Sokan ismerik, és még többen szeretik. Az emberségéért, az empátiájáért. Ő nem csupán a diagnózist nézi, hanem az embert is. A fájdalmat, félelmet, lelki terhet cipelő embert – felnőttet és gyereket. Mindenki felkapta a fejét, amikor a komáromi újságok megírták, hogy egyik kis betegét a védelmébe vette. Radi Enikő a komáromi kórház hematológiai és transzfuziológiai osztályának főorvos asszonya. A jó orvos, aki szereti az embereket.

Egyszer egy helyütt azt nyilatkozta, hogy az orvosnak elsősorban embernek kell lennie. Nem titok, hogy a Bauer családból származik: a Bauerek örökre beírták magukat az itteni magyarság történetébe. (© Fotó: Cséfalvay Á. András)

a-jo-orvos-radi-eniko-kezdo.jpg

– Egy összetartó nagycsaládban nőttem fel Érsekújvárott, abban a házban, amit még apai dédnagyapám épített. Volt pár erős, polgári értékrenddel bíró család a városban, akik tisztességgel végezték a munkájukat. A mi családunk is ilyen volt. 

– Mit értsünk polgári értékrenden?

– A polgárt büszkeséggel tölti el, hogy a munkájából él. De nem csupán magának él, a közösségért is dolgozik, a társadalomnak is visszaad valamit. A szavát mindig megtartja, megbízható. Hisz a tisztességben, haladásban, Istenben. Én sem véletlenül lettem orvos, meghatározó volt az életemben a két nagybátyám. Bauer Győző egyben a keresztapám is volt, aki az egyetemet Pozsonyban végezte, viszont később Prágában dolgozott, és ott szerezte meg a kandidátusi fokozatot. Ferenc nagybátyámnak pedig, aki gyermekgyógyászként kezdte pályafutását az érsekújvári kórházban, sokszor én vittem az ügyeletbe az ebédet vagy a vacsorát. Mivel sokáig egy házban laktunk, láttam, hogyan készül a szakvizsgájára. Hosszú éjszakákat tanult végig, nagy hatással volt rám a szorgalma. Az is előfordult, hogy a rokonok vagy ismerősök csengettek be késő este a beteg gyerekükkel. Sosem utasított el senkit, úgy maradt meg bennem, hogy ilyen egy igazi orvos! Később ő alapította meg az érsekújvári kórház újszülöttosztályát. Mai napig ő az egyik példaképem. Annak idején elcsentem tőle egy fecskendőt – ma is szégyellem –, viszont őt utánozva a babáimat gyógyítottam vele. 

– Már akkor orvos akart lenni?

– Amióta az eszemet tudom, mindig orvos akartam lenni. Tinédzserkoromban hosszabb ideig betegeskedtem. Heteket, hónapokat töltöttem a fehér falak közt Érsekújvárott, Pozsonyban, Prágában: ez csak megacélozta az elhatározásomat, hogy igen, orvos szeretnék lenni. Pedig akkor még nagyon más volt minden, az anyukák nem maradhattak bent a gyerekeikkel, a kórtermekben nem volt ritka a tíz gyerek, rácsos ágyak mindenütt. Apukám, aki mérnökember volt, próbált lebeszélni, hogy ez nem épp egy családbarát hivatás, menjek inkább pedagógiára. Egyszóval a szüleim nem örültek a választásomnak, de sosem tiltották. Sokat izgultak miattam, és tudom, hogy a mai napig szorítanak nekem. 

„A világ változik, az orvoslás még rohamosabban. Van egy ikerhúgom, ő óvópedagógusként dolgozik. A hatvanas évek végén, amikor születtünk, még nem volt lombikbébiprogram, ritkaságnak számított az ikerterhesség. Világrajövetelünk után édesapámat a kollégái szinte hősként ünnepelték. Akkoriban ultrahang sem volt, így az orvosok az utolsó hetekig egy nagy kisfiút prognosztizáltak. Tizenegy éves korunkban aztán megszületett az öcsénk, akit a rajongásig szerettünk. A mai napig rendkívül szoros a kapcsolatunk, ő közgazdászként dolgozik a MOL-ban.” 

– Az ikertestvérek közt általában rendkívül erős a kötelék. Nem lehetett könnyű elszakadni, s egyedül nekivágni a nagyvilágnak... 

