajon mi ennek az oka?
– Sajnos, ez a falu már nem olyan, mint volt. Sok az ellenségeskedés, a pártoskodás. A csoportom is két részre szakadt: tavaly csaknem a fele kilépett, és egy másik énekegyüttest alapított. Igen rosszulesett, mikor az önkormányzat a 15 éves munkánk után nem szavazott meg 200 euró támogatást, miközben egy most induló zumbacsoport 300 eurót, Király L. Viktor félórás műsorra meg 800 eurót kapott. Azt hiszem, joggal érezhetem úgy, hogy arcul vágtak a saját otthonomban. A szemembe, persze, senki nem mond semmit.
Az egész évekkel ezelőtt kezdődött, mikor az akkori MKP-s polgármesterasszony idehozott valakit, mondván: „Legyen Izsán is kultúra!” Ez nekem rosszulesett. Aztán „kultúracsinálás” ürügyén elvették tőlem a négy férfi énekesemet, és alakítottak egy férfiegyüttest. Senki sem mondta, mi készül.
– A karácsonyi műsor alkalmával tudtam meg, hogy van itt egy új csoport is, az én énekeseimmel... A módszer fájt, de nagyon. A következő kellemetlen meglepetés az volt, mikor a Csemadok elnöke, akihez negyven év barátság fűzött, ennek a pár hónapos csoportnak kijárt 15 ezer koronás támogatást. Kellett nekik a pénz ingekre (összesen hat férfiról van szó). Hogy az én asszonyaim saját pénzükből készíttették el a díszes viseletüket, ami igazán nem olcsó mulatság – az nem volt téma. S még történt pár ilyen dolog.
– Persze, nekem is van szám, soha nem rejtettem véka alá a véleményemet. Volt, aki az én pártomra, volt, aki a másik oldalra állt. A helyzet akkor vált súlyossá, mikor a volt MKP-s polgármester asszony átlépett a Hídba. Na, ez aztán keményen megosztotta a falut! Eljutottunk odáig, hogy az önkormányzatban egyetlen szlovák képviselő kedvéért (aki évtizedek óta köztünk él, s feltételezem, ért magyarul) szlovákul beszél mindenki. Mégpedig azon hidas javaslaton felbuzdulva, miszerint: „Miért is ne, tudunk mi szlovákul...”
– És hogyan tovább?
– Teszem a dolgomat, de a jövő már a fiataloké. Én letettem a magamét az asztalra: dalainkat, szokásainkat, népviseletünket átörökítettük a következő generáció számára. Azt hiszem, emelt fővel nézhetek vissza. A legeslegbüszkébb mégis a családomra vagyok, hisz mindenben számíthatunk egymásra.
– A stafétabotot talán Enikő lányom veszi majd át tőlem, aki szintén nagyon szereti a néphagyományokat. (2007-ben fotókon örökítette meg az izsai népviseletet, és az anyagból egy csodálatos vándorkiállítás kerekedett, amely immár huszadik alkalommal került bemutatásra szerte a Felvidéken.) Úgy érzem, hogy szervezőkészségemet lányom örökölte, hangomat a kis unokám, nagy szívemet a fiam – az igazságérzetemet, a magyarságtudatomat pedig mind a hárman. A jövő az övék...
