A Bátor Tábor önkéntesei nevetést visznek a kórházi ágyak mellé és az otthonokba. Hiszik, hogy a felhők felett mindig süt a nap! Az önkénteseket cimboráknak nevezik: s a cimbikre mindig számíthatnak a gyerekek.
„Életeket változtatunk!” Így szól a Bátor Tábor Alapítvány szlogenje. Az alapítvány Hatvan városában szervez táborokat, küldetése, hogy sorsfordító élményeket nyújtson a súlyos vagy krónikus beteg gyerekeknek és családtagjaiknak.
Az élet furcsa. Mikor az ember úgy érzi, hogy tudja, merre megy, az ösvények megváltoznak, s másfelé visznek. Az élet csak úgy teszi a dolgát. Így történt Pereszlényi Árpival is, aki évek óta a Bátor Tábor önkéntese. Az elején csak annyit tudott, hogy tolmácsmunkáról van szó, cseh és szlovák gyerekek mellé keresnek fordítót. Az akkori közösségi hálón keresték meg, mert feltüntette, hogy jól beszél szlovákul és csehül. Árpival annak idején együtt koptattuk a zselízi alapiskola padjait. Most 48 éves, de a szeme a régi. A Bátor Tábor önkénteseként évek óta beteg gyerekeknek ajándékozza az idejét (s adójának egy százalékát).
– Azért ez a tábor elég különleges. Mit gondoltál, amikor megtudtad, hogy miről is van szó? Nem volt benned egy kis félsz?
– Inkább az aggasztott, hogy nem fogok tudni helytállni, hiszen beteg gyerkőcöket fogunk táboroztatni. Minden táborba érkező gyerek küzd valamilyen betegséggel. Ámde nem a betegségről szól a tábor, az nem is nagyon kerül szóba. Azon vagyunk, hogy élményt adjunk a gyerekeknek. De azért volt egy alapos felkészítő hétvégénk.
– Most is főleg tolmácsolsz?
– Igen. A mai napig tolmács önkéntes vagyok, vagyis tolmács cimbora. Voltam már műsorvezető, házi cimbora, házvezető cimbora, ügyességi játszó cimbora. Toborzó videók forgatásában is segédkeztem, hisz gyerekkorom óta szeretek fényképezni. Anno Csehországban művészeti fotós iskolát végeztem, onnan a cseh nyelvtudásom. Igazság szerint év közben sok más program is van a gyerekeknek, tesós táborok, nyílt napok.
Nemrég Hatvanban több mint ezer résztvevő volt egy rendezvényen, s én voltam a fotós. Viszont a kórházi programokon már nem tudok részt venni. Ott más önkéntesek segítenek.
– Megkérdezhetjük, hogy mi a civil foglalkozásod?
– A legtöbb önkéntes foglalkozása közel áll az önkéntesi munkájához: például pedagógusok, pszichológusok, szociális munkások... Ellenben én műszerész vagyok, és cégvezetőként dolgozom. Ma már Budapesten élek, de kapcsolatban állok szlovák és cseh cégekkel, vagyis használom a nyelvet.
– Milyen a jó hozzáállás ezekhez a gyerekekhez?
– Mint a többi gyerekhez. Természetesen és vidáman közeledünk hozzájuk. Persze, tudjuk, hogy ők mások – mások, de azért csak gyerekek. A felkészítő hétvégéken megismerkedünk a betegségeikkel, viszont ha nagyobb gond adódik, akkor már az egészségügyis cimborákat hívjuk. Orvosok és nővérek is táboroznak velünk a tábori minikórházban, így a gyerekek állandó egészségügyi felügyelet alatt állnak.
– Ne haragudj a kérdésért. Nem érzed áldozatnak az ottlétet?
– Értem a kérdést. Én is tartottam ettől, de nem nyomasztó ott lenni. Mi többet kapunk a gyerekektől, mint amennyit adunk. Van persze, aki kevésbé bírja, mert gyöngébb a szíve.
– Mit szólnak hozzátok, cimborákhoz a gyerekek?
– Megtaláljuk velük a közös hangot. Az a jó, ha sokféle karakter van köztünk, mert a gyerekek is sokfélék – fontos, hogy minden gyerek tudjon valakihez kapcsolódni. Nem minden gyerek vidám, cserfes, szeleburdi; sok gyerek egyenesen a kórházból érkezik. Többen először megszeppennek – de aztán mintha ősidők óta együtt lettünk volna. Azok a kamasz fiúk, akik először húzzák a szájukat, azok lesznek a legnagyobb haverjaink, s a végén alig akarnak hazamenni. Van, hogy a táborlakó csatlakozik is hozzánk felnőtt fejjel, gyógyultan.