– A kezdet valóban nehéz volt, idegen volt a cseh nyelven való tanulás, idegen a környezet… De tudtam, hogy hat év után hazajövök. Sosem fordult meg a fejemben, hogy Prágában maradjak. Itthon akartam helytállni.

– Végül a komáromi kórházat választotta. Miért?

– Az Ady Endre Diákkör afféle második otthonunk volt Prágában. Barátságok, szerelmek születtek ott. Hihetetlen összetartás volt akkoriban a magyar diákok közt, a kollégiumban együtt főztünk, együtt örültünk, együtt bánkódtunk. 1989 novemberében vállvetve jártunk ki csörgetni a kulcsokat a Vencel térre. Abban az időben a matematika–fizikaszakos fiúk gyakrabban átjöttek Prágába. Köztük az a fiú is, akivel a vonaton ismerkedtem meg. A hazáig tartó beszélgetésekből szökkent szárba a szerelmünk Zsolttal. Miután lediplomáztunk, és az ő szülővárosában, Komáromban telepedtünk le. 

– Említette, hogy a gyermekgyógyászaton kezdett dolgozni.

– A belgyógyászaton nem volt szabad hely, a gyerekosztályon kezdtem.  Végül aztán öt évet töltöttem ott, beleszerettem a gyermekgyógyászatba, és megszereztem a szakvizsgát.  

elofizetes_uj_no_0.png

– Ha ennyire a helyén volt, miért váltott mégis? 

– A férjem kutató fizikus, és 2001-ben kapott egy komoly ajánlatot, olyat, amilyet az ember az életében egyszer szokott kapni. Akkoriban a Magyar Tudományos Akadémia Központi Fizikai Kutatóintézetében dolgozott doktoranduszként, ott le is doktorált, majd vendégkutatói státuszt ajánlottak fel neki három évre az Egyesült Államokban. Így került az Amerikai Szabványügyi Hivatal kutatóintézetébe, Washington mellé. Egy kiválóan felszerelt laboratóriumban dolgozhatott Nobel-díjas tudósokkal. Én a négyéves lányunkkal, Bernadett-tel indultam utána. 2001-et írtunk, az időbentörtént az ikertornyos támadás, az első pár hónap mégis fantasztikus volt...

– Ott is orvosként szándékozott dolgozni?

– Kint nem ismerik el a külföldi diplomákat, így arról nem is álmodhattam, hogy orvosként praktizálhatok. Nyelvet tanultam, önkénteskedtem. De hiába lettek barátaink, egyre jobban kínzott a honvágy és a hiányérzet. Hiányzott a munkám. Végül, amikor a lányunk iskolaköteles lett, hazaköltöztünk. A gyerekosztályon azonban nem volt hely, Cséplő Péter főorvos azonban felkínált egy helyet maga mellett a hematológián. Nem kellett sok idő hozzá, hogy beleszeressek.  

– Szóljunk most a betegségekről.

– Hogy mivel foglalkozik a hematológus? A hematológia a vér és a vérképző szervek betegségeit foglalja magában.

A gyermekgyógyászati szakvizsga után szakvizsgát tettem belgyógyászatból, majd 2011-ben megszereztem a hematológiai és a transzfuziológiai szakvizsgát is, hogy szakorvos lehessek.

– Megkérdezhetjük, hogy mi a különbség a két szakágazat között?

– A transzfuziológia a vérátömlesztésen kívül magában foglalja a vérdonoroktól kezdve a vérkészítmények gyártását, vizsgálatát, vércsoport-meghatározást, a keresztpróbát és a véradást is. Minden egység levett vérből háromféle készítményt állítunk elő, amit három különböző beteg is megkaphat. Régen a vérátömlesztés során teljes vért kaptak a betegek. Ma már komponenseket adunk a betegnek aszerint, hogy mire van szüksége. A véradózsákba levett vért centrifugálással alkotóelemeire bontjuk, és abból vörösvértest-koncentrátumot, vérplazmát és igény szerint vérlemezke-koncentrátumot készítünk. 

– Ezekre hol van szükség?

