Csodahidak nálunk is vannak, s időnként bakancslistás hely lesz belőlük. A szirénfalvi lengőhíd hírét nem zengik híres utazók – pedig zenghetnék. Talán az a baj, hogy nálunk van, s pont a keleti végeken? Annál nagyobb lehet a kihívás! Olvassuk el róla Jakab Irénke írását.
Gyermekkorunkban minden olyan természetes. Élünk a mában, élvezzük a gyermekkor varázslatos világát, azt hisszük, a dolgok öröktől fogva léteznek. Nem vesszük észre, hogy a körülöttünk élő emberek milyen nehéz harcot vívnak a mindennapokkal. Lefoglal minket a környezetünkben rejlő titkok felfedezése és a felfedezés öröme.
A lengőhíd: túrázók figyelmébe ajánljuk
Zárt közösségben növögettünk gyerekkorunkban mi itt, Szirénfalván, a keleti végeken. A határzár miatt azt hittük, hogy a világ végén vagyunk: innen túl már nincs tovább. Az ukrán határt ugyanis nem léphettük át. Mindenünk megvolt, mert még nem ismertük az igényesség fogalmát. Vízközelben éltünk, a Latorca partján, ami nyáron a fürdőzés örömét nyújtotta, télen pedig a korcsolyázás, a „sikárkózás” izgalmát...
A szovjet határ mellett
Tudni kell, hogy a Latorca folyó Ukrajnában ered, a Vereckei-hágó közelében. Hossza 188 km. Ebből 150 km Ukrajnában, 38 km Szlovákiában kanyarog. A forrástól hegyi folyó, majd sík vidéki jelleget ölt – és Szirénfalva közelében lépi át a határt.
Jakab Irénke, Szirénfalva jó tollú krónikása
A megáradó Latorca vize évszázadokon át súlyos pusztításokat végzett a termőföldeken. Medrének szabályozásával már az 1800-as években foglalkozni kezdtek. Mellékcsatornákat ástak, hogy eltereljék a vizet, s védjék tőle a mezőgazdasági és a lakott területeket. Szirénfalva népe eleinte csónakokkal kelt át a túlsó partra. Majd képbe jött a révész, aki pár korona fejében ladikkal szállította át az embereket a túlpartra.
A zöld mező közepén kinőtt a földből egy kisváros, amely kizárólag a vasútnak köszönhette a születését. Tiszacsernő a legnagyobb szárazföldi kikötőnek számított a szocializmus alatt. Az átrakodóállomás munkások özönét látta el munkával, hatezer embernek nyújtott akkoriban megélhetést. Szirénfalváról és a környékről is sokan ott dolgoztak. Nyáron csak átkeltek a Latorcán, és fél óra alatt megtették a maradék tíz kilométeres szakaszt biciklivel. A téli zimankóban már autóbusszal utaztak Tiszacsernőbe – az a táv már 55 kilométer is megvolt! Az utazás így napi négy órát vett el az idejükből.
Napi négy órát ingázni! Az sok.
Az utazást megnehezítette, hogy hőn szeretett falunk, Szirénfalva csak 1963-ban csatlakozott be az autóbusz-forgalmi hálózatba. Magyarán: tőlünk nem ment busz sehova!
A háború után aztán minden megváltozott! Mi „oroszok” lettünk, s megépült az átrakodóállomás a csehszlovák–szovjet határon. Az orosz vasút ugyanis szélesebb nyomtávú, mint a hazai: így a Szovjetunióból nem tudott eljutni a vasérc a kassai vasműbe.
A község vezetői ezért – hogy legalább nyáron könnyítsék a Latorcán történő átkelést – támogatást kértek a vasúttól. Vaskompot építettek ekkor, ami oda-vissza működött, áthúzásos módszerrel. Később, mikor már növekedni kezdett a forgalom, építettek egy hidat! Ezt azonban az egyik tavaszon elmosta az ár. Utána másik hidat építettek, de azt meg a gyakori árvíz tette időszakosan megközelíthetetlenné. A végső megoldást a lengőhíd jelentette! 1960-ban tudták csak megépíteni, amikor a Latorca kacskaringós folyását egyenes mederbe terelték.
Vasbeton huzal a Latorca fölött
Így született meg a hídépítők látványos műve, a szirénfalvi lengőhíd erős vasbeton huzalával, egy méter szélességével, hét méter magas ívével és 45 m hosszával. Hinnék, hogy az építők a falu szorgos kezű lakosai voltak? A falu vezetősége Jakab Kálmánt bízta meg az irányítással. A vasút biztosította hozzá az anyagot, a falunak 20 000 koronájába került. A Latorca kristálytiszta vize akkoriban még ivóvízként szolgált embernek, állatnak egyaránt. Bő halgazdagsága ellátta a környék halászcsaládjait élelemmel. A híd alatt a vizet a fürdőzők vették uralmuk alá... A bátor fiúk nyáron a híd tetejéről ugráltak fejest a folyóba.
Mi anno a Latorca partján nyaraltunk, eszünkbe nem jutott, hogy tengerpartra is mehetnénk... Hiszen kivételes helyen éltünk, egy csodavilágban! A csehek is hozzánk jártak nyaralni: a Latorca partja a cseh turisták felkapott sátorozóhelye volt. Mára a híd és környéke csak sétálóhely, a szerelmesek találkahelye (a csehek pedig felfedezték a tengert).
A lengőhíd jelenleg Battyán község kataszterébe tartozik, vagyis nem hozzánk, Szirénfalvához. A kilencvenes években hozott törvény szerint a szomszédos községek kataszterei a folyó sodróvonalán találkoznak. (Azelőtt ez a sáv a Latorca medrének közepén volt... ) Ám a lengőhíd azóta is büszkeségünk, mert apáink építették. Nem járunk már munkába rajta, de azért hirdeti eleink szorgalmát és találékonyságát. Köszönet érte!
A lengőhíd mai napig eleink szorgalmát és találékonyságát hirdeti.
Jakab Irén
Kapcsolódó írásaink: Szúnyogcsípések és impresszionisták; Ezüst vasút, kanális és nyári zápor!
