Tisztelt Szerkesztőség! Annak ellenére, hogy édesanyámmal nagyon bizalmas a viszonyom, és barátnőim is vannak, most mégis magamra maradtam a problémámmal. Probléma?! Szégyen!
A húszas éveim közepén ismertem meg a nálam négy évvel idősebb férjemet. Nem volt szerelem első látásra, lassan, fokozatosan ébredtem rá, hogy szeretem. Kivételes személyiség. Amellett, hogy különlegesen jó ember, fergeteges a humora, művelt, empatikus és figyelmes. Soha egy rossz szavam nem lehetett rá. Az egyetlen dolog, ami kezdetektől zavaró volt a kapcsolatunkban, hogy a páromat sohase érdekelte igazán a szex.
Egy férfi állítólag ötpercenként gondol a szexre, hát ő legfeljebb öthetente. De miután megszületett a kisfiunk, építkezni kezdtünk, és mindketten annyira belefáradtunk a munkába, hogy egy idő után már nem is zavart, hozzászoktam. Két évvel ezelőtt aztán megszületett a kisebbik fiunk is.
Nagyon örültem neki, hogy a párom vállalta a papás szülést. A szülés után azonban végképp megváltozott minden. A férjem teljesen elhidegült tőlem. Hiába igyekeztem felhívni magamra a figyelmét új frizurával, nőies ruhadarabokkal, szexi alsóneművel, semmi.
Egyre gyakrabban néztem magam a tükörben is, és azon töprengtem: ennyire visszataszító lennék? Teljesen oda lett az önbizalmam.
Több mint egy év telt el úgy, hogy ha próbáltam beszélni vele a témáról, mindig faképnél hagyott, szó szerint elmenekült. Nem értettem, mert nappal, családapaként, férjként, társként is kifogástalanul viselkedett. Esténként meg begubózott. Két hónappal ezelőtt aztán teljesen kiborultam. Zokogva követeltem a magyarázatot. És megkaptam. Bárcsak soha ne akartam volna tudni!
Bevallotta, hogy ő valójában mindig is a pasikhoz vonzódott, és a szülés óta ez az érzés csak megerősödött benne. De nem akar minket elveszíteni, és könyörgött, maradjak vele, mert szeret minket. Szeretném utálni, megvetni, de nem megy. Néha már azt sem tudom, kit sajnálok jobban: magamat vagy őt? Benne a hiba, vagy esetleg bennem? Már az is megfordult a fejemben, hogy lehet, azért szeretett belém, mert más vagyok, mint a többi nő.
Nem tudom, mit tegyek. Teljesen összezavarodtam. Már a munkámat is alig tudom elvégezni, mert mindig sírhatnékom van. Váljak el? De hiányozna. Nekem is, a gyerekeknek is. Nyolc év – az nyolc év. És mit mondanánk az ismerőseinknek, a családnak, akik álompárként kezeltek minket? Így viszont eldobom magamtól a jövőt.
Igaz, abban sem vagyok biztos, hogy én még hinni tudnék egy férfinak. A minap is azon kaptam magam, hogy lopva nézegetem a kollégáimat, vajon melyik meleg. Őrjítő állapot! Forduljak pszichológushoz? Ügyvédhez? Paphoz? Könyörgök, kihez? Ki az, aki segíthet egy ilyen szégyenletes helyzetben egy nőnek?
Sz.
Kedves Olvasóink! Továbbra is várjuk leveleiket! Amennyiben szeretnék velünk és olvasóinkkal megosztani örömüket, bánatukat, problémáikat, szívesen állunk az önök rendelkezésére: akár névtelenül vagy álnéven is írhatnak. Kérjük, az ímél tárgya ,,LEVÉLTITOK'' legyen!
Ímélcímünk: office [at] ujno.sk