– Baleseteknél, műtéteknél, vérzéseknél, az onkológiai betegségek kezelése során vagy súlyos vérszegénységben szenvedő betegeknél van nagy szükség a vérkészítményekre. Magának a vérszegénységnek is sok fajtája és oka van. A köztudatban a vashiányos vérszegénység terjedt el, ami főleg a nőket, gyerekeket érinti. Ennek oka lehet rendszeres erős menstruáció, mióma, terhesség vagy felszívódási zavarok, mint például a cöliákia, laktóz- vagy hisztaminintolerancia. Ezeknél a betegségeknél a tablettás vaskészítmények nem szívódnak fel, vénás vaspótlásra is szükség lehet. Emellett okozhat vérszegénységet a B12-es vitamin és a folsav hiánya is. Másodlagos vérszegénység léphet fel például vesebetegségek, onkológiai megbetegedések során, a csontvelő betegségei esetén. Hozzánk tartoznak a véralvadás zavaraival járó megbetegedések is, ilyen például a hemofília. 

– Erről az átlagember annyit tud, hogy ők azok, akik akár el is vérezhetnek...

– A hemofíliának is van A és B típusa, attól függően, hogy a VIII-as vagy a IX-es véralvadási faktor hiányáról van-e szó. A hemofília lehet veleszületett, illetve szerzett is – és különböző súlyosságú lehet.  A súlyos betegek kezelés nélkül komoly vérzésnek vannak kitéve, mert egy kisebb sérülés, például egy foghúzás során akár el is vérezhetnek. Ennek ellenkezője a fokozott véralvadásra való hajlam, ami növeli a vérrögképződés veszélyét, és akár trombózishoz, embóliához, sztrókhoz is vezethet. Persze még sorolhatnám, hiszen mind a vörös-, mind a fehérvérsejteket, valamint a vérlemezkéket is számos más betegség is érintheti. 

a-jo-orvos-radi-eniko-belso.jpg

– Amikor komoly betegségekről beszéltem az előbb, a rákos betegekre gondoltam. A rák még mindig metafora, hosszú utazást jelent, s nincs két ember, aki ugyanazon az úton haladna... 

– Hozzánk tartoznak a csontvelő rosszindulatú megbetegedései, úgymint a leukémia és a nyirokrendszerből kiinduló limfómák. A súlyos betegeket az onkológiai osztályokon kezelik, mert szükségük lehet kemoterápiára, transzplantációra, sugárterápiára. Mi a rendelőben járóbeteg-ellátást tudunk végezni. 

– Hogy áll ma a leukémia kezelése?

– A leukémiának több típusa van. Az elmúlt években hatalmas léptekkel fejlődött az orvostudomány. Gyermekkorban az akut leukémiák a gyakoribbak, nagy részük mára teljesen kigyógyítható. Az akut leukémiás felnőtteknél nem ennyire jók a statisztikák, gyakran szükséges a transzplantáció – ma őssejt-transzplantációról beszélünk. A transzplantáció előtt kemoterápiát kap a beteg, hogy a leukémiás sejteket megöljük, majd megkapja az őssejteket. Ezek újraindítják a csontvelőt, hogy egészséges sejteket termeljen.  Mivel az őssejteket a családtagtól vagy a donorbankból kapja a beteg, gyógyszerekkel ki kell kapcsolni az immunrendszerét, hogy elkerüljük a kilökődést. Ekkor kerül a beteg a steril szobába, mert ebben a periódusban fontos, hogy védve legyen a legkisebb fertőzéstől is. Szerencsére sok gyógyult betegünk van. Sőt, ma már fiatal nők esetében van mód a petesejtek lefagyasztására, így a kezelés után akár gyermeket is tudnak vállalni. Sajnos, a statisztikák szerint egyre nő a daganatos megbetegedések száma. Az elmúlt egy-két évben nagyon megugrott a krónikus leukémiás és a limfómás betegek száma. Ma már modern gyógyszerek állnak rendelkezésünkre a kezelés során. A krónikus leukémia harminc évvel ezelőtt még gyakran halálos volt, ma tablettás kezeléssel nagyon jól kezelhető Ezekkel a betegségekkel a páciensek szinte teljes értékű életet tudnak élni.

– Nagyon fontos, hogy jó kapcsolatunk legyen a klinikákkal, a pozsonyi kollégákkal, akikhez el tudjuk küldeni a betegeinket vizsgálatra vagy kezelésre. Mi mindenkiért igyekszünk megtenni minden tőlünk telhetőt. Ha mégsem sikerül, azt én is nehezen viselem. A mai napig magam előtt látom minden daganatos gyerek, minden elveszített betegem arcát. Emlékszem a nevükre, lakhelyükre és küzdelmükre a betegséggel. Sajnos, ezt nem lehet elfelejteni. Persze igyekszik az ember nem hazavinni a munkát, de nem könnyű. 