– Milyen korú táborlakókról beszélünk?
– Héttől tizennyolc éves korig jönnek, tehát vannak kamasztáborok és kölyöktáborok, életkor szerinti leosztásban. Három alkalommal lehet részt venni a táborban. Vannak olyan gyerekeink, akik leukémiával küzdenek, vannak daganatos betegek, hemofíliával érkezők vagy szerv- és csonttranszplantáción átesettek. Igazából ránk, tolmácsokra a nemzetközi táborban van szükség, oda érkeznek szlovák és cseh gyerekek is. Idén ez családi tábor volt.
– A családi azt jelenti, hogy a szülők is a táborban tartózkodnak?
– Igen. Itt hasonló sorsú családokkal találkozhatnak, elbeszélgethetnek; sokszor barátságok is kötődnek. Esténként pedig van szülői foglalkozás. Tudni kell, hogy a szülők huszonnégy órás szolgálatban vannak a beteg gyerekük mellett – vagy a kórházban, vagy odahaza, s ki tudja, mióta. A táborban aztán kicsit megpihenhetnek. A szülők ránk bízzák a gyerekeiket: s mi nagyon hálásak vagyunk, hogy megbíznak bennünk.
– Mivel telik a hét a táborban?
– A gyerekek mernek vidámak lenni, merik jól érezni magukat, s mernek hatalmasakat kacagni. Az élményterápiával sokat tudunk tenni értük. A feladatokat és a kihívásokat nem kötelező teljesíteni, illetve végigcsinálni, legyen szó akár lovaglásról vagy falmászásról. Jó, ha a gyermek tesz egy próbát, s az is jó, ha mégsem! Ezek apróságok, nem is gondolnánk, hogy mekkora szerepük van az ő kis életükben.
A lényeg, hogy a gyerek döntsön, hiszen egy kis betegnek nem sokszor van döntési lehetősége. Ha kórházba kell menni, akkor menni kell és kész... A táborban mi, önkéntesek is feltöltődünk, egyszóval az adok-kapok oda-vissza működik.
– Ez mit jelent?
– Elfáradunk ezekben a napokban, hiszen mindig a gyerekekkel vagyunk. Ha a magaskötélpályán a gyerkőc fél lábbal – mert a másik lábát amputálták – pillanatok alatt felér, az nagyot szól. Lejövet ugyanis kijelenti, hogy innentől nincs olyan, amit ne tudna megcsinálni. Ennek a kijelentésnek ereje van, akkora, hogy az ember szemüvege behomályosodik tőle.
– Azt mondtad, mindezektől a te életed is megváltozott. Miben?
– Inkább csak szemléletet váltottam. Ma már tudom, mi fontos az életben, s mi csak másodlagos. Pár tábornap után értékeli az ember azt, amit az élettől kapott. Rádöbben például, hogy mennyi mindent meg tud tenni, mikor egészséges. Tizenöt éve dolgozom a csapattal, s nagyon szeretem őket. Van egy hely, amit cimbipihenőnek nevezünk, s ahol este, a takarodó után le tudunk ülni beszélgetni, s Granko-partit tartunk. (Nevet.) Az alapítvány nagyon odafigyel a cimborákra, a lelki egészségükre. S mindig jönnek új cimborák is, sokan csak egy program erejéig. De minden apró önkéntes munka számít. Én szeretem ezt a munkát! Mi, régi cimbik a tábor után is összejövünk néha, segítjük egymást a mindennapokban.
– Nem hiányzik, hogy inkább a tengerhez menj nyaralni?
– Bizony volt már, hogy megkérdezték tőlem: „Neked ez a szabid?” Igen, a szabadságom alatt önkénteskedem. Nyilván marad még a szabadságomból, de mindig várom a tábort, a visszajáró és az új gyerekeket is. Minden tábor kicsit más, minden évben más a csapat, mások a kihívások.
– S van, akivel már nem találkozol többet.
– Nehéz pillanatok ezek. Ám az alapítvány segíti a családokat a gyászfeldolgozásban is, nem engedi el a kezüket. A Lélekmadár Táborban tapasztalt szakemberek segítik a gyászfeldolgozást.
