Szeretnénk bemutatni egy szép gasztrokönyvet. Habár kosztoskönyv – nem az ételről szól, hanem az életről: nem arról, ami elfogy, hanem ami megmarad.
Aki ismeri Borbás Marcsi műsorát, a Gasztroangyalt, ott már találkozhatott a könyv írójával, Gáll Tímeával, aki a gyógyszerészköpenyét akasztotta szögre, hogy visszaköltözzön nagyszülei legendás malmába. (Ebből lett a „Zsigmond Malom Fogadó” Csíkmadarason). A könyvben található recepteket Tímea a nagyszüleitől hallotta, és pluszban a gyerekkori élményeit csente bele. A könyv kosztoskönyv: egy teljes évet átfogva mutatja be az étkezési szokásokat. Ilyen címek vannak benne: Petike és a gömböc, Az eperésző kislányka, Legendás hokimeccs, Menü a szülészeten és a többi. Élethűen fényképezték, ami azt jelenti, hogy a borjútokányos képhez borjút vágtak, a libapecsenyéhez libát, a kisgömböchöz disznót. Különlegessége a könyvnek, hogy a fotográfus, Ádám Gyula fotózás közben csak természetes fényeket használt.
– Azt mondják, az itteni molnár a bánatát dalba őrölte... Miért is őrölt bánatot ez a malom?
– Nagyon féltettek engem gyerekként a malomkeréktől – mondja a könyv írója, Gáll Tímea. – Sokáig nem értettem, hogy miért. Aztán egy téli napon a nagyapa elmesélte, hogy volt egy molnár, akinek a kisleánya ráesett a malomkerékre, és ott lelte halálát. Azt mondták, átok ül rajta – így lett a miénk, az átokkal együtt. Dédnagyapám földeket, tinót adott el, hogy megvehesse. És mi most újra benne lakunk. Amikor visszatértem, egy kicsi darab a kezembe szakadt a korhadt fából. Azt elmorzsoltam, s már nem féltem a keréktől. Aztán mentem a garathoz – de sokat segítettem felönteni a búzát! –, hogy üzenjek a nagytatának: itt vagyok, visszajöttem.
– Ez miért volt fontos?
– Volt nekem egy mesebeli seprűm, amivel kicsi lányként a malomban sepregettem. A nagyanyám azt a seprűt selyemharisnyába burkolta, és figyelmeztetett: ahogy seprem a búzaszemeket, még véletlenül se lépjek rájuk, mert Jézus képe van rajtuk. Ezért hát nagyon óvatosan sepertem, s amit a lapátra tettem, a majorság elé szórtam. Amikor oly sok év után visszatértem, a seprűt ott találtam a garatnak támasztva. A garatot azzal jól megütögettem – nagyapám is mindig így csinálta, hogy a terményt az utolsó szemig mind megőrölje. A garat felett volt egy édes kicsi csengő, ami mindig csengetett, ha megürült a garat, hogy nagytata, bárhol legyen is, az udvaron vagy a csűrben, azt mindig meghallja. Tudtam, bárhol legyen, még a mennyországban is meghallja azt a kicsi csengőt, s akkor nem kell, hogy Szent Péter felébressze.
Ahányszor magam voltam, fogtam a ceruzát, s írtam. Aztán a férjem a harmadik év után, karácsony előtt egy hónappal azt mondta: kész. Ő volt az, aki mert lépni: na, most ezt beadjuk a nyomdába. Így született meg a könyv.
– Miért tértek vissza a férjével Csíkmadarasra? A fogadó végett?
– Titkon mindig abban reménykedtem: molnárné leszek. Gyermekként tudtam, hogy az unokafivéremnek szánják a malmot. Az unokatestvérem őrölt is egy darabig, aztán új világ jött, és maga alá temette a régit. Nem volt mit őrölni, mert már senki sem termelt magának búzát. A férjem, Levente találta ki: építsünk panziót! Panzió akkoriban nemigen volt még Romániában. Úgy mondtuk: amolyan fogadócskaszerűséget képzeltünk el. Fogadjuk a vendégeket, Levente tornatanárként programokat szervez nekik, én pedig főzni fogok úgy, mint a nagymama, aki ha tokányt csinált, nem nagyon mérte. Otthagytam a munkahelyemet, habár eleinte félállásban még maradtam. Délutánonként pedig egyszer három vendégnek, másszor hatnak, aztán tíznek főztem.
– És marékkal mér ma is, ahogy egykor a nagymama?
– Elhoztam a patikából a mérlegemet, és lemértem, hogy az a marék hús a tokányhoz tulajdonképpen mennyi volt: hát 12 deka. Visszatérésünk után először a tálashoz mentem, de az a kovász, amit nagyi hagyott, megpimpósodott. Hiszen tíz év is eltelt, hogy nem sütött vele senki. Hallani véltem nagymama szavát: ejha, itt nagy baj van! A lelkünkre kötötte, hogy csak úgy tudjuk éltetni a malmot, ha ezzel a kovásszal sütünk tovább. Ezért a faluból kértem kölcsön kovászt, mert abban még benne volt az a liszt, amit a nagytatám őrölt. Nyolcadik esztendeje már annak, hogy a saját kovászommal sütök.
– Amikor beköltöztek a malomba, nem a könnyebb életet választották.
– A nagymamámmal, a férjemmel, egy gyermekkel s egy leánykával költöztünk a malomba. Ez egy sziget két falu, Csíkdánfalva és Csíkmadaras között, úgyhogy nincsenek is szomszédjaink. Eleinte mindenkinek nehéz volt az a síri csend, ami fogadott. Abban a szobában lakom, amelyben gyermekkoromban. Nekem itt mindig karácsony van. Szinte ma is hallom, ahogy nagytata öltözik, gyújtja a tüzet, fa hersen, látom az arcát, ahogy élesztgeti a parazsat a kályhában. A liszt szállingózni kezd a házban, éppen úgy, mint ahogy a hópihék keringőznek szenteste, az éjféli misére menet. Ott élek, ahol mindig is szerettem volna.
–ne–
