A negyvenes nők helyzete manapság teljesen más, mint anyáink korában.
A pszichológus szemével: a negyedik x-et taposó hölgyek testében és lelkében különböző folyamatok játszódnak le, melyek merőben felboríthatják addigi életüket. Ezekről a változásokról kérdeztük Haid Katalin pszichológust.
– Negyvenen túl mivel szembesül a nők többsége?
– A negyvenes évek egy köztes állapotot jelentenek: a fiatalság már múlóban van, az öregség azonban még biztonságos távolban. Az átlagos negyvenes nő férjnél van, és egy-két nagykorú gyermek édesanyja. Eljár dolgozni, vezeti a háztartást, teszi, ami a kötelessége: és egyszer csak rádöbben arra, hogy egyhangú az élete. Úgy érzi, nem kap elég szeretetet, megerősítést a családjától. Holott a főztje ugyanolyan jó (sőt még jobb), mint pár évvel ezelőtt, a gyerekek dolgait is gyakorlatiasabban intézi: de már nem kap dicséretet. A családtagok természetesnek veszik, hogy az anyu egy varázsló: varázsol, mert ez a dolga, na és?! Közben vészesen közeledik a klimax, és a nőnek egyre több erőfeszítésbe kerül, hogy megőrizze fiatalos, slank alakját. Egyre több időt tölt egyedül, hiszen a gyerekek iskolába, dolgozni, szórakozni járnak, a férjek pedig a hobbijaiknak szentelik az idejüket (a férfiaknak hagyományosan több kedvtelésük van, mint a nőknek, a nők általában a férjhez menéssel búcsút mondanak hobbijaiknak, álmaiknak, sőt sokan még a barátnőiknek is: életük „a családé” lesz). Pedig a nők mások, mint a férfiak, az érzelmekre fixálódnak: a leginkább szeretetre vágynak, érzelmi táplálékra van szükségük, és a szexualitás területén is gazdag életre vágynak – főleg így negyven táján!. Ezért nem ritka, hogy a házasságukat kockára téve flörtölnek, „megbolondulnak” (így mondták régen), szeretőt tartanak…
Ösztönösen érzik, hogy változásra van szükségük: ezért vállalnak még egy gyermeket, vagy ha még nincs kertes házuk, rábeszélik a férjüket az építkezésre – és így tovább. Történjék bármi: csak történjék valami! Igyekeznek beteljesíteni az álmaikat, amelyekről huszonéves korukban önként és dalolva lemondtak, mert igyekeztek igazodni az elvárásokhoz: miszerint a nő terepe a család, a férfié a tágas világ.
– Szakemberek szerint ekkor következik be a legtöbb válás…
– Egy házasságnak különböző szakaszai vannak. Az első időszak az adaptációs fázis, amikor a felek megszokják egymást, aztán jönnek a gyerekek, építkezés, költözés és a többi. Tehát mindig van mit tenni-csinálni: az életük mindig valamiről szól, csak éppen nem egymásról. Aztán mikor minden megvan, lakás, autó és a gyerekek nem igénylik már annyira a figyelmet, ott maradnak ketten a kalitkában. A szerelem rég tovaszállt, a rózsaszín szemüveg lehullott, a személyiségük, az igazi énjük pedig vagy találkozik – vagy nem. Érdekes kor a negyvenes, a nőnél, de a férfinál is: megijednek, hogy csak ennyi fért az életembe?! A férfiak gyorsan fiatalabb nőt találnak maguknak, és a nők is fiatalabb pasira vágynak, hogy megjutalmazzák magukat. Nagyon szép kapcsolatok alakulhatnak így ki, de idővel szembesülnek a korkülönbség adta eltérésekkel és különbözőségekkel – és a párocska gyakran egymásra talál. Újra.
– Ön mit tanácsol, hogyan éljék túl a hölgyek a negyedik x-szel járó krízist?