– Ha valami gyötri vagy valami új felfedezésről olvas, azt meg tudja beszélni a férjével? 

– Már egyetemista korunkban is sokszor belelapozott a tankönyveimbe. Mára megtanultunk annyit, hogy egymás szakmai problémáit megértsük, tudjunk egymással erről is beszélgetni.

A tudományos publikációk olvasására csak a szabad időnkben van lehetőség. S bár különböző emberek vagyunk, szakmai kíváncsiságunk okán nagyon is egyformák vagyunk. Most, hogy a lányaink felnőttek, kicsit több időnk jut egymásra is.

– Édesapja annak idején azzal érvelt az orvosi pálya ellen, hogy nem igazán családbarát. Ön ezt több mint három évtized elteltével hogyan látja? 

– Voltak nehéz időszakok, amikor a lányok még kicsik voltak. Két évig mindkettőjükkel otthon maradtam, hiszen az első két-három év szerintem meghatározó időszak a gyermek fejlődésében. Utána hónapokig édesanyám járt naponta Újvárból mindkét lányunkhoz, s később is, ha betegek voltak, ő jött, vagy én vittem hozzá a gyerekeket Újvárba. Az édesanyámnak különösen hálás vagyok: rengeteget segített a gyerekek körül, mivel a férjem sokat utazott.  Az anyósomék úgyszintén sokat segítettek, enélkül nem ment volna. Amikor a hematológia szakvizsgámra készültem, vagy fél évet Pozsonyban kellett töltenem. Vasárnap este négy bőröndbe csomagoltam. A férjem ment Pestre, ahol akkor dolgozott, a nagyobbik lányunk az anyósomékhoz, a kicsi a szüleimhez – én meg kórházi gyakorlatra Pozsonyba. Mindeközben pedig még építkeztünk is. Ha visszagondolok, néha magam sem értem, hogy győztünk mindent. A nagyszülők nélkül nem boldogultunk volna. Bánt, hogy én nem tudok ennyi időt tölteni a most kilenc hónapos unokámmal, Abigéllel. Pedig életem egyik nagy ajándéka, hogy ott lehettem a születésénél. 

– Azt már meg sem merem kérdezni, hogy ilyen sok munka és a család mellett mennyi énideje marad. 

– Nekem a család nagy szerepet tölt be az életemben, igyekszem itthon is tenni a dolgom. Szeretek sütni-főzni, állítólag tudok is, ez a hobbim és a szeretetnyelvem egyben. De szeretek moziba, koncertre, színházba járni, olvasni is. Fontosak számomra a barátok is, szeretünk beszélgetni, közösen kirándulni…

A doktornő végül elmesélte a bevezetőben említett esetet, amit a komáromi újságok annak idején megírtak. 

– Szép számmal vannak pácienseink, akiket évek óta kezelünk – mondja. – Szinte már családtagként tekintünk rájuk, olyan gyakran megfordulnak nálunk. Egy ma már tizennyolc éves fiatalembert kétéves kora óta kezeltünk, hetente találkoztunk vele. Tudtuk, hogy fogyatékos az édesanyja, mégis minden gond ellenére példásan gondoskodik róla. Egy vályogházban élnek két testvérével és a nagypapával, aki már nyolcvanéves.  A gondok a mostohaapa megjelenése után, illetve az ő gyógyszer- és alkoholfüggősége miatt kezdődtek. Már jó ideje gyanítottuk, hogy valami nincs rendben, de az otthoni erőszak sokszor nehezen bizonyítható. A fiú egy durva veszekedés után elmondta, hogy mostohaapja évek óta veri, rugdossa őt és az édesanyját. Legutóbb már a kés is előkerült, és a férfi azzal fenyegetőzött, hogy megöli a fiút. Végül a nővérkével, aki rendszeresen járt hozzá beadni a véralvadási faktort, megkérdeztük tőle, hogy hajlandó lenne-e mindezt elmondani a rendőrségen is, és feljelentést tenni. A fiú igent mondott. Magától értetődő volt, hogy vele tartunk a rendőrségre. Egy gyermeket, aki kiszolgáltatott, nem érhet semmiféle bántás. Sem lelki, sem fizikai. Mi, felnőttek felelősek vagyunk a gyerekekért, a másik emberért – mi, orvosok meg kiváltképp.

Janković Nóra
Kapcsolódó írásunk 
Cookies