Általános iskolákban, gimnáziumokban a női testről tartok előadást, és húsz-harmincféle mellről mutatok képeket. A diákok megrökönyödve néznek, és néha bizony hangosan pfujolnak. Pedig a fotók nem rendellenességet vonultatnak fel, csak a valóság sokszínűségét... Szinte megriasztja őket a természetesség... – írja Hoppál Bori a Kebelbarátnőkben.
A neves testtudatoktatót a tökéletes női mellről kérdeztük. Hoppál Bori szerint a nők mindjárt a plasztikai sebészet ajtaját nyitogatják, ha nem az álommellet látják viszont a tükörben, s ez nagy baj. Mégis mit tegyünk, ha nem tetszik, amit látunk?
Képünk Tengeri Luciát mutatja, egy csodás hidaskürti lányt: a képen kihangsúlyozódik minden, ami miatt szoronghatunk. Nem tetszik a mellem, a fülem, az orrom… S mégis, milyen gyönyörű szép vagyok. Inspirálódjunk belőle.
– Miért nem vagyunk elégedettek magunkkal, és leginkább a mellünkkel?
– A média befolyásol bennünket, hiszen mindenhol tökéletes melleket látunk. Korábban az emberek mellről alkotott képe a való életből származott. Nézték egymást nők és férfiak, és látták, hogy ilyen és olyan mell is van. Persze egy-egy festményen, szobron megjelent az idealizált női mell, ám sokkal inkább az volt a köztudatban, hogy a női mell ám sokféle lehet. Most viszont a médiának köszönhetően olyan kép kezd kialakulni, mintha kétféle mell létezne: a nagy, gömbölyű, feszes mell (lásd óriásplakátokat és az Instagramot) és a selejt mell, vagyis az összes többi.
Ez egy nagyon veszélyes trend, mert a férfiak is elkezdik azt gondolni, hogy a „jó mell” csak egyféleképpen nézhet ki. Pedig a címlapon szereplő gyönyörű kebel sokszor szilikonnal töltött, és még photoshoppal is szépítettek rajta. Ennyire elrugaszkodtunk a valóságtól.
– Mit jelent egyáltalán a tökéletes mell?
– A szemnek a szimmetria kellemes látványt nyújt. A kör, a gömb kellemes látvány, és a kör közepén lévő kisebb körre szintén jó érzés ránézni. Ez a genetikusan belénk kódolt szép, de ez nem jelenti azt, hogy más formákban ne tudnánk gyönyörködni. Viszont annyira erre trenírozzák az agyunkat, hogy amikor igazi, hús-vér mellet látunk, fintorogni kezdünk. Szomorú! Kommercializálták a női keblet, ezért már csak egyetlen kép él bennünk a tökéletes mellről.
– Van, akit túl nagy vagy éppenséggel túl kicsi mellel áldott meg a természet. Sok nő úgy érzi, szükségszerű a beavatkozás...
– Egészséges dolog az, hogy egy nő a mellmérete függvényében határozza meg önmagát? Kérdem én: felvágatják-e a férfiak milliói a nemi szervüket, hogy szilikonvirslit tetessenek bele, avagy megkurtítsák kicsit?
Hoppál Bori (© Ridikül)
– A lányok 16-17 évesen mégis eldöntik, hogy nagyobb és formásabb melleket szeretnének!
– Igen, mert szinte csak az ideális mellek képével találkoztak. Nincsenek tisztában azzal, hogy milyen fájdalmakat kell elviselniük, és milyen kockázatot vállalnak – nemcsak a műtéttel, akár az implantátumokkal is. Többször előfordul, hogy visszahívtak implantátumokat szériahiba miatt. A Kebelbarátnők című könyvemben arról is írok, hogy a szilikon rejtélyes betegségeket is produkálhat, ám ezekről az „apróságokról” szinte soha nem hallunk. Pedig a műtét helyett mondhatnánk azt is: „Tessék, ez vagyok én. Ha tetszem így, jó. Ha nem, akkor nem te vagy az én emberem.” Én nem gondolom, hogy egy nő élete azon múlik, hány pontot fog kapni a melle miatt.
– Szerintem már nem is a férfiaknak, hanem önmagunknak szeretnénk megfelelni! A mellplasztikával ez sikerülhet?
– A műtét külsőleg megváltoztat, de az önmagunkról alkotott belső képünk egy műtéttől még nem változik meg! Szerintem igazi eredményt csak akkor lehet elérni, ha elindul a belső lelki munka is. Sok nővel dolgoztam különféle mellproblémán, s utána a mellkérdés megszűnt létezni. Már nem érezte magát kevesebbnek attól, hogy ilyen vagy olyan a melle. Ergo: nem attól leszek én rendben, ha valamit leszívnak, megnagyobbítanak rajtam. Inkább attól, hogy mit gondolok magamról, mennyire tudom elfogadni a testem.
Férfiaktól tudom, hogy nincs szexibb az olyan nőnél, aki szereti a testét. S ez bizony nem a mellbőségtől függ.
– A másé mindig szebb és jobb, főleg a tinédzserkorban. Tudnak segíteni a szülők abban, hogy ne akarjunk mindent mindjárt plasztikával elintézni?
– Fontos a szülői visszajelzés. Még akkor is, ha falra hányt borsónak tűnik. Amikor kiskamaszként ott álltam a tükör előtt, és azt láttam, hogy elefántlábaim vannak, hiába jött az anyukám, hogy: Nem látod, Borcsikám, hogy milyen szép vagy? Én nem láttam! Életbevágó, hogy legalább mi, szülők erősítsük gyerekeink önbizalmát: „Egyedi vagy, különleges, szép és csodálatos!” Sajnos, a kulturálatlan beszólások mély sebeket ejthetnek egy kamasz lány lelkén.
– Mit tanácsolsz a fiatal lányoknak és a felnőtt, érett nőknek, akik műtétre vágynak?
– Ne kritizálják magukat annyit, próbáljanak több szeretettel fordulni a testük felé! „Ha tudtam volna akkor, milyen szép vagyok, valószínűleg teljesen máshogy alakul az életem. Ha akkor merem vállalni a melleimet, a vágyaimat, önmagamat. Ha nem akarok mindig másokhoz hasonlítani, mások elvárásainak megfelelni, most nem érezném úgy, hogy sok szépből és jóból kimaradtam. Lányok, lássátok és éljétek a szépségeteket!” – írtam a könyvemben. Gondoljunk csak arra, hogy mit mondunk, amikor a tíz évvel ezelőtti fotóinkra nézünk! Ó, de szépek voltunk! A jelenben meg elfelejtjük, hogy mi mindennek örülhetünk. Például annak, hogy egészségesek vagyunk.
Egyszer egy mellworkshopot tartottam, és ott a nők sorolták a magukét: az enyém kicsi, az enyém lóg, az enyém túl nagy. Volt a csoportban egy nő, aki azt mondta: „Lányok! A szívem szakad meg, ahogy hallgatlak titeket. Én mit nem adnék, ha akármilyen, de egészséges mellem lehetne!”
– Néha úgy érzem, mintha a tökéletesség szobrát szeretnénk kifaragni...
– Ha valaki úgy érzi, csak akkor tud kiteljesedni, ha megcsináltatja a mellét, akkor én nem fogom lebeszélni róla. Ez ugyanis személyes döntés. Ám nem gondolom, hogy ez megoldja a problémáinkat. Ha ugyanennyi pénzt, energiát költenénk önismeretre, sokkal boldogabbak lehetnénk!