– A negyveneseknek okosan kell bánniuk az életükkel – és semmi esetre sem szabad depresszióba esni. Meg kell barátkoznunk azzal a ténnyel, hogy a tyúkanyó szerep már a múlté, és a férjüktől sem várhatunk mindennap eget rengető szerelmi vallomásokat. A felszabaduló energiáinkat pedig magunkra fordíthatjuk. Mindenkinek magának kell ráéreznie, mire van szüksége. Mik azok a dolgok, amelyeket szeret, s amivel foglalkozni számára öröm. Folytassunk magunkkal bátran egy dialógust, a következő kérdésekre keressük a választ: Mivel vagyok megelégedve? Min szeretnék változtatni? Vannak-e valamilyen rejtett vágyaim? Mit nyomtam el magamban? Ha őszintén válaszolunk, tudni fogjuk, hogy mire van szükségünk. Van, aki tanulni kezd, más karriert épít, nyelveket tanul, sportolni, társaságba jár, vagy egyszerűen csak olvas. És higgyük el, a mi boldogságunk által a családi fészek is meghittebbé válik! Az otthoniak ugyanis nem szeretik a szenvedő nő látványát! Ők sokkal boldogabbak egy kiegyensúlyozott nővel, aki ugyan nem főz minden este, de kedvességével kellemes légkört teremt. És ezt minden a férj értékeli – így talán a ránk váró kríziseket könnyebben átvészeljük.
Haid Katalin pszichológus
Épp negyven voltam, mikor a férjem közölte velem: beleszeretett egy másik nőbe. Nem volt túl jó a házasságunk, de én mindig azt mondtam: el kell viselnünk egymást a gyerekek miatt. Sok mindent lenyeltem, amit talán nem kellett volna. Úgy bánt velem, mint egy cseléddel, gyakran beszélt velem durván mások előtt, sokszor volt részeg – én mégis kitartottam mellette. Talán épp ezért fájt ennyire, hogy elhagyott, ráadásul egy tőlem sokkal ízléstelenebb nőért. Az egész olyan megalázó volt. Nem tudom, hogy a nő hatására-e, vagy ő maga is ennyire önző, de majdnem teljesen kiforgatott minket mindenünkből. Nem rólam van szó, hanem a gyerekekről – akik nagyfiúk voltak már, mégis sokkot kaptak attól, hogy az apjuk elment, és ahogy a válás után viselkedett velünk. Egy hajszálon múlt, hogy a pénzbehajtó nem vitte el a lakást a fejünk fölül.
Ilyen helyzetben nem sokáig sajnálhattam magam. Valami mellékest kellett keresnem. Ebben az országban nincs túl sok lehetőség: étrend-kiegészítőket és kozmetikumokat kezdtem árulni MLM rendszerben. Alulról kezdtem, mint mindenki más. Teljes erőmmel ráálltam: eleinte napi négy órát foglalkoztam vele, majd kivettem egy hónap szabadságot, és naponta nyolc órát csak erre szántam. Hamarosan direktor, majd aranydirektor lettem. Innen már csak egy lépcső volt, hogy a legfölső szintre kerüljek. Ma már csak ezzel foglalkozom, 1000-1300 euró a bevételem van, és nyugodtan élek. Már a csoportom hajt helyettem. Sikeres vagyok: én tartom az előadásokat a többi nőnek. Sose hittem volna, hogy minderre képes vagyok.
És még valami: mondják, csinosabb vagyok, mint valaha. Ugyanis a munkám mellett lefogytam azokat a plusz kilókat, amelyeket jó régen cipeltem a derekam körül. És a szerelem? Ma már nem úgy van, hogy negyven fölött minden férfi foglalt. Sokan válnak, és vannak férfiak, akiket a feleségük hagy el. Zűrös, randizós időszak után végre van stabil barátom is: immár két éve „járunk együtt”, akárcsak a fiatalok. Hetente egyszer találkozunk – és őszintén szólva nekem ennyi untig elég.
Szilvia
Tisztelt Szerkesztőség! Kíváncsian olvastam a negyvenes nőkről szóló történeteket, hiszen én is közéjük tartozom. Az én életem is gyökeres változáson ment át a negyedik x környékén, a történetem azonban merőben eltér az újságban közöltektől. Az egyetemen közgazdász oklevelet szereztem, és friss diplomával a kezemben, rögtön a rendszerváltás után külföldre mentem nyelveket tanulni. Öt év múlva azonban, édesapám váratlan halála után édesanyám súlyos agyvérzésen esett át. Egyke lévén nekem kellett ápolni őt. Két évig szenvedett szegény ágyhoz kötve, én pedig nem tudtam elszakadni mellőle. A halála után nekiálltam munkát keresni. Összesen öt évet töltöttem Anglia és Franciaország különböző részein, nem volt nehéz munkát találnom.
Mivel nem volt senkim, minden időmet a munkámnak szentelhettem, és imádtam, amit csinálok. Egyre feljebb kerültem a vállalati ranglétrán, közben ledoktoráltam, élveztem, hogy a magam ura vagyok. Nagyon jól kerestem, egzotikus helyekre jártam nyaralni, a legújabb divat szerint öltözködtem, a barátnőimmel pedig rengeteget jártam szórakozni. A barátnőim azonban lassan elmaradtak mellőlem, férjhez mentek, gyermeket vállaltak, és már nem találtunk túl sok közös témát. 35 évesen megtalált a szerelem is, egy sármos új kolléga képében. Mellette kezdtem azt érezni, hogy én is gyermekekre: nevetéssel, zsivajjal teli házra vágyom. Egy év után összeházasodtunk, de hiába próbálkoztunk, a várva várt gyermek nem fogant meg.
A tudománynak hála, a harminckilencedik szülinapom előtt egy hónappal két egészséges kislánynak adtam életet. Úgy érzem, az én életem a születésükkel teljesedett ki, egyáltalán nem bánom, hogy nem jut időm a körmeimre, a kávézgatásra, vagy a tanulásra. Élvezem az időt, amit velük tölthetek, szeretem a cserfességüket és azt, hogy mindig jókedvre derítenek. Míg ők suliban vannak, addig én otthon dolgozom, nyelveket tanítok, és a férjemnek könyvelgetek. De amint a lányok hazaérnek, a munkát félreteszem. Úgy érzem, a legjobb kort találtam meg az anyaságra, kellően érett vagyok már arra, hogy ne hiányoljam a régi életemet.
Andi
Igen nehéz szerintem ma egy nőnek boldognak lenni. Hát még egy negyvenes nőnek, aki előtt kicsit megnyílik a világ! Egyrészt, ugye, ott van az elvárás halmaz, amit a világ támaszt a nővel szemben. Például elvárják, hogy egy nő ne legyen túlságosan határozott. Mert az olyan – férfias, maszkulin dolog. De ha vezető valaki, attól elvárják, hogy határozott legyen. No akkor egy nő hogyan legyen vezető?! Sehogy? Ha valaki – mondjuk egy nő – határozottan az álmai után ered, tanul, teljesít, akkor nagyon sok mindenről le kell mondania. A pozícióban levő férfiak közül jóval többnek van családja, mint nőnek. Sarkosan fogalmazva azt is mondhatjuk, hogy egy férfinak kevesebbről kell lemondania, mint egy nőnek. A férfi számára a család: biztos háttér. A nőnek inkább feladat, ahol szintén teljesítenie kell. Mert elvárják tőle.
A világ megváltozott, ugyanakkor tovább él a régi sztereotípia: a férfi tartsa el a családot, a nő lássa el a családot. Miközben negyvenéves korára a legtöbb nő elválik – és akkor ki fogja eltartani a családot? Fogas kérdések ezek. Én mégis azt hiszem, a legjobban akkor döntünk, ha tesszük, amit tennünk kell, amit a szívünk diktál – miközben magunkat adjuk, és nem mondunk le semmiről. Az álmainkról és vágyainkról sem. Csak kicsit arrébb toljuk őket. Mindig is a szabad, kiteljesedett nő volt az igazi férfi álma. (Kérdés persze, van-e még igazi férfi, aki igazi nőt akar párjának?) A nők körül annyi elvárás kering, hogy szét kellene szakítaniuk magukat, ha mindenek meg akarnának felelni. A nő akkor tud boldog és kiegyensúlyozott lenni, ha megtanul disztingválni – ezek között az elvárások között szelektálni, és önmaga elvárásai szerint élni. A saját meggyőződése szerint élni.
Ez persze nem azt jelenti, hogy önmaga körül forog, magába beleszédülve. Mert egyszer a család a fontos, másszor mi vagyunk fontosak. Az igazi, érett negyvenes nő ki tud igazodni érzelmei között – közben megpróbálja kinyomozni, kiféle, miféle ember is ő? Kiismeri magát, lépésről lépésre.
Az igazi negyvenes nő erős – de gyenge is egyben. Nem tökéletes, mert egyetlen ember sem tökéletes, sok gyengesége és gyengéje van. A negyvenes nő mer gyenge lenni, még ha néha rajta veszt is. Alkalmazkodik, de csak saját magához és a maga igényeihez – nem azért tanul meg dagasztani, mert elvárják tőle, hanem mert szeretne megtanulni, vagy pedig mert imád gondoskodni. Vagy eszébe sem jut megtanulni dagasztani, mert semmi vonzalma a művelethez. Inkább azt gyakorolja, amihez vonzalma van. S mindenki elismeri, mert bájjal teszi a dolgát és sármmal. Nőiesen.
Szerintem ez a legnagyobb lecke, amit egy negyvenes nőnek meg kell tanulnia.
Kata
